Czímeres sasként szállnak az osztrák atléták

Venkúverben, ebben a Budapest virágzását megelőzőn a magyar nemzet székhelyéül szolgáló, de ma már a birodalmunkhoz mérten csekély jelentéségű Pozsonnyal nagyjából azonos méretű városkában nagy napra virradtak tegnap. Vagyishogy voltaképpen, ha a mi szeretett hazánkból nézzük, még ma, merthiszen a földteke e távoli pontján még nem nyugodott le a hétfőn felkelt nap, a mikor otthonunkban a derék munkás és földmíves embereket már a kedden ébredő nap sugarai ösztönözték szorgos, tevékeny munkára. Brit-Columbiának ebbe a távoli szegletébe látogatott ugyanis Őfelsége I. Ferencz József, minden  osztrákok és magyarok és csehek és tótok és szlovénok és horvát-szlavónországi népek császára, hogy uralkodói jelenlétével emelje a monarchia számára egyébként is dicsőnek ígérkező skíugró csapatverseny színvonalát és fényét. Gott im Himmel, micsoda ünnepség volt, micsoda ünnepség!

A Monarchia több mint háromszáz jelenlévő atlétája minden bizonyossággal az események legpompázatosabbjának találta azt a lehetőséget, a melyen személyesen találkozhatott az uralkodóval. Persze ez nem méltathatott minden atlétánk ebben a hatalmas kiváltságban, nem szabad elfelednünk elvégre, hogy feladatukat minél jobban teljesíteni jöttek ők a czivilizált világ eme távoli szegletébe, nem mulatozni, duhajkodni. Ám így is minden nemzet egy-egy atlétájának, és természetesen a jelenlévő vezető tisztségű sportemberek mindegyikének megadatott találkozni Őfelségével, a Császárral.

Az ünnepi vizit hangulata az egész olympiádi truppot belengte. Izgatott pusmogásokkal beszéltek róla a délceg legények és daliás leányok, hová méltóztatik majd befáradni a Kaiser, kiket vesz szemügyre a táborban, a birodalom ügyeinek vezetésében őszbe borult arczszőrzettel ékesített arczát kiknek nyújta oda, hogy puha csókot leheljen rá. Skiugró atlétáink, a kik nevetve állnak oda százméteres mélységek fölé két furcsa kis fadarabnak tűnő tárgyon, amelyek százméterekre repítik őket - a mikor először megszemléltetett ez a furcsa módja a testkultúrának általunk, többünkben felmerengett a gyanúja annak, hogy ez nem is testkulturálódás, hanem az ördöngősségnek valami furcsa megjelenülése, és rossz érzetünk támadt, hogy tán lesznek olyanok is, a kik nem átallanak majd egyszer furcsa motorikus eszközök segítségével a levegő emelkedést megkísérelni, a kirelejzumát -, szóval derék skíugró atlétáink állításuk szerint remegő lábakkal fogadták a Kaiser látogatását, tudván tudva, hogy ők nem hibázhatnak a Monarchiának oly sok csúfos csalódást hozó olympiádon. És ha azt mondottuk, Gott im Himmel, mondhatnánk azt is, ha nem félnénk, hogy vallásgyalázásnak gondoltatnak szavaink, hogy skiugrók is im Himmel, négyen is, négy csodás ember.

És a Kaisernek módjában volt kezét többször tapsra emelni, minden natyon szép, mondta egyszer még magyarul is, és repesve hallánk ezeket a szavakat. Derék skiugró atlétáink légies könnyedséggel szelték a kanadai eget, és végül szemkápráztató eredménnyel verték a Német Birodalom és fjordok országának, a messzi északon fekvő Norvégiának a szárnyaló skízőit. Ömlengésnek tűnhet, de nem az: a Loitzl Farkas, Kofler András, Morgenstern Tamás és Schlierenzauer Gergely alkotta reprezentatív hetvenpontos előnnyel győzedelmeskedett, miközben az ezüst és bronz medallionokért folyó versengést mindösszesen öt pont döntötte el.

Nagy ünnepséget hozott hát az este, a Monarchia az ötödik arany medallionját szerezte, de szebben csillogót talán egyet sem, mint a melyet a Kaiser fenséges szeme láttára hódítottak el. Az atléták sorra ugrottak hatalmas nagyságokba, egyikük sem szárnyalt kisebbet a hófödte kanadai hegyek fölött, mint 130 méter, ami két és félszerese a Hofburg legmagasabb, Szent Mihály-szárnyban lévő kupolájának.

Az uralkodó díszvacsorát is adott a czímeres sasként, légiakrobatákat megszégyenítő ügyességgel szálló deli osztrák atlétáknak, akik nem annyira nyalka termetükkel, mintsem inkább a szilaj magyarokat idéző zömök, erős alkatukkal hívják fel magukra a közfigyelmet (az est egyetlen kínos incidense a vacsorai hidegtálon felszolgált Kaiser szalámi volt, az uralkodó arcmására erősen emlékeztető díszítéssel).

Az ünnepségen maga őcsászári felsége mondott kerek, szépen átgondolt beszédet. De nemcsak ékesek voltak a méltóságos szavak, hanem a közvetlen őszinteség is kisugárzott azokból, olyan emelkedett, mégis bensőséges gondolatok voltak, a miket csak egy ilyen nagy ember szájából tartunk méltónak az elhangzásra. Arról beszélt, hogy tudja: a Monarchia reprezentatívja, ha nem is szerzett annyi arany medalliont, mint a mennyit a gyarló, olykor talán túlságosan is mohó, netán még a sovénség szellemétől is megfertőzött közvélemény elvárt, munkája végzése során mindenkit a jó szándék és a tisztesség vezetett. (A beszédet eredetileg az olympiád végén, a reprezentatív hazautazásakor mondta volna el a Császár, ám az ünnepi fogadást végül Bécs helyett Szarajevóban tartják, ahol Ferenc Ferdinánd várja majd a küldöttséget.)

Az ünnepségek során némi kis dicsfény a magyar színeket büszkén és délcegen képviselő Hoffmann Nórának és a muszkák földjén született, de frissen magyarrá lett Zavozin Miksának is. Ők a jégtánczban produkáltak művészi színvonalú előadást, és ha a bírákat a pontok kiosztásánál nem hagyta volna cserben az arányérzékük, minden bizonnyal az elért 13. helyezésnél is szebb pozícióval utazhatnak haza Venkúverből.

Persze ők elégedettek ezzel a helyezéssel, és elégedettek vagyunk mi is, büszkék reájuk. A hogyan elégedettek lehetünk a Monarchia reprezentatívjának egyre előkelőbb teljesítményével is. Öt aranymedál mellett 9 ezüst- és 11 bronzmedált is szereztünk már, 25 medallionunk van, akárcsak az amerikaiaknak, csak amazoknak a több aranya miatt vagyunk a második helyre kényszerülve (míg az aranymedálok száma szerinti lajtstromban a negyedik helyen állunk a csúf, de erőteljes stílusú amerikaiak, a Német Birodalom hősei és a norvégok mögött).