A fura Tour
További Sport cikkek
- Luke Littler történelmet írt a darts vb-n
- Az olimpiai bronzérmes Muhari Eszter magabiztos címvédése a női párbajtőrözők között
- Még mindig kórházban ápolják a mérkőzése előtt rosszul lett dartsost
- Ed Sheeran volt a nap szenzációja, a háromszoros dartsvilágbajnok kiütéssel rajtolt
- Meghalt Jakab Vilmos olimpikon ökölvívó
Általában a Tour de France-okat meg lehet jegyezni valamiről. Volt a Riises Tour meg az Ullrichos Tour. A mindenféle doppingos Tourok: a Rassmussenes, a Landises és a Festinás. Amikor pedig több Tour folyt össze egyetlen nagy bajnok alatt, akkor az Indurainos Tourok meg az Armstrongos Tourok. A 2010-es versenyen viszont semmi kiemelkedő nem történt, csak egy csomó furcsaság. Ez volt a fura Tour.
Ha nagyon muszáj, el lehetne nevezni a Schleck Leesett Lánca Tournak, hiszen Schleck azon a 15. szakaszon éppen 39 másodpercet veszített Contadorral szemben, tehát pontosan annyit, amennyivel a végelszámolásnál az összetettben kikapott a spanyoltól. De hát ez egyrészt hülyén hangzik, másrészt igazságtalan lenne Contadorral szemben, aki ha nincs ez az incidens, minden bizonnyal valahogy úgyis megnyerte volna a versenyt. Mégis ez volt a legemlékezetesebb esemény egy olyan Touron, ahol inkább csak szokatlan dolgok történtek.
Először is az, hogy hiába Contador harmadik győzelme Párizsban, még mindig nem lehet mondani, hogy a spanyol bringás úgy uralná a francia versenyt, ahogy például Pantani tette, aki csak egyetlen egyszer tudott sárga trikóban végezni. Contador három győzelme közül kettő is ott van a legkisebb különbséggel nyert Tourok közt. A mostani éppen a negyedik ilyen szempontból. Ráadásul Contadornak most azt a kétes értékű bravúrt is sikerült bemutatnia, amit előtte csak hat végső győztesnek: egyetlen szakaszt sem nyert az idei Touron.
Hiába azonban a kis különbség Schleckkel szemben, az sem igaz, hogy ők ketten a vert mezőnyt klasszisokkal lealázva, gigászi csatát vívtak volna egymással. A hegyi szakaszokon – de nem ám mindegyiken – általában otthagyták a mezőnyt, de egyrészt egymást sem próbálták folyamatos támadásokkal szétszakítani, másrészt a többieket sem verték hosszú percekkel. Az is elég lehangoló volt, hogy az utolsó egyenkénti indításos szakaszon – ami idén gyakorlatilag az egyetlen volt – egyikük sem tudott az első harmincba se beférni. Egy nagy bajnok vagy a hegyeken, vagy az időmérős szakaszokon legyen kiemelkedő, sőt leginkább mindkettőn.
Igazságtalan lenne az idei versenyt kipécézni és furcsának nevezni, mert az a helyzet, hogy amióta 2006-ban Oscar Pereiro, talán minden idők leggyengébb Tour-győztese lett a bajnok, elég fura és lehangoló dolgok történnek a világ egyik legjobb sporteseményén. A nagy lebukásokkor mindig elmegy egy kicsit az ember kedve az egésztől, és ugyan most egyértelműen tisztábbnak tűnik a profi bringa, mint néhány éve – elég csak az egyes hegyek megmászására szánt idő növekedését megnézni –, ez minden bizonnyal csak pillanatnyi tisztulás valami még újabb, még nehezebben kimutatható szer felfedezése előtt.
Nem tesz jót a versenynek a francia kerékpársport most már 25 éve tartó mélyrepülése sem. Minden bizonnyal emiatt tesznek be a szervezők egyre több, a hazai versenyzőknek kedvező, az összetett szempontjából viszont pont nem elég kemény szakaszt. Kevés frusztrálóbb dolgot ismert a bringáért rajongó tévénéző, mint a hegyi szakaszt, aminek nem emelkedőn van a vége. Idén is sok ilyen volt, a franciák pedig ennek is köszönhetően tőlük szokatlanul sok, hat szakaszt tudtak megnyerni. Miközben az összetett első tízében megint nem végzett francia.
Ezeknek a hegyes, de nem elég hegyes szakaszoknak köszönhető a pöttyös trikó leértékelődése is. Idén a francia Anthony Charteau gyűjtögette a legtöbb pontot a hágókon, egy olyan biciklista, aki még közepes hegymászónak is csak jóindulattal nevezhető.
Szerencse, hogy legalább egy korszakosan nagy sprinter jutott az idei Tourra. Az hagyján, hogy Mark Cavendish lett az első, aki két egymást követő évben is meg tudta nyerni a párizsi befutót, az igazán lenyűgöző a könnyedség volt, ahogy öt szakaszt is meg tudott nyerni. Ráadásul ilyen idegbeteg sprinter nem volt a mezőnyben Abduzsaparov óta, minden szakasz utolsó kilométereit élmény volt nézni, bár most sajnos mutogatás nem volt.
Fura és esetlen lett Armstrong hattyúdala is. Az ígéretes nulladik szakasz után gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi idősen már nem kellene ezt forszírozni. Csak azért nem volt kínos nézni az egykori hős vergődését, mert képernyőre is ritkán került. Az utolsó szakaszon előadott hiszti a különleges mezek miatt pedig végérvényesen gondoskodott a rossz szájízről.
De a legfurább a vita volt, hogy most akkor meg kell-e várni, akinek leesik a lánca, vagy lehet hülyére verni. A Tour de France egy úgynevezett sportverseny. Az ezeken indulók nyerni akarnak, és mivel úriemberek, még a szabályokat is betartják. De ha valakinek támadás közben leesik a lánca, az ne várjon kegyelmet. Legközelebb mi lesz? A Paris-Roubaix-n mindenki leáll várni, ha valakinek defektje van a macskaköveken?
A legszebben meg Laurent Fignon fogalmazta meg, elnézve Schleck és Contador ölelkezését: egy profi legyen szíves nem haverkodni az ellenfelével, hanem jól elverni.