USA Number One

A Konföderációs Kupa által az egekig felkorbácsolt indulatok lecsillapodása után foglalkozzunk az egyetlen pozitívummal, amit a dél-afrikai torna eredményezett. Nem arra gondolok, hogy Vicente del Bosque talán így utólag észrevette, hogy nincs sok értelme ezzel a spanyol válogatottal mást játszatni, mint amit tud. Arra sem, hogy milyen szórakoztató volt a 2014-es brazil világbajnokság szervezőit hallani arról panaszkodni, hogy rosszul szervezett, veszélyes országokra nem kellene ilyen komoly tornák rendezését bízni. És még arra sem, hogy ez a Ramires a Dél-Afrikában produkáltak után talán nem bukkan fel többé a brazil válogatottban. Az amerikai csapat megdicsőülésére gondolok.

Akik nem élte meg az 1950-es világbajnokságot, és az egész világot megdöbbentő módon 1:0-ra végződő USA-Anglia meccset, a női labdarúgástól pedig idegenkedik, épkézláb amerikai fociválogatottal minden bizonnyal 1994-ben találkozott először. A hazai rendezésű vébén a nagy előzetes fogadkozás ellenére sem sikerültek jól a csoportmeccsek, ha Andrés Escobar nem rúg a saját, kolumbiai kapujába egy később az életébe kerülő öngólt, az amerikaiak nem juthattak volna tovább. Így viszont a végső győztes brazilokkal játszhattak egy, az előzetes várakozásokkal ellentétben végig izgalmas meccset. Miután Leonardo az első félidő végén teljesen feleslegesen szétkönyökölte Tab Ramos arcát, a brazilok tíz emberrel voltak kénytelenek játszani, és végül csak Bebeto nagy nehezen bepasszírozott góljával sikerült nyerniük.

Amióta az eszem tudom, a braziloknak drukkolok, de tisztán emlékszem, hogy azon a 1994-es meccsen nehéz volt értük lelkesedni. A kiscsapatoknak szurkolással soha nem értettem egyet, de már akkor látszott, hogy mi az, ami az amerikai fociválogatottban szerethető. Focizni különösebben nem tudtak, ám lelkesedésük, a nagy nemzetek csapataira jellemző egészséges önbizalmuk, leszegett fejjel rohangálásuk egyaránt szimpatikus volt. És az is maradt azóta is. Az amerikai focit tulajdonképpen a leginkább a régi vágású angolszász foci kedvelőinek lehet ajánlani. Még mindig jobb nekik drukkolni, mint arra várni, hogy Wales végre kijusson valami világversenyre.

1998-ban ugyan nem sikerült a csoportkörből továbbjutniuk, négy évvel később viszont az amerikaiak a legjobb nyolcig jutottak, ahol aztán egyetlen gólocskával kikaptak a németektől. A tizenhat közt azonban Mexikót verték, aminek erős szimbolikus jelentősége volt: sok évtized után Észak- és Közép-Amerikában új királyt avattak. 2006-ban ismét nem sikerült túljutni a csoportkörön, az olaszok elleni döntetlen azonban így is a torna egyik legjobb meccse volt, verejtékkel és főleg vérrel. A fene tudja miért, de 12 év után az amerikaiak ismét elszenvedték a világbajnokságok történetének egyik legcsúnyább szabálytalanságát, amikor Daniele de Rossi könyökölte arcon Brian McBride-ot. Ekkor azonban már szinte meglepetés volt az amerikaiak kudarca. Az Egyesült Államok focija addigra végleg tényezővé vált.

Még ma is nagyon kevesen tudják, de az a helyzet, hogy a foci, a rendes, kerek golyóval és csapatonként tizenegy emberrel játszott foci már több mint húsz éve a legnépszerűbb sport az Egyesült Államokban. Nézettségben és a megmozgatott pénz mennyiségében még nem, de messze ez a legtöbbek által űzött sport az országban, megelőzve a baseballt, az amerikai focit és a kosárlabdát is. Nem csak a latin bevándorlók körében népszerű, hanem gyerekek milliói rugdossák a labdát országszerte. Nagyon sokan közülük idősebb korukban más sportágat választanak (vagy egyszerűen csak a hamburgert), ám kétségtelen, hogy az alap, amire építeni lehet, már évtizedek óta jelen van az országban. És szemben a korábbi, kérészéletű próbálkozásokkal, mint a Pelével és Beckenbauerrel felálló New York Cosmos, az építkezés ma már sikerül is.

