Csalók és csodálatos gépek

Csodálatos hete volt a bringázás, valamint a furmányos sportcsalások szerelmeseinek. Nem az éppen zajló Giro d'Italia miatt, pedig az idén különösen izgalmas, jobbnál jobb szakaszok követik egymást, az összetett állás pedig szinte naponta áll a feje tetejére. És nem is Floyd Lanis vallomása miatt, amelyben a teljes mezőnyt megvádolta tiltott doppingszerek használatával, az egyik főkolomposként pedig magát Szentfazék Lanca Armstrongot nevezte meg. Hanem mert motor van a vázakban.

Biztosat senki nem tud, mindenesetre azt zörgi a haraszt, hogy létezik már a technológia, amelynek segítségével a versenyzők kerékpárjainak vázában apró motorokat lehet elrejteni. A bombát robbantó olasz újságok szerint ezeket az elmés szerkezeteket a versenyzők jellemzően a hegyi szakaszok első, a tévénézők által még nem követett óráiban használják. Aztán valamikor a szakasz vége felé, az egyébként gyakori bringaváltások egyikén már becsületes bringát kapnak, és így szabályosan és persze kellően kipihenten tehetik meg az utolsó kilométereket.

A vita most csak azon megy, hogy ezeket a korszerű Dongókat már be is vetették-e, vagy csak készen állnak a bevetésre. Akárhogy is van, az ügynek mindenképpen ott van a helye a sporttörténet legnagyobb és legszórakoztatóbb csalásai közt.

A doppingszerek használatának megítéléséről eltérnek a vélemények, van, aki feladná a reménytelen harcot, mások szerint csak a drákói szigor működhet. A csalást, a szabályok ügyes és/vagy aljas kijátszását viszont – elvileg – általános megvetés övezi. Pedig szemben a doppinggal, ezek az igazán jó sztorik, amelyek méltán válnak az éve során legendává.

Vegyük például Maradona isteni kezét. Motort használni egy kerékpárversenyen nagyjából hasonló léptékű bűn, mint kezet egy focimeccsen. Anglia büszke népét leszámítva mégis a világ nagy része inkább tökös trükként emlékszik vissza az esetre, mint alpári aljasságra. A közmegegyezés szerint az a kezezés nem Maradona romlottságát, hanem éppen zsenialitását bizonyította.

A példák a végtelenségig sorolhatók, és különös, hogy szinte mindegyiket másképp ítélik meg. Maradonát sokan megtapsolták, de például a párbajtőre elektronikáját megbütykölő szovjet öttusázót, Onyiscsenkót általános megvetés övezte 1976-os lebukása után. A paralimpián szellemileg visszamaradottként induló spanyol kosárlabdacsapatot, amelynek tagjairól később kiderült, hogy teljesen épelméjűek, szintén kevesen szerették, bár a pofátlanság itt már akkora volt, hogy magukban azért sokan tapsoltak. Akárcsak a maratoni táv nagy részét autóban teljesítő futóknak. És mi a helyzet a doppingolást ügyes mű-húgyhólyagokkal leplezni próbáló sportolókkal, akikre mi magyarok is oly' büszkék lehetünk? Csalni csaltak, de legalább furmányosan.

Akárcsak a doppingtörténelemben, a sportcsalások könyvében is külön fejezetet érdemel az országúti kerkpár. Ami trükköt el lehet képelni, azt már bevetették itt, sőt, azon túl is sokat. És nem a modern kor zülléséről van szó, a mai ügyeskedők amatőrök a az ősatyákhoz képest. Ma például nehéz lenne a versenyek nagy részét autóval megtenni, ami régen olyan gyakori volt, hogy a 20. század elején majdnem a Tour de France beszüntetéséhez vezetett.

Ma már jancsiszögeket sem mer senki az útra szórni a mögötte érkezők feltartására, és sajnos minden idők legjobb sporttrükkjéhez sem lenne senki elég bátor és arcátlan. Az 1904-es Touron egy Hippolyte Acouturier nevű úriember egy hosszú, vékony damil egyik végét egy előtte haladó autóra kötötte, a másik végét pedig egy parafadugóra. Amit ő tartott a fogaival. Ha nem bukik le, meg is nyerte volna a versenyt, de végül elkapták, akárcsak a mezőny nagyobbik felét, akik mind-mind valami kreatív stiklit használtak.

Csak remélni lehet, hogy a motoros trükköt valaki tényleg meg fogja próbálni, ha eddig esetleg nem tette meg. A nagy sportsztorik jelentős részét köszönhetjük az ilyen bártor újítóknak.