2010 legemlékezetesebb sporteseményei

Nyári olimpia ugyan nem volt, a foci pedig egy másik cikkben ki lett már tárgyalva, 2010 így is számtalan emlékezetes sporteseménnyel és sport körüli furcsasággal gazdagította a történelmet. Itt a tíz legemlékezetesebb, a határozatlan kézilabdázótól kezdve a részeg kenyain át egészen a filippínó képviselőig.

A legnagyobb verekedés: Azt a felületesebb sportbarátok is tudják, hogy Délkelet-Európában a kosárlabdameccsek kicsit mások. Az is szép, amikor egy futballstadion széksorai lángolnak, de az igazán rémisztőek a zárt térben meggyújtott görögtüzek és petárdák tudnak lenni. A csarnokban fojtogató füst miatt elnapolt meccsek már nem is mindig kerülnek be a hírekbe, az idén augusztusban lebonyolított Görögország-Szerbia meccs eseményei azonban igen. A mérkőzésnek nem volt komoly tétje, így a szurkolók sem tudták magukat annyira feltüzelni, hogy abból komoly balhé legyen. Arról inkább a játékosok gondoskodtak. Egy teljesen ártatlannak induló lökdösődés pillanatok alatt olyan véres harccá alakult a komplett csapatok és még néhány néző részvételével, hogy olyat tényleg ritkán látni. Komoly szerep jutott a hatalmas méretű, kameruni származású görög Szofoklész Szkorcanitisznek is, a legnagyobb bunkó mégis a szerb Nenad Krsztics volt, aki úgy vágott fejbe székkel egy görögöt, hogy egyből ömleni kezdett belőle a vér.

A legnagyobb verekedő: Aki mindenevő a sportban, és mindent szeret, amiben férfiak és nők összemérik az erejüket, eszüket és ügyességüket, évtizedek óta kesereghet a nagy tragédián: az ökölvívás már nem az, ami volt. Tyson óta nincsenek igazán nagy hősök, csak követhetetlen, egymással szórakozó szervezetek, egymillió világbajnok, és az átagos pankrációmeccsnél is levajazottabb bunyók. Ma már szinte lehetetlen elképzelni, de igenis voltak hosszú évtizedek, amikor nem volt a világon nagyobb sportesemény a nehézsúlyú világbajnoki összecsapásnál. Egymás fejének puszta – na jó, kesztyűs – kézzel püfölésénél pedig soha nem fogunk elementárisabb sportágat kitalálni, ezért is jár a hála Manny Pacquiaónak, amiért 2010-ben legalábbis részben visszaszerezte a boksz becsületét. A karaoke-rajongó filiippinó mindössze kétszer verekedett az idén, ám így is elképesztő rekordot állított fel: már nyolc különböző súlycsoportban volt világbajnok. A legveteránabb szakírók közül ma már többen arra esküsznek, hogy Pacquiaónál nagyobb ökölvívó nem volt még a világon, így tulajdonképpen már csak önmaga ellen küzd. 2011 májusában még lesz egy bunyója Shane Mosleyval, aztán az év végén remélhetőleg összejön egy Floyd Mayweather elleni meccs is, ha már idén mondvacsinált indokokkal kölcsönösen megfutamodtak egymás elől. Ha mindkét meccset megnyerné, Pacquiao tényleg a valaha volt legnagyobbként vonulhatna vissza a Fülöp-szigetekre, ahol az idén kongresszusi képviselőnek is megválasztották.

A legfeleslegesebb visszatérés: Lance Armstrong 2010-es idényéért is kár volt, de legalább a hétszeres Tour de France-győztes visszatérése után volt egy jó szezonja. A tavalyi harmadik hely a Touron igenis nagyon szép teljesítmény volt az akkor már majdnem 38 éves bringástól. De hogy Michael Schumachernek mi szüksége volt az idei Forma-1-es szezonra, azt a szintén éppen hétszeres világbajnok német is nehezen tudná megmagyarázni. Unatkozott, és kellett egy kis izgalom? Nem akart annyit együtt lenni az asszonnyal? Egyszerűen csak vicc volt az egész? Talán soha nem tudjuk meg. Mindenesetre egy olyan versenyzőtől, akinek volt olyan éve, amelyben minden egyes versenyen a dobogón végzett, az idei két negyedik hely mint legnagyobb siker egyszerűen megalázó. Mint ahogy az a világbajnoki pontversenyben szerzett kilencedik hely is. Szemben a médiával, a közönséggel és a szponzorokkal mindig nagyon ügyesen bánó Armstronggal az idén már 41. születésnapját is megünneplő Schumacherrel kapcsolatban talán az volt a legszomorúbb, hogy még csak nem is kapott főszerepet. Armstrong akárhol versenyzett, akárhanyadik helyen végzett, minden kamera felé irányult. Schumacher még azt sem mondhatta, hogy legalább otthon csak neki drukkolnak – a végső győztes ifjú titán, Sebastian Vettel joggal vonta magára a figyelmet. Mindennek a tetejébe Schumacher jövőre ismét nekifut. Az lenne a legszomorúbb, ha ilyen idősen még valami súlyos balesete is lenne.

A legkomolyabb türelempróba: Az amerikai pankráció számtalan előre megírt jelenete közt van az a mutatvány, amikor a két bunyós egyszerre üti ki egymást. Ilyenkor mindketten elterülnek a ringben, majd csigalassúsággal elkezdenek kúszni a kötelek felé, hogy azokba kapaszkodva talpra segítség magukat, és akinek ez előbb sikerül, az gyorsan végezzen az ellenféllel. Ilyesmi más sportágban ritkán szokott előfordulni, a 2010-es wimbledoni tenisztornán John Isnernek és Nicola Mahutnak mégis sikerült. Meccsüknek saját Wikipedia-oldala lett, miatta kellett az IBM-nek átprogramozni a wimbledoni eredményjelzőket, és John McEnroe becslése szerint olyan hat hónappal rövidíthette le a két játékos karrierjét. Isner végül három nap alatt, 6-4, 3-6, 6-7, 7-6, 70-68-ra nyert, az ötödik szett végén már csak két zombi szervált egymással szemben, és egyiknek sem volt ereje akár egy métert is futni. Nem valószínű, hogy valaha előfordulna bármi, ami megközelíti ezt a maratont.

A legszánalmasabb doppingkifogás: 2010 volt az év, amikor végleg kiderült, hogy minek köszönhető az utóbbi húsz év spanyol sportsikereinek jelentős része: a teljesítményfokozó szerek buzgó használatának és az ország laza doppingellenőrzéseinek. Az idén lebukó spanyolok közül a legnagyobb név kétségtelenül a nyáron harmadik Tour de France-győzelmét arató Alberto Contador volt. Vele kapcsolatban már többször is zörgött a közmondásos haraszt, a 2009-es francia körverseny után például a szintén háromszoros győztes amerikai, Greg LeMond állította, hogy Contador elképesztő teljesítménye nyilvánvalóan ajzószerekről árulkodik. Aztán az idei Tour után már konkrét bizonyíték is akadt, a spanyol szervezetében egy elég primitív doppingszer, a klenbuterol nyomait mutatták ki. A szakértők szerint Contadorék valószínűleg vérátömlesztéssel dolgoztak, ő azonban máshogy magyarázta a régebben marhák testtömegének növelésére használt klenbuterol jelenlétét. Szerinte ugyanis egy még Spanyolországból hozott és a csapat szakácsa által elkészített szték lehetett a hibás. Azt Contadorék nem voltak hajlandóak elárulni, hogy honnét származott a szennyezett hús, a spanyol hústermelők pedig sajtóközleményben tiltakoztak, mondván hogy a klenbuterol már rég tiltott szer az egész európai állattartásban, és a biciklista alaptalan vádjai rossz színben tüntetik fel a becsületes spanyol farmereket. Lehet, hogy végül Contadort ügyvédei kihúzzák a bajból, de akkor is sárosabb lesz, mint bármelyik spanyol paraszt gumicsizmája.

A legizgalmasabb verseny: A tudomány jelenlegi állása szerint az a maratonfutó, aki a verseny folyamán többször is leszakad az élbolytól, biztosan nem nyerheti meg a versenyt. Ha pedig ez a futó a verseny előtt néhány hónappal térdsérüléssel, néhány héttel előtte pedig súlyos gyomorfertőzéssel küzdött, annak el sem kellene indulnia. A kenyai Sammy Wanjiru azonban egészen különleges maratonfutó. Már fiatal kora óta csak erre a távra edzett, ráadásul nem otthon, hanem Japánban, a legmodernebb módszerekkel. 21 évesen, ebben a szakmában elképesztően fiatalon, már olimpiai bajnok lett Pekingben, ahol végig vezetve, a kínai főváros kegyetlen szmogjában futva ért el olyan erős időt, hogy azt sokan minden idők legnagyobb maratoni teljesítményének tartják. 2009-ben ő nyerte meg a chicagói versenyt, ezért 2010-ben mindenképpen meg akarta próbálni megvédeni a címét, még ha nem is volt teljesen egészséges. A versenyen végig szenvedett, ám valahogy mindig visszaküzdötte magát a nagyon erősnek tűnő, végig vezető etióp, Tsegay Kebede mellé. 42 kilométer után még mindig egymás mellett loholtak, Kebede pedig egyre elkeseredettebb rohamokkal szakította le újra és újra Wanjirut. Aztán a kenyai valahonnét előkapart még egy kis energiát, és gyakorlatilag állva hagyta Kebedét. Az év egyik utolsó sporthíre szerint Wanjirut letartóztatták hazájában, mert tökrészegen egy géppisztollyal akarta lelőni vagy a feleségét, vagy a barátnőjét, vagy mindkettőt. Ilyesmit szintén nem nagyon szoktak hosszútávfutók.

A legmegérdemeltebb vereség: Fernando Alonso nem az a sportoló, akit nagyon szeretnének a nem elvakult drukkerei. Van valami a spanyolban, a nagy száj és a folyamatos hiszti keveréke, ami miatt a pártatlan néző nem igazán tud vele szimpatizálni. A 2010-es Forma 1-es szezon utolsó futama után viszont már azt is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Alonso nem is olyan nagy bajnok. Kétszeres világbajnok ugyan, ám az autósport igazán nagy klasszisai közt már nem lesz helye, és ezért csak magát hibáztathatja. Az idei utolsó verseny előtt még négy pilótának is esélye volt a végső győzelemre. Az abu-dzabi futam előtt minden arról szólt, hogy majd a Red Bull két versenyzője, Vettel és Webber hogy fogja egymást segíteni, végül azonban erről szó sem volt. A Ferrari nagyon eltaktikázta a dolgot, Alonso pedig már a futam közepére beszorult Vitalij Petrov mögé. Azonban aki már látott az életében Forma-1-es versenyt, nem gