70 éves a vívó Kulcsár Győző

Hétfőn 70 éves a négyszeres olimpiai bajnok Kulcsár Győző, a magyar vívósport egyik legeredményesebb alakja, a párbajtőr válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, a Nemzet Sportolója. A legsikeresebb magyar párbajtőrvívó, aki három egymást követő olimpián - 1964-ben Tokióban, 1968-ban Mexikóvárosban és 1972-ben Münchenben - erősítette a győztes csapatot, Mexikóban egyéniben is a dobogó legmagasabb fokára állhatott, Münchenben és 1976-ban, Montrealban pedig harmadik lett. Az emellett világbajnokságokon csapatban három arany-, két ezüst- és négy bronzérmet begyűjtő sportember csaknem két évtizeden át volt az akkori idők világelső magyar párbajtőr-válogatottjának kiemelkedő egyénisége.

Az MTI kérdésére, hogy keresett és talált-e arra magyarázatot arra, miért sikerültek számára jobban egyéniben az olimpiák a világbajnokságoknál, úgy reagált: ha ő azt tudná, egyszerű dolga lenne most is, mert kezében lenne a formába hozás, a siker receptje.

„Akkor is megvoltak az év közi versenyek, s bár Világkupákat nem rendeztek, azért fel tudtuk mérni az erőviszonyokat. A nagy versenyekre egyformán készültünk fel, aztán egyszer kevésbé, másszor jobban jött ki a lépés - emlékezett vissza. - Két olimpiát emelnék ki, az egyiket pozitív, a másikat negatív értelemben. Az elsőn, amelyen részt vettem, Tokióban minden nagyon könnyen ment a csapatversenyben, nagyon szép győzelmeket arattam, a legszorosabb eredményem talán 5-3 volt. Az utolsó, a montreali viszont fordítva sült el. A svédekkel vívtunk a döntőbe jutásért, s valamiért én kerültem a befejező pozícióba, noha addig Schmitt Palinak jutott ez a szerep, s ha szükség volt rá, ő meg is oldotta a feladatot. Akkor még az egyes asszók kimenetelét vették figyelembe, így ha egy csapat eljutott egy bizonyos számú győzelemig, az utolsó helyeken már nem is kellett vívni. Ez alkalommal viszont igen. A döntő ütközetben 4-3-ra vezettem, aztán mégis kikaptam, később pedig lelkileg összetörve a bronzmeccset is elvesztettük a sokkal pihentebb svájciakkal szemben. Egyéniben sem jött össze a várt eredmény. A döntőben úgy alakultak az eredmények, hogy ha az egyik német ellen nyerek, én vagyok az olimpiai bajnok: 4-4-nél tiszta tust adtam, az asszóvezető viszont azt mondta, hogy állj után történt. Aztán hármas holtverseny volt, az újravívásoknál pedig már nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerettem volna.”

Kulcsár Győző tehetsége az OSC-ben bontakozott ki, a klasszikus párbajtőrvívás képviselőjeként kifinomult pengevezetés, kiváló védekezés és eredményes riposztkészség jellemezte vívását. Visszavonulását követően a szövetség főtitkára volt, majd 1980-tól a válogatott kapitányaként tevékenykedett. Ezt követően az olaszországi Vercellibe szerződött, másfél évtizeden át dolgozott a Milánó és Torino közötti kisvárosban, több tanítványa került be az olasz válogatottba.

„Amikor elkezdtem a munkát, meg kellett értenem, hogy mást várnak tőlem, mint amire gondoltam. Én eredményekről érdeklődtem, ők pedig azt mondták, az a feladatom, hogy a gyerekeket ott tartsam, olyan programot állítsak össze, hogy legközelebb is eljöjjenek. Hasznos tapasztalat volt, más kérdés, hogy aztán szívesen jártak edzésekre, és ennek következményeként sok későbbi olimpiai bajnok került ki a klubból. Nem tudom, hogy tudatosan csinálták-e, de az biztos, hogy a szülők elhozták a gyerekeket a vívóterembe, örültek, hogy ott vannak és nem mást csinálnak ellenőrizetlenül. Pedig arrafelé is ki voltak téve a fiatalok egyéb csábításoknak, sőt.”

Kulcsár a sydneyi olimpia után tért haza, a Bp. Honvéd vívószakosztályának a munkájába kapcsolódott be, majd 2006-ban a párbajtőr-válogatott kapitánya lett. Az itthoni szerepvállalással összefüggésben úgy fogalmazott, nem tudatosan alakította így, de valahogy 15 évente fordított egyet az életvitelén.

„Hazajöttem, de a család egy része kint maradt. Én most is mindig úgy utazom oda, mintha hazamennék. Valahogy rendszerint elterjed a hír, hogy érkezem, és este kilenckor már együtt ülünk egykori tanítványokkal, ma már családanyákkal, családapákkal, és az emlékeket idézgetjük fel.”

A folytatásra, tervekre vonatkozó kérdésre elsőként azt mondta, ugyanúgy érzi magát, mint harminc évvel ezelőtt, majd hozzátette: "Ameddig a jóisten ezt az állapotot fenntartja, csinálom a munkámat. Ezt tudom tanácsolni a korombelieknek is, ne üljenek le a tévé elé, mert nagyon gyorsan megöregedhetnek."