Akár élvezni is lehetne

André Agassi gyűlölte a teniszt. Nem egész pályafutása során, hiszen a Grand Slam-győzelmek után azért csak volt ok vidámkodni. De voltak olyan időszakok az életében, amikor úgy utálta a munkáját, mint bárki, akinek nem az a hivatása, hogy a világ legjobbja legyen valamiben dollármilliókért. Legalábbis ezt állítja a napokban megjelenő önéletrajzában.

A könyvből a héten publikált részletek közül ez kavarta a kisebbik botrányt. Azon többen háborodtak fel - köztük Nadaltól Federerig sok ma is aktív kolléga - hogy Agassi azt is bevallotta, pályafutása legsötétetebb szakaszában nem csak gyűlölte a sportját, hanem metamfetamint is fogyasztott mellé. Amikor pedig lebukott, össze-vissza hazudozott, és csak a korrupt és gyáva ATP cinkosságának köszönhette, hogy nem kapott semmilyen büntetést vagy eltiltást.

Az ATP valóban rendszeresen falaz a doppingvétségen kapott játékosoknak, de mivel meggyőződésem, hogy egy sportszervezetnek szent joga a saját erkölcsi normái, nem pedig a NOB és a WADA vérben forgó szemű, önjelölt prófétáinak igényei szerint eljárni, ezzel nincs semmi gond. Azt gondolni, hogy Agassi a drogtól jobban teniszezett, körülbelül olyan tájékozotlanságra vall, mint azt hinni, hogy a kokainnal lebukott Maradona vagy Adrian Mutu teljesítményfokozó szernek használták a port. Vagy hogy Michael Phelps gyorsabban úszott a fűtől.

A teniszgyűlölős vallomás már sokkal érdekesebb, leginkább azért, mert Agassi maga is nagyon érdekes karakter. A kilencvenes évek elején tinilányok kedvenceként kezdte neonszínű ruháival és szörnyűséges frizurájával - amiről egyébként szintén most bevallotta, hogy néha paróka volt. Aztán éppen az öngyűlölős-metamfetaminos epizód után, a kilencvenes évek végére hirtelen komoly férfi lett, szolid frizurával, szolid ruhákkal és a Brooke Shieldsnél azért sokkal szolidabb Steffi Graffal. Beverekedte magát a maroknyi játékos közé, akik mind a négy Grand Slam-tornát meg tudták nyerni, és úgy általában is kivívta a tinilányok után minden teniszrajongó elismerését.

A tenisz jellemzően az a sport, amit nagyon kevesek tudnak felszabadultan, könnyedén, az arcukra kiülő életörömmel játszani. Az egészet körülvevő komolykodó légkör (képzeljük el, ha focisták csak akkor lennének hajlandóak szabadrúgást elvégezni, ha a stadionban egy pisszenés sem hallatszik), az elszánt arckifejezések, a nőknél az irtózatos sikítások minden ütésnél valahogy elnyomják az önfeledt vidámságot. Talán ezért nem tűnt fel senkinek, hogy Agassi utálja a sportját. Van, aki zseniálisan teniszezik, de olyan, aki e mellé még szemmel láthatólag élvezi is, amit csinál, kevés van.

Pedig ha egy sportolóról lerí, hogy imádja a munkáját, még magasabbra emelkedhet. Ezt pedig nehéz lenne jobban illusztrálni mással, mint a neonszínekért szintén rajongó, a múlt héten kilencedik világbajnoki címét szerző Valentino Rossival. A motorsportok nem sok lehetőséget adnak a felszabadultság kimutatására, hiszen eleve nem látszik, mi folyik a sisak alatt, ám Rossi versenyzéséből, versenyek utáni örömünnepeiből és interjúiból egészen világos, hogy minden porcikájával rajong választott sportja minden másodpercéért.

Nehéz különböző sportágak klasszisait összehasonlítani, mégis megkockáztatnám, hogy Rossinak most már helye van az egyetemes sporttörténet legnagyobbjai közt. A motorsportok történetének pedig a legnagyobb alakja lehet, ha még néhány évig sikerül hoznia az utóbbi évtizedben megszokott szintet. Azt nem hiszem, hogy képes lenne megcsinálni, amivel mindig fenyegetőzik, és tényleg kipróbálja magát Forma-1-ben vagy WRC-ben, de amekkora klasszis, talán még ezt is meg tudná oldani. Végülis azt sem gondolta senki, hogy Hondáról Yamahára váltása után egyből ismét világbajnok lesz a Moto GP-ben.

Rossi határtalan lelkesedését az is kénytelen szeretni, aki egyébként nem neki drukkol. A beszpídezett olasz gimnazista imidzse, a rajzfilmhős hang és a vicces angol akcentus együtt egyszerűen lehengerlő. Egészen egyszerűen elképzelhetetlen, hogy pályafutása végeztével az olasz is elmesélje önéletrajzában, hogy ő valójában utálta az egész cirkuszt, a szezon előtti tesztelésekhez felkelni sem volt kedve, és fizikai rosszullétet érzett, amikor fel kellett másznia valami pódiumra. Egyrészt mert nem, másrészt meg mert profi sportolótól az ilyesmi a legritkább esetben tűnik másnak, mint béna hisztinek. Agassi is talán valahol a parókánál ronthatta el.