Nyávogjatok, digók, jövőre is itt leszünk

Nem kevés magyar van a vogások között, meg merném kockáztatni, a mintegy hatezer indulóból talán mi vagyunk azok, akik számarányunkban mindjárt az olaszok után következünk, de indul brit evezős is (tatján a háromoroszlános zászlóval), felvirágozott holland hajó, egy rakat francia, és olyan kis nemzetek is képviseltetik magukat, mint Svájc (ilyen szép mesztic lányt, mint aki az első evezőpadon ül, csak Tell Vilmos hazája teremhet), Szlovénia és Katalónia.

A katalánokat négy, már az induláskor erősen ittas fiatalember üdvözli harsányan, talán a velencei és a katalán lobogó hasonlósága miatt a szimpátia. Kicsit sajnálom, hogy mi nem hoztunk zászlót - valahogy úgy érzem, ma elkelne a segítség. A mi egyesületünk, az Eventus először vág neki a harminc kilométernek. Négy kenuval és huszonegy emberrel eveztünk be Velencébe, hát, a tengeri hullámok egy icipicit mások, mint mondjuk a Mosoni-Duna. Szerencse, hogy a Vogalonga idejére a motoroshajó-forgalom szünetel.

A túra térkép szerint a Canale Grande torkolatától indul, de akkora a tömeg, hogy épeszű embernek eszébe sem jut onnét startolni. Mi is kissé keletebbről, az Arsenale-csatorna vörös téglás torkolatától indulunk - igaz, ekkorra már valamennyien kételkedünk kissé saját épeszűségünkben. A látóhatáron mindenütt randa, vastag, sötétszürke fellegek tehénkednek az ég alján, és a viszonylag védett öbölben is erős a szembeszél. Előttem - mert én vagyok a kormányos, az Andzsin-szan - öt ember ül, akiknek, hála legyen a mennybéli magasságosnak, e pillanatban nem látom az arcát, kevéssé valószínű ugyanis, hogy az erőt adna az előttünk álló megpróbáltatásokhoz.

Zavartan szemléli ilyenkor az ember a hajókat. Kicsit olyan a Vogalonga közönsége, mint egy punkkoncerté: a külső megjelenés legalább annyira fontos, mint a tánctudás, titokban mindenki meg van győződve arról, hogy rajta kívül mindenki hardcore bicskás és profi ketrecharcos, egyedül ő az, aki megígérte anyunak, hogy éjfélre otthon lesz. A több ezer induló tehát, ezt a kínos érzést elleplezendő, mind handabandázik, ordít és röhög, rángatja a vállát, forgolódik, de a rebbenő tekintetekben azért ott bujkál némi feszültség. Ilyen szar időben, ami az idén volt, jogosan, eddig mindig verőfényes napsütés volt a Vogalongán.

Ágyúlövés dördül a hátunk mögül, a parton ordítanak a szurkolók, egész Velencében zúgnak a harangok: a sárkányhajósok verik az ütemet az idétlen dobjaikon, süvítenek előre, a kenus meg átkozza magát, hogy miért nem inkább marketingmenedzser egy multinacionális vállalatnál, mert akkor cégpénzen ülhetne egy nagy dögön, ami olyan masszív, hogy feltehetőleg még egy német killboatos sem tudná felborítani.

Álljunk meg egy pillanatra e különös fajtánál, a német killboatosnál. Azt tudjuk, hogy kultúrember, aki az Európai Uniónak is felelősségteljes polgára, nem tesz sommás kijelentéseket egyetlen nemzet fiairól sem, de azt le kell szögeznünk így harminc kilométer tengeri evezés után, hogy a német killboatos sültparaszt.

Inkompetens, agresszív bunkó. Lelke mélyén ma sem más, mint egy szőrös barbár a dzsungelből, aki megpróbál kultúrembernek látszani, sőt, lassanként el is hiszi magáról, hogy az. Miért hiszi azt valamennyi, hogy minden egyes járművet úgy kell használnia, mintha Tigris tank volna?