Az éppen a hazai rendezésű világbajnokság előtt, 1993-ban létrehozott Major League Soccer szemben a pesszimista várakozásokkal, ma is él és virul. Nem, ez valóban nem az NBA, viszont egy népszerű és színvonalas bajnokság, amely a spanyoltól és az angoltól ugyan messze van, ám olyan nagy futballhagyományú országok, mint Belgium és Svédország bajnokságai előtt már nincs nagyon miért szégyenkeznie. Az amerikai csapatok nagy hiányossága, hogy szemben a mexikóiakkal, még nem játszhatnak a Libertadores kupában, ami tapasztalatszerzés szempontjából nagyon fontos lenne, ám az MLS-meccsek így is elegendőek arra, hogy egyrészt megedzék az itt játszókat, másrészt pedig kiugrási lehetőséget biztosítsanak azoknak az amerikai játékosoknak, akik elég jók Európához.

A Konföderációs Kupán szereplő amerikai csapat keretének java már Európában játszik. Az elképesztő fizikummal rendelkező középhátvéd, Oguchi Onyewu a Standard Liege játékosa, a spanyolok ellen fantasztikus gólt szerző Jozy Altidore a Villarrealé, személyes kedvencem, a futballpályák Emineme, a Deuce néven rappelő, egy texasi lakókocsiban felnőtt Clint Dempsey pedig a Fulhamben. Nem BL-győzelemre esélyes csapatok, de becsületes munkát végezni, tapasztalatot szerezni, keményedni ezekben is ideálisan lehet. Nincs ám a világon olyan sok ország, amelynek válogatottjában szinte mindenki ilyen szintű csapatokban játszik. Ennek eredménye pedig nem csak a Konföderációs Kupán szerzett ezüstéremben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az amerikaiak már a 12. helyen vannak a FIFA ranglistáján.

A nyilvánvaló fejlődés ellenére az USA válogatottja az igazán nagyokhoz képest még ma is kiscsapatnak minősül, és ez az, ami igazán rokonszenvessé teszi őket. Üdítő kivétel az olyan amerikai sportcsapat, amely nem a kispadon unottan rágózó, a világversenyeket lenéző játékosokból áll. Az amerikai focisták számára megtiszteltetés, ha a legjobbak ellen játszhatnak, és ennek köszönhetően ők még a Konföderációs Kupát is hajlandóak voltak komolyan venni. Utolsó csoportmeccsükön végig hittek a lehetetlenben, és hiába volt nekik a legkevesebb esélyük a továbbjutásra, végül mégis sikerült kikaparniuk a gesztenyét. A spanyolok elleni győzelem aztán hibátlan volt, mint ahogy a brazilok elleni első félidő is. Második góljuk, amelyhez egy kontratámadás keretében úgy alázták meg kettő a kettő elleni helyzetben a brazil védelmet, ahogy ilyen szinten nem is illik, a torna legszebb gólja volt. A második félidőt már nem bírták szusszal, ám a megszerzett második hely így is az amerikai foci történetének legkomolyabb sikere.

Igen, kicsit sok piros lapot kaptak, ám azt azért említsük meg, hogy az amerikai játékosok azt még szerencsére nem tanulták meg, hogy kell igazán alattomos és bunkó módon szabálytalannak lenni. Ahogy a spanyolok elleni meccs hajrájában esetlenül igyekeztek húzni az időt, az inkább megmosolyogtató volt, mint felháborító. Naiv kis senkiknek azonban ezt a csapatot már többé nem lehet tartani. Kicsit szerencsés sorsolással a jövő évi világbajnokságon ismét ott lehetnek a legjobb nyolc közt. Az út vége pedig még messze van nekik, ám ma már nem szentségtörés feltenni a kérdést: hát ebben is az amerikaiak lesznek a legjobbak?