Fociról csak pontosan, szépen

Kezdetben, amikor a focit még nem is focinak hívták, középkori kisvárosok és falvak komplett férfilakossága küzdött egymással egy disznóhólyagból vagy valami hasonlóan gusztustalan anyagból készült golyóért. Szabályok nem nagyon voltak, és a játék sokkal jobban hasonlított a buzkasi nevű, közép-ázsiai báránytetem-lovasrögbihez, mint a ma labdarúgásként ismert sporthoz. Ezek az orkviadalok olyan alávalóak voltak, hogy a sportsajtó sem foglalkozott velük. Elsősorban azért, mert akkor még nem létezett sportsajtó, sőt, semmilyen másfajta sem. De egészen biztosak lehetünk benne, hogy ellenkező esetben sem alacsonyodtak volna odáig, hogy ezekről a mészárlásokról tudósítsanak.

Aztán nagyjából a 19. század végére megszületettek az első szabálykönyvek, például hirtelen tilos lett az ellenfél gigájának kitépése, valamint arról is közmegegyezés született minden feleség legnagyobb örömére, hogy mi is az a les. Mindezeknek köszönhetően pedig a futball olyan játék lett, amit az úri közönség még mindig gyanúsan méregetett, a nép viszont önfeledten és viszonylag biztonságos körülmények közt űzhetett. A "foci" hamar olyan népszerű lett, hogy az időközben feltalált "újságok" is rájöttek, mi a fenéről kellene írniuk az évszázadok óta üresen tátongó utolsó oldalaikon.

Akárcsak a futballista, a kezdetekben a futball-szakíró is megvetett, még saját közegében is lenézett és kinevetett, tehetségtelen kis lény volt. Szemben a Komoly Újságírókkal, akik olyan fontos ügyekről írtak, mint a háborúk, a tőzsdekrach vagy egy rejtélyes rablógyilkosság, nekik csak ez a rugdalózás jutott. A szerkesztőségi menzán külön asztalhoz kellett ülniük, amikor pedig nem figyeltek, a többiek szellemi fogyatékosokat imitálva gúnyolodtak rajtuk.

A 20. század végén azonban különös dolog történt. Hirtelen a szerkesztőségekben is ráébredtek, hogy a foci már rég nem csak a társadalom söpredékét érdekli, és a hétvégén a lelátókón vagy a tévé előtt minősíthetetlen stílusban káromkodó férfiak közt is legalább annyi intelligens, érdeklődő, színvonalas tájékoztatást elváró van, mint úgy általában. Ez a felismerés pedig radikális változásokhoz vezetett.

Hirtelen a sportújságíró már nem a szerkesztőségi viccek céltáblája volt, hanem sok esetben az egyik legfontosabb alkotóeleme. Nem véletlen például, hogy a világ egyik legszínvonalasabb újságjának tartott brit Guardian weboldalát, amely az utóbbi évtizedben nagyjából minden jelentős weboldal-versenyt megnyert, éppen a focirovat viszi a hátán, már ha a látogatottsági adatokat nézzük. A foci hirtelen olyan jó üzlet lett, hogy a korábban is létező, iskolaújságok színvonalát idéző, erre specializált kiadványok mellett vagy helyett egészen kiváló lapok is megjelentek. Ilyen például a spanyol Don Balón, a francia So Foot, valamint mind közül talán a legjobb, az 1994-ben alapított brit FourFourTwo is, amelynek 2010 áprilisában megjelent végre az első magyar száma is.

Hogy a magyar sport- és fociügyi újságírás micsoda kietlen és lehangoló pusztaság, azt nem most fogjuk végigvenni. Ebbe a kegyetlen szóviccekkel, patetikus körmondatokkal és gyerekes élménybeszámolókkal teli világba, amelyben rendes újságírással csak elvétve lehetett találkozni, érkezett meg a magyar FourFourTwo. A lapot sok magyar rajongó már angolul is járatta, ám most végre a csak magyarul olvasók is tájékozódhatnak Rooney és Torres játékstílusáról, az észak-koreai vébé-előkészületekről, Mancini és Guardiola választékos ruhatáráról, valamint Jamie Carragher lángelméjének zegzugairól. Az ezekkel foglalkozó, az angol anyalapból átvett cikkek köröket vernek szinte bármelyik magyar sportcikkre.

Az első szám címlapsztorijának jó érzékkel választották a minden idők 50 legjobb magyar focistáját bemutató összeállítást. Ezt a műfajt tökéletesen úgysem lehet megoldani, az eredménnyel úgyis vitatkozni fog valaki (Grosics Czibor előtt???), de hát éppen erre valók ezek a listák: vitát indítani, és egyúttal persze eladni a lapot. Az ötvenes listán merengve lehet szomorkodni a magyar foci jelenén (egyetlen aktív játékos sem fért be az ötvenbe), aztán még tovább szomorkodni a magyar focisták tragikusan rövid életén (a hatvanas éveit megérő játékos már szerencsésnek számít). És végül azon, hogy mit érdemelnek a zsűri azon tagjai, akik Lisztes Krisztiánt, Lipcsei Pétert vagy Illés Bélát is jelölték a legjobb ötvenbe, de elfeledkeztek mondjuk Sándor Csikarról.

Az átvett cikkek mellett van néhány élvezetes anyag a magyar szerkesztőségtől is. Ilyenek például a mindig szórakoztató Deák Bill Gyulával készült interjú fociról és főleg a Fradiról, vagy a BKV Előre siralmas Sport utcai "stadionját" kedvesen és szellemesen bemutató, érthetetlen módon álnéven jegyzett írás. Vannak viszont komoly gondok is.

Ismerve a magyar sportújságíró mezőnyt, érthető a döntés, hogy a lap szerkesztőségét igyekezték máshonnét összeszedni. Az viszont már egészen bizarr, hogy ezek a mások elsősorban sajtószóvivők, PR- és kommunikációs szakemberek. Mindjárt a főszerkesztő is az a Szöllősi György , akinek ugyan van sportújságírói múltja, ma viszont a felcsúti Puskás akadémia kommunikációs igazgatójaként is dolgozik.

Az újságíráshoz alig értő gárda pedig egészen bizarr eredményt nyújt. A legfurcsább talán az internet által sem nagyon ismert Csepelyi Adrienn egészen semmitmondó interjúja Albert Flóriánnal, tele olyan, nagy szakmai felkészültségről árulkodó kérdésekkel, mint "mikor lesz újra jó focink?". A magyar sportújságírásban sajnos a mai napig meghatározó figurának számító Lakat T. Károly vagy Vincze András betűhöz engedése a várható eredményeket hozza, az igazán különös dolgok viszont a "szakértők" bevonásával történt.

Azt például ki tudta eddig, hogy Verebes Mágus egész szórakoztatóan tud fogalmazni? Döbbenet, de így van. Sajnos azonban ő a kivétel. Puhl Sándor például már a Sport1-en is számtalanszor bizonyította, hogy bármilyen jó játékvezető volt, sajnos a játékkal magával kapcsolatban egyetlen használható gondolata sincs, és ezt most az Albertről írt, gyermekded írásával ismét bebizonyította. A mélypontot viszont az a Mezey György jelenti, aki a szomorú sorsú, zseniális Bozsik kapcsán képes ismét a saját sérelmeit és önnön edzői nagyságát sorolni. A lap legrosszabb, egészen undort keltő írása az övé.

Mezey azonban, akárcsak mindenki, akinek csak érintőleges köze van a Puskás akadémiához, nyilván kötelező eleme lesz ezentúl is a magyar FourFourTwo-nak. A szerkesztőség is oda van bejegyezve, és az átfedések a lap és Orbán Viktor futballálmai közt bizony eléggé zavaróak. Maga a Főnök is megszólal a lapban, éls elmeséli, hogy hol nézte a '82-es vébé meccseit, Ezzel magában még nem lenne baj, de mellé az egyoldalas "hogy oldják meg a szavazást külföldön labdarúgóink" összeállítás (alatta egy Forza Italia! című kis keretessel), és főleg Borókai Gábor egykori kormányszóvivő bátor és karakán kiállása a Fidesz tervezett focipolitikája mellett már bizony elég a rossz szájízhez.

A foci, de még a FourFourTwo is csodálatosabb dolog annál, hogy néhány buzgó magyar nyalonc tönkre tudja tenni. A hátszélnek köszönhetően - mindjárt a belső borítón egészoldalas CBA-hirdetés terpeszkedik - a lap nyilván vígan fenn fog maradni, annak ellenére, hogy a 980 forintos, itthon sajnos borsosnak számító ár sok szülőt arra fog késztetni, hogy valami olcsóbb és sokkal vacakabb lappal szúrják ki az újságosnál könyörgő kölyök szemét.

A gondot inkább az jelentheti, hogy 120 oldalt nagyon nehéz lesz minden hónapban megtölteni. Ennek az első számnak az átvett anyagai többek közt azért is ilyen erősek, mert a szerkesztőségnek lehetősége volt több hónapnyi angol lapból válogatni. A jövőben ez nem így lesz, és mivel az angol FourFourTwo-ban rendszeresek az ottani harmadosztályról szóló hosszú cikkek, amik Magyarországon csak a tényleg megszállottakat érdeklik, nehéz lesz majd a magyar kiadást színvonalas cikkekkel megtölteni.

A magyar focinak jelene egészen biztosan nincs, középtávon jövője sem, így érdekes hazai anyagokat sem lesz könnyű összeszedni. Egy jó szerkesztőség a magyar foci elképesztően szórakoztató és kalandos múltjából biztosan tudna havonta akárhány cikket prezentálni (Le kellett feküdni a szovjeteknek? Kivédhette volna Grosics a harmadikat? Mit mondott Mussolini Sárosi doktornak?), MLSZ- és UEFA-sajtósok viszont valószínűleg nem.

Hibái ellenére a FourFourTwo hazai megjelenése borzasztóan jó hír. A lappal most megismerkedők a sportújságírás egészen más minőségével ismerkedhetnek meg, és így talán a magyar szerzőket is arra kényszeríthetik - nem is csak ennél a magazinnál - hogy úgy írjanak fociról, ahogy az értelmes emberek számára is fogyasztható.

(Orbán Viktor aláírása egyébként pontosan 442 forintot ér.)