Az európai futball háromhatvanas kenyere

Miközben fiaink a dán válogatott ellen küzdöttek derekasan, úgy éreztem magam, mint az egyszeri nyugdíjas, aki nagyokat sóhajtva emlegeti a háromhatvanas kenyeret meg a tizennyolc forintos Marlborót, hogy bezzeg akkor még milyen jó volt, Kádár apánk meg hasonlók. Azért jutott ez eszembe, mert a mai dán válogatottat elnézve felderengett előttem a nyolcvanas évek dán válogatottja, az, amiben olyan játékosok szerepeltek, mint Laudrup, a mostani szövetségi kapitány Morten Olsen, Preben Elkjaer Larsen, Jan Moby, Soren Lerby, Frank Arnesen, vagy személyes kedvencem, Jesper Olsen.

Sepp Piontek válogatottja a nyolcvanas években robbant be az európai futballba, a dán dinamit névre keresztelt csapat olyan támadófutballt mutatott be, amilyet a hetvenes évek holland válogatottja óta nem nagyon látott az egyszeri futballszurkoló. Szinte minden poszton olyan játékosok alkották, akik az anyjukat eladták volna egy oda-vissza esernyőért, és inkább húztak még egyet a labdán, még akkor is, ha teljesen felesleges volt, mert imádtak futballozni. Lazaságával a zsenik közül is kiemelkedett egy alacsony, néha hippiket is megszégyenítő, (néha) rendezetlen szakállat viselő csávó, Jesper Olsen, aki olyan könnyedén vette még a legkiélezettebb meccseket is, hogy az valami hihetetlen - igaz, pont emiatt nem lehetett belőle akkora világsztár, mint társaiból, tessék csak emlékezni arra a flegma hátrapasszra a ‘86-os VB-n, amivel indította Butraguenót.

Olsen jellegzetes mozgása, szenzációs cselei, nem mindennapi bal lába, és vigyorgó arca azonban jobban megmaradt bennem, mint a hülyeségei, és amikor a focilázban égő Csapó utcai grundon (értsd: kerítéssel körbevett kézilabdapálya nagyságú dühöngő) mindenki Maradona akart lenni, én Jesper Olsen voltam, mert azt hittem, hogy a bokámra letűrt sportszárnál menőbb dolog nem nagyon van a világfutballban, bár ez leginkább Söre Lerby védjegye volt. A kis dán (első ránézésre nem lehetett magasabb 165 centinél) az Ajaxban Johann Cruyff oldalán futballozott, adta a gólpasszokat neki, közte az egyik legemlékezetesebb büntetővel, amit a videón meg is mutatunk, mert annyira vicces. Cruyff letette a labdát a 11-es pontra, oldalra passzolta Olsennek, aki visszatette neki, hogy a földbe gyökerezett lábbal álló kapus mellett bepasszolhassa.

Olsen három év alatt 23 gólt rúgott balszélsőként az Ajaxban, majd a ‘84-es Eb után a Manchester Unitedhez igazolt, és nem is kezdett rosszul, hiszen a következő évben FA-kupa sikerhez segítette csapatát, de az angol futball túl szigorú és komoly volt számára, itt nem tudott úgy villogni, mint a holland bajnokságban, ahol nem egyszer befűzött három védőt is egy-egy cselsorozattal - a szigetországban az első bőr után kíméletlenül alávágtak, és ez cseppet sem volt ínyére. Bokából indított, finom mozdulatai és szenzációs testcselei nem érvényesülhettek a futásra és erőfutballra építő briteknél, így 1988-ban eladták a francia Bordeaux-nak, de soha többé nem nyerte vissza formáját.

A mai dán válogatottban egyetlen ilyen futballistát sem láttam, nincsenek fineszes, zsivány szélsőik, akik mosolyogva cselezik ki a balbunkót és ha nem jön össze a beadás, akkor nem bosszankodnak, hanem jót röhögnek saját idétlenségükön. Ez a típusú futballista sajnos nemcsak a dán, hanem az egész világ labdarúgásából kihalt, a meccsek annyira szorosak és a pénz miatt olyan nagy a tét, hogy egyetlen csapat sem engedheti meg magának azt, hogy egyik játékosa egy “igazi Jesper Olsent” húzzon, ugyanis a spanyolok elleni tragikus hazaadását így nevezték el a sportújságírók. Kár érte, a fogcsikorgatásnál a lazaságot mindenki szórakoztatóbbnak tartja.