Ráadásul az ifjúság iránti szeretetét a német killboatos azzal próbálja demonstrálni, hogy egy hatszemélyes evezőshajó kormányosának beültet valami kifejezéstelen arcú süldőlányt, aki nem is tudja, hogy is kell tankot, akarom mondani, evezőst irányítani - álljanak félre a kis népek, vagy könyörtelenül átgázolunk rajtuk. Higgyék el, annál keservesebb érzés kevés van, mint amikor valaki lassacskán sziklakeménnyé görcsösülő izmokkal és a sótól kicserepesedő szájjal próbálja legyőzni a szembeszelet és a hullámokat a Vignole-San'Erasmo-Burano-útvonalon, és egyszer csak azt érzi, hogy a seggébe fúródik egy killboat orra.

A San Erasmó-i parton egy olasz társaság - talán, hogy feldobjon, talán, hogy felőrölje az erőinket - magával hozott hangfalak segítségével fülsértően karaokézik. A mezőny itt szakadozik szét annyira, hogy ne kelljen tartani a hátulról alattomban támadó ellenségtől: később hallom, hogy a legtöbben itt adták fel, és fordultak vissza. A francia hajó legénysége (mindenki piros szakácssapkát visel) kezd kissé savanyú arcot vágni. A virággal feldíszített, világoskékbe öltözött holland lányok kezdik levetkőzni kamaszos bájukat, egy nyugdíjas házaspár kenuját két másik kenu fogja közre - az elől ülő nő kissé kókadtnak tűnik. A találkozás után pár kilométerrel mentőhajó sziránázik el mellettünk, és először tapasztalhatjuk, hogy vannak azért szervezők is. "Tutto OK?" kérdéssel fordul egy motorcsónakos minden versenyzőhöz. Naná, mi' fratello, tesókám. Tutto OK. Azér' jöttünk.

A Vogalonga jellegzetessége mégiscsak a gondolás. A Velencét csak felületesen ismerő amatőrök azt a tetszetős, ám alapjában véve téves képet alakítják ki magukban a gondoláról, hogy az egy karcsú, feketére lakkozott, bordó plüssel és arany paszománnyal dúsan beborított jármű, amelyet külsején kívül a sebessége is halottaskocsihoz tesz hasonlatossá. A gondoliere pedig úgy marad meg emlékezetünkben, mint egy csíkos pólós, lárvaarcú vízitaxis, akinek enerváltságán nincs is mit csodálni, hiszen évtizedek óta ugyanazon az útvonalon csónakáztatja körbe-körbe az ide-oda forgó japán jegyespárokat.

A nyílt vízen azonban megismerhetjük a valódi gondolát (a gondolának egyébként hat fajtája van, olyan mesés nevekkel, mint bissona, batella pizon, barchetta stb.), és itt tör elő a gondoliere valódi természete. A túragondola valójában egy hatalmas jószág, lobogó, arany-bíbor zászlóval a tatján, a fedélzeten pedig cserzett arcú nyugdíjasok állnak, megannyi sasszerű, oroszlánsörényű Marco Polo. Ezek az olaszok - szemben, mondjuk, a németekkel - valóban tudnak kormányozni, de hát egy ekkora jószággal bánni kissé nehézkes. Robusztus és nyugodt állat a gondola, ám csupa erő, direkt a tengeri hullámokra van kitalálva, nem úgy, mint a kenu, ami hajlamos az ide-oda szökkenésekre. Így aztán a túra tizennyolcadik kilométere felé, San Giacomo in Paludétől északra már nem németek tűnnek fel hátulról, hanem szénfekete, magas gondoláról szól le tárgyilagos hangon egy galambősz velencei, hogy "srácok, nem elég széles nektek a lagúna?"

A velenceiek egyébként azért is szerethetik ezt a Vogalongát, mert a város akkor végre újra az övék: a velencei kénytelen kiszolgálni a sok hülye turistát, itt azonban levetheti végre az udvarias kalmár maszkját. Megtűri azért maga mellett a gondolás a sok külhoni aprócska, modern és mulatságos hajóját, kábé úgy, mint ahogy a bika sem nagyon törődik a legyekkel. Az őslakosok látványosan tudomást sem vesznek a külföldiről - Buránóban és Muránóban és a többi kis szigeten ott várják a rokonok és barátok. Lobogtatják a zászlókat, a borosflaskákat, a szalagokat és virágcsokrokat. A Canale Grandén egy háromfős gyerekzenekar várta a befutó rokont, furulyával és hegedűvel.

Burano után megfordulunk, szemközt, csalókán közel, megpillantjuk a Campanile épületét. A szél hátulról kap belénk, ami az elején megnyugtató, aztán egyre kevésbé az, hátszélben sem könnyű kormányozni, de legalább szimmetrikusan fognak leszakadni a vállaim, próbálom nyugtatgatni magam. Itt kezdenek borulni és süllyedni a hajók. Egy holland kenust legázol egy killboat (na, ki találja ki, vajon milyen nemzetiségű?), egy hármas kenut először oldalba kap a szél és a hullám is, a légszekrény nélküli kis lélekvesztő úgy süllyed el, mint egy darab kő. A Lago Como nevű fedeles tutaj siet a segítségére, a latinok iránti szeretetem újra felhorgad.

Végre befordulunk a Canale Grandéra, itt már közel a cél. A fordulás előtt száz méterrel, hánykolódó mentőhajón csinos, olasz lány áll, és kiabál felénk valamit, amiből gyatra olaszságommal csak a nagy szél, a hullámok, a nagyon veszélyes és a kanyarodni szavakat veszem ki. Az újabb pánikroham ellenére a látható törődéstől némi meghatottságot érzek - noha ebben az elcsigázott állapotban, azt hiszem, az odafigyelés legkisebb jelére akár Umberto Bossit, a helyi Jobbik, a Lega Nord elnökét is hajlandó volnék meghívni egy capuccinóra. A forduló előtt rikító narancssárga golyókból fűzött kordon mögött felfordult hajókat pillantunk meg, az egyik mintha rongált is lenne kissé. Szar lehetett itt, a végén beborulni.

A Canale Grandén ismét összetorlódnak a hajók, és az ujjongás is kissé erőltetett: a távolság és a szembeszél sokkal nagyobb volt annál, hogy ujjongjanak az emberek. Igaz, a magyar turisták előtt le a kalappal: a Rialto előtt jobbra éltesebb úrinő áll, aki a kezében tartott trikolórral - magyar zászlóval díszített hajót látva - mint valami karmester, beint, ekkor a szemközti parton kéttucatnyi magyar szurkoló tör ki örömrivallásban. Ez azért megmelengeti a magunkfajta profik szívét is, még ha a kenuinkat nem is lobogóztuk fel.

Aztán átvesszük az érmet - felismerhetetlen arany figurák díszítik világoskék zománc alapon, az egyik figura talán Atlasz, ezt nem értem, a másik Hermész, ezt sem igazán, noha elvileg latintanár volnék (itthon aztán megtudtam, hogy a Tengeri Vámház, a Dogana tetején látható Fortuna-szobor, amely két Atlasz vállán egyensúlyoz, a kezében vitorlával). A legénység lánytagjai egy tábla csokoládénak jobban örültek volna. Még nem voltunk olyan állapotban, hogy dagonyázzunk a dicsőségünkben - kissé pilledtek voltunk valamennyien.

Vendégek voltunk, de remekül éreztük magunkat, noha kaptunk a pofánkba rendesen, mesélte vigyorogva a túravezető. Túravezetőnket az őt nem ismerőknek a lehető legpontosabban úgy tudnám leírni, hogy optimista állapotában leginkább egy joviális Chuck Norrisra emlékeztet, ha pedig borúlátó, akkor egy kissé morcos Lucius Vorenusra hajaz. A Vogalonga megpróbáltatásaira talán a leginkább az a jellemző, hogy egyik karakter jellemvonásai sem manifesztálódtak sem verbális, sem pedig fizikai erőszakban.

Hazafelé buszozva a kempingbe, Ca'Savióba, elmesélte, hogy a szembejövő gondolások egyszer-kétszer vezényszóra rányávogtak (igazságuk volt persze, a franc se tudja, hogy a csatornán balra tarts a szabály). A nyávogás Velencében, mint megtudtam, a legnagyobb sértés - de hát nyávogjatok, digók, gondolja mindenki, aki ezen a csodás eseményen részt vehet. Azt úgysem tudják elérni, hogy a jövő évi Vogalongájukról távol maradjunk.