A spanyol sportbirodalom bukása

Nehéz ezzel kapcsolatban pontos számításokat végezni, de nagyon úgy tűnik, hogy a modern sport évszázados történelmében nem volt egyetlen nemzet sem, amely húsz év alatt annyit lepett volna előre, mint a spanyol. Régen – egészen pontosan az 1992-es barcelonai olimpia előtt – nem nyertek semmit, most meg már alig férnek el a kupák és érmek a vitrinben.

Érdemes végigvenni a történelmet, mert egészen megdöbbentő a fejlődés. A barcelonai olimpia előtt spanyol sportolók összesen öt aranyat nyertek nyári játékokon, és egy olimpia sem volt, amin egynél többet. Aztán 1992-ben kihasználták a hazai pálya előnyét, és összesen 22, aranyból pedig 13 érmet szereztek. Az azóta rendezett négy olimpia közül egyiken sem szereztek 3 aranynál kevesebbet, Athénból 18, Pekingből összesen 19 érmet vihettek haza.

A nem olimpiai sportok, illetve azok esetében, amelyek szempontjából az olimpia másodlagos-harmadlagos jelentőségű, a spanyolok fejlődése még drámaibb. A kilencvenes évek előtt néha nyertek egy Grand Slam-tenisztornát, volt egy darab jó golfjátékosuk, a fociválogatottjuk mindig hülyét csinált magából, ha csoda történt, összejött egy Tour de France, és nagyjából ennyi.

Jelenleg a spanyol futballválogatott EB- és világbajnok. Minden bizonnyal spanyol játékos fogja nyerni az Aranylabdát. A spanyol kosárlabda-válogatottat megbízhatóan csak a más ligában játszó amerikai tudja legyőzni, és kiváló a kézilabdájuk és a gyeplabdájuk is. A Tour de France-t az utóbbi öt évben spanyol bringás nyerte. Fernando Alonso idén ugyan végül nem nyerte meg a világbajnokságot, cserébe viszont a motorosoknák mindhárom géposztályban spanyol lett a végső győztes. Spanyol a Dakar címvédője is, és spanyol a négyből három idei Grand Slam-tenisztorna győztese is.

Biztos, hogy sok fényes diadal kimaradt a felsorolásból, mert tényleg lehetetlen már ezeket mind számon tartni. A spanyol sportsajtó joggal beszél a spanyol sport aranykoráról, bár a görcsös hasonlítgatás V. Károly német-római császár birodalmához, ahol ugye soha nem nyugodott le a nap, talán kicsit túlzás. Bár annak fényében, hogy ott is milyen csúnya dolgok kellettek a sok arany megszerzéséhez, talán annyira mégsem.

Az ugyanis a helyzet, hogy mára egészen világosan kiderült, a spanyol sportolók még annál is többet doppingolnak, amennyire az a profi sport világában megszokott és elfogadott. Ráadásul szemben a világban uralkodó trenddel, egyre pofátlanabbul is teszik ezt.

Egy ideig a spanyol győzelmek nem jártak csúnyább lebukásokkal, mint más, hagyományosan sikeres nemzeteknél. Aztán a 2000-s években már egymást követték az egyre csúnyább dolgok. Ott volt például a teljesen őrült, németből spanyollá lett sífutó, Joham Mühlegg, aki a 2002-es Salt Lake City-i olimpián három aranyat is nyert. Mühlegg sokat beszélt mindenféle javasasszonyokról és varázsszerekről, ám még az olimpián kiderült róla, amit már korábban is mindenki sejtett, hogy egyszerűen csak doppingol, és a spanyolok nagy szégyenére gyorsan el is vették mindhárom érmét.

2006-ban a híres Puerto-ügy következett, amely majdnem a teljes profi kerékpársportot tönkretette, és amelynek központi szereplője egy spanyol orvos, Eufemiano Fuentes volt. A korszak szinte teljes bringáselitje lebukott, és aki megúszta, mint például Alberto Contador vagy Frank Schleck, az is inkább jogi csűrés-csavarásnak köszönhette a felmentését, mint valódi tisztaságának. Voltak pletykák egyéb sportágak képviselőiről is – például a Real Madrid és a Barcelona játékosairól –, ám mivel ezek elsősorban magától a szart folyamatosan kavaró Fuentestől származtak, nem lett folytatásuk.

A híresen doppingfertőzött profi bringa már éppen elindult volna a megtisztulás útján, amikor az addigra már háromszoros Tour de France-győztes Alberto Contador 2010 nyarán megint lebukott, ezúttal az elég primitív szernek számító clenbuterollal. Az ügynek még nincs vége, és elképzelhető, hogy Contador megússza, ám egészen szánalmas védekezése (“biztos valami fertőzött sztékkel jutott a szervezetembe”) csak rontott a helyzetén.

Contador lebukása után már sok doppingszakértő tudós és mindenféle ellenőrző bizottság illetékese nyilatkozott arról, amirők korábban inkább csak suttogni mertek: Spanyolországban egyszerűen nem elég szigorú a tiltott teljesítményfokozók ellenőrzése. Akik pedig kételkedtek ebben – pékldául a spanyol közvélemény nagy része –, azok alig néhány hónappal később megkapták a végső pofont.

2010 decemberének elején spanyol rendőrök tartóztattak le egy spanyol atlétát, egymást követték a házkutatások. A leghíresebb mostani lebukott a 3000 akadályon világbajnok Marta Dominguez, aki lehet, nem csak szedte, hanem terjesztette is a cuccot. Rajta kívül számtalan többé-kevésbé ismert spanyol sportoló keveredett az ügybe, a szálak ismét Fuentes doktorhoz vezetnek, és a nyomozást jól ismerők szerint hamarosan lesznek nemzetközi vonatkozásai is. Van, aki arról beszél, hogy akkora lesz a botrány az atlétika világában, mint a négy éve a bringáéban volt.

És akkor minden spanyol bajnok doppingol? Nem. Eleve sokan olyan sportban alkotnak nagyot, mint például a foci, amelyben a teljesítményfokozó szereknek nem tud meghatározó szerepe lenni. Viszont olyan, elképesztő állóképességükről ismert spanyol sportolók, mint például Rafael Nadal, akik eleve olyan, elég lazán ellenőrzött sportágakban alkotnak nagyot, mint a profi tenisz, már gyanúsak. Hogy ez baj-e, van-e egyáltalán értelme 2010-ben küzdeni a dopping ellen, azt mindenki döntse el magának. Most csak annyi bizonyosodott be ismét, hogy csodák a sportban sincsenek, és a hirtelen teljesítménynövekedés, akár egyes sportolókról, akár komplett nemzetekről van szó, mindig valamilyen trükközés követlkezménye.