A boly esztétikája

A Tour de France a világ legnézettebb sporteseménye, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a lustákat, akik csak a tévképernyőkön keresztül képesek szurkolni. A Tour egyben a mainstream sportokban kétségkívül legkeményebb, a résztvevők erejét és kitartását leginkább próbára tevő verseny is. Három héten át napi 150-200 kilométereket tekerni valahol az egészséges emberi teljesítőképesség határa körüli teljesítmény. A profi kerékpárban gyakori doppingesetek talán éppen azt jelzik, hogy valamivel túl is van azon. Valamint a Tour de France a világ legszebb sporteseménye. Egyszerűen jó nézni.

Itt van például mindjárt a táj. Bármilyen szép is egy stadion vagy sportcsarnok, bármilyen fantasztikus mérnöki teljesítmény egy kunkorodó aszfaltcsík, azért csak jobb Franciaországot nézni. Az Alpok csúcsai szebbek, mint a pekingi Madérfészek, Languedoc falvai kedvesebbek, mint a bahreini Forma-1-es pálya. Ezzel tisztában vannak a közvetítések operatőrei és rendezői is, vannak szakaszok, amelyeken szinte többet mutatják az út mellett vágtató lovakat és teheneket, mint magát a versenyt. A Tour azonban elsősorban nem az idilli tájképek, hanem maga a sportesemény szépsége miatt kiemelkedő.

Az országúti kerékpáros mozgásánál beszédesebb a kitartásra épülő sportok között nincs. A hosszútávfutás, a sífutás, a triatlon is szép, és a néznivalót ezekben is sokszor a versenyzők arcán és mozdulatain tükröződő szenvedés jelenti, a bringában viszont a repertoár szélesebb. A leszegett fejjel repesztés sík utakon, akár szökésben, akár a szökevényekre vadászó boly élén. A hegymászás két különböző iskolája, ülve és erőből, vagy a nyeregből kiállva, erőszakosan belelépve minden pedálfordulatba. Hegynek lefelé először óvatosan, minden hajtűkanyarban görcsösen a fékekbe kapaszkodva, aztán lejjebb, ahol már nem olyan veszélyes a terep, az egyenesekben a vázra ráülve, a kormányra ráfeküdve, hogy minél áramvonalasabb legyen a pozíció. A szakaszvégi sprintben a hátsó és a kormány veszett rángatása, az esős időben vízhatlan kabátok alatt ázott verébként gubbasztó, lépésben haladó boly, a hegyi szakaszokat sétatempóban végigtekerő, a rekkenő nyári hőségben majdnem félmeztelenre vetkőzött sprinterek – a repertoár változatosabb, mint a francia táj.

Aztán ott van a sok millió néző, akik közül nem is a feltűnési viszketegségben őrültek a legérdekesebbek – bár az anyaszült meztelenül a versenyzők mellett rohanó futóbolondok mindig meglepőek tudnak lenni –, hanem a tömeget képező átlag. Akik a hegyek felső kilométerein összefüggő falat alkotnak az éllovasok előtt, és csak a szétszórásukra előre küldött motorosok elől hajlandóak elugrani, de csakis az utolsó pillanatban. A falvakban a saját házuk előtt tapsoló joviális francia parasztok, és az összes szakaszt lakóautóval végigjáró külföldiek. Na és persze a feliratok és rajzok az aszfalton, a szimpla lelkesítéstől a lenyűgözően obszcén mestermunkákig.

A szimpla esztétika, a szép dícsérete idáig tart, innen a mágia kezdődik. Az országúti kerékpárban a varázslat három részből áll össze. Az emberből, a gépből, mert a kerékpár a kormányával, fékjével és váltójával már gép, és a bolyból, az emberekből álló, de azok egyszerű csoportjánál bonyolultabban viselkedő furcsa szörnyből. Legalább ezerszer láttam már légifelvételt (hohó, a szép egy újabb megnyilvánulása a Touron), amelyen a boly a Franciaországban igen gyakori körforgalmakat kerüli meg, és soha nem tudom megunni. Ahogy az egységes csoport kettéválik, ki jobbról, ki balról kerül, majd a túloldalon ismét egyesül, az nem sportnak tűnik, hanem valami különös, sokszínű folyadéknak, amely nem tud ellenállni a fizika törvényeinek.

Ahogy a városokban kialakuló közlekedési dugók keletkezését és megszűnését, nyilván a kétszáz kerékpárosból álló boly viselkedését is le lehetne írni tudományos eszközökkel. A húsz perccel elengedett szökevények mögött csigalassan guruló ormótlan masszát, amint hirtelen gyors kígyóvá változik, és az élen szenvedők után ered, hogy a célhoz a lehető legközelebb érje be őket, nehogy másnak is legyen még ideje meglógással próbálkozni. Az oldalszélben az úton lépcsőzetesen, sréhen felálló sor, amelybe vagy sikerül betagozódni, vagy elkerülhetetlen a leszakadás, ahogy az már ezen a Touron is megtörtént az Armstrong által ügyesen becsapott Contadorral.

A Tour a mechanikus és a természetes különleges keveréke. A boly élén vagy a csapatidőfutamon egymást váltó, lánctalpként örökké forgó versenyzők ugyan emberiek, a közös mozgás azonban egészen gépszerű. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Kraftwerk együttes, elektronika és zene, gép és ember ötvözőjeként éppen ezt felismerve választotta témájául a Tour de France-t.

Az sem kevésbé látványos, amikor porszem kerül a gépezetbe. Kevés sportban lehet akkorákat esni, mint a bringában. A bolyban összeakadó két kormány hatvan-hetven áldozattal járó láncreakciót indít el, a hegyről lefelé a kanyart rosszul felmérő magányos hősök néha métereket bukfenceznek, át a szalagkorláton, le a bokrok közé. Aztán ott a vér, a nagy darabban leszakadó mezek és nadrágok, a sebekbe beleragadt por és a következő százhúsz kilométeren kilógó pucér fenék. Mindig van mit nézni.

És akkor jön valaki, és megkérdezi, hogy mi a fenét lehet ezen bámulni négy órán át.