Lépésről lépésre

A magyar jéghoki sikertörténete közismert. Csak remélni lehet, hogy a TF-en már tanítják a jövő magyar szakembereinek, hogy kell egy sportágat felfuttatni. Ami azon a néhány létező magyar jégpályán az utóbbi egy-két évtizedben történt, az egészen bámulatos. Minden várakozást felülmúló játékosok, edzők, szakvezetők, szurkolók, sőt, még a sajtó is. Volt azonban mág valami, ami kulcsfontosságú volt a magyar hoki felemelkedésében, és annyira sok szó nem esik róla. A nemzetközi hokitornák lebonyolítási rendszere.

Ha esetleg valaki nem tudná, arról van szó, hogy jéghokiban nem négyévenkénti világbajnokság van, amelyen csak a világ legjobb csapatai vehetnek részt. A tornát egyrészt minden évben megrendezik, másrészt nem a legjobbak vehetnek csak részt rajta, hanem mindenki. Mongóliáig és az Egyesült Arab Emirátusokig bezárólag a világ összes nemzeti hokiválogatottja minden évben vébészereplő.

A fociban megszokotthoz képest azonban van egy lényeges különbség. A világbajnokság szintekre van osztva, így a legjobbak a legjobbakkal, a második legjobbak a második legjobbakkal csapnak össze évről évre. Jelenleg négy szint van, a magyar válogatott tavaly az elsőben játszhatott, idén csak a másodikban szerepel. A legjobbak egy lépcsővel feljebb léphetnek, az utolsók meg lejjebb csúsznak.

Első pillantásra nem tűnik ez olyan nagy különbségnek a fociban megszokott rendszerhez képest. Egyszerűen csak más a lebonyolítási rendszer, és egyébként is, az igazi világbajnok a legfelső szintet nyeri meg, a többi csak kiscsávók korcsolyázgatása. Kanadai, finn vagy szlovák perspektívából nézve ebben van is valami, mi magyarok azonban tudhatjuk, hogy ez a rendszer alapvető hatással van a sportág fejlődésére és terjeszkedésére. Nélküle nem biztos, hogy itt tartanánk.

Az évenként megrendezett, szintekre osztott világbajnokságok pozitív hatása egészen nyilvánvaló. A gyakori, nagyjából hasonló képességű ellenfelekkel vívott tornák versenyzéshez szoktatják a csapatokat. Ezeken a tornákon nincsenek egyértelmű favoritok és pofozógépek. A nyári dél-afrikai focivébén szereplő csapatoknak hatoda-nyolcada esélyes a végő győzelemre, és az is elég nyilvánvaló, hogy mely csapatok fognak már a csoportkörben búcsúzni. A mostani Divízió I-es világbajnokságon a mi csoportunkban szereplő hat válogatottból legalább négyet esélyesnek tartottak a feljutást jelentő első helyre. A csapatok így motiváltabbak, a nézők jobb meccseket kapnak, és az utolsó fordulóig az összecsapások nagy része vérre megy.

Minden bizonnyal sokat segített a magyar hoki felfutásában, hogy a válogatott játékosok minden torna előtt tudták, van miért harcolniuk. Feljutásért, megkapaszkodásért, bennmaradásért, tehát sikerért. Ezzel szemben például a magyar fociválogatott játékosa megnézi, hogy kivel sorsolták össze az aktuális VB- vagy EB-kvalifikáció csoportkörében, legyint egyet, és aznap éjjel a harmadik hely megszerzéséről álmodik. Más előjellel, de hasonlóan káros például a magyar vízilabda helyzete is. Nem tud fejlődni az a sportág, amelyben egy világbajnokság előtt csak annyi a tét, hogy a szerbekkel és a montenegróiakkal milyen sorrendben kell megmérkőzni az elődöntőben és a döntőben.

A hokivébék modellje olyan sportágakban, amelyeket az egész világon űznek, nehezen lehetne alkalmazható. 200 válogatottal lehetetlen minden szinten vébét rendezni. A szűkebb körben űzött sportágak esetében, ahol kifejezetten cél, hogy a mezőny ne szűküljön le négy-öt, a szakmát tényleg komolyan vevő országra, a jéghoki modellje az ideális megoldás.