A szumóelőjáték a küzdelem megcsúfolása

Nagyon vártam, hogy lássam a tokiói szumó Grand Prix tizenöt napjából az egyiket, roppant kíváncsi voltam, élőben mekkorák ezek az emberek, milyen gyorsak, hogy szurkolnak a japánok, milyen a körítés.

A magyar követségről is biztattak, mivel egy körülbelül húszkilós herendi vázát adnak a győztesnek, talán összejön egy jó helyre szóló jegy, mert mégis közelről kellene nézni az ászokat. A követség hamar meg is kapta a válaszlevelet, örülnek nekem, szeretnék, ha írnék róluk: vegyek jegyet.

Vettem. 3600 jen, vagyis kilencezer forint volt, a legrosszabb helyre szólt (a legjobb helyekre 30 ezer jennél kezdődnek az árak).

Nem baj, egy szerényebb hazai koncertjegy ára, majd az élmény kárpótol. A jeggyel a csarnok második szintjén bárhová lehetett menni, meg is tettem, hogy minél jobb pozíciót fogjak. A szumócsarnokban kis szektorokra van osztva a nézőtér, négyen férnek, térdelhetnek be egy boxba az első szinten.

A szumó nem a fiatalok sportja. A 30 ezres arénában jó, ha félház volt, volt ugyan pár gyerek, de legnagyobb számban az idősek, páran el is aludtak.

Szándékosan nem a program elejére mentem - délelőtt még a gyerekek harcolnak, kora délután a juniorok - hanem a végére, amikor a maku-uchik állnak egymással szemtől szemben.

Egy óra után el akartam jönni. Épp a sok szemben állás miatt.

Maga a létesítmény – van benne egy kis szoba a régi nagyok ruháival, kézlenyomatukkal -, és a bevonulás fantasztikus, hátborzongató, ahogy kihallatszik, amikor a versenyzők önmagukat spannolva odacsapnak a combjukra, fenekükre, övükre. A hüppögés kintről ijesztőbb, mint amikor kép is társul mellé.

Valahogy az egész élvezeti értékét elveszi, hogy eltelik két perc, amíg egymásnak mennek. A feszültségemet nem fokozták, inkább csak időpocsékolásnak tartottam, idegesített, mire várnak még? Tévében persze ez egész más, ezeket a helyi közönségnek szánt, de hosszú távon élvezhetetlenül gyenge színpadi elemeket egyszerűen kivágják. Ezt viszont nem tudtam.

Általában a következő a metódus: egyik láb felemelése a kör szélén, majd a támadóhelyzet imitálása, aztán felállás, önpofozás, majd irány a kör közepe, aztán újra ki a kör szélére egy kis sóért, annak szétszórása, aztán minden kezdődhet elölről. Számoltam, volt olyan pár, amelyik hatodszorra sem feszült egymásnak, valamelyik mindig kiment a szélére.

Szórakoztatónak, drámai hatást kiváltónak elsőre sem tűnt, sokadszorra pedig inkább szánalmas volt, mint izgalmas. És unalmas. Ehhez képest a Forma-1 zümmögése maga a virtuozitás.

A mérkőzésvezetőnek nincs ráhatása, hogy menjenek már egymásnak - egyébként is emlékeztet cirkuszból szabadult porondmesterre -, de mindez nem érdekes, fogadjuk el, hogy tisztelik a hagyományokat.

Ha három perc volt a bemelegítés, és fél perc a küzdelem – általában nincs annyi -, akkor tizenkét párnál 36 percből hatban történik valami. A bemelegítés pedig még egy Superbowlnál, vagy a futball-vb-döntőnél sem érdekes, még akkor sem, ha érdekeltek lennénk.

Dühömben azt figyeltem, hogy a felettem ülő két hetvenes nénike milyen áhítattal kiabálja vékony hangján Kimurajama, Wakanosato nevét, kedvencem: „Aminyisikiiiiii.” A rengeteg holtidőben ők szórakoztattak, tőlük kérdeztem, melyik pár jön éppen. Utólag a neten néztem meg, ki nyert, mert a tájékoztatás a helyieknek szólt, pedig legalább ötszáz külföldivel találkoztam. Csak néztek tanácstalanul, a kijáratnál kérdezték is, tudom-e, melyik volt az európai (Kotoosu). Kivetítő nincs, a szumós bőrszínét távolból a nagy fényben nem könnyű megállapítani.

Érződik, olyan sport, melynek szabályrendszeréhez évszázadok óta nem nyúltak (szentségtörés lett volna), és még jó sokáig nem is fognak. Itt még a hirdetéseket is úgy kell elképzelni, hogy tízen behoznak a kezükben a lovagi korra emlékeztető McDonalds-zászlókat, az egyik kényszerszünetben körbemennek vele a küzdőtéren.

Voltak látványos meccsek, amikor két másfél mázsás test támasztotta egymást, feszülten figyeltek egymás mozdulataira. Ilyenkor megjött a közönség hangja is, de például az utolsó pár hatalmas csalódást okozott a helyieknek, mert vagy négy percig készültek a nagy nekifeszülésnek, amikor végre összementek, az egyik az első másodpercben elcsúszott, letette a kezét, ezzel vége is volt a küzdelemnek.

Így nem lettem szumóbarát az egyik legimpozánsabb szentélyben, a hangulat néhányszor, néhány párnál valóban jó volt, de meg sem közelítette a dzsúdóét a város másik végében. A japánok azzal valahogy sokkal jobban együtt éltek, mint a jelenlegi szumóval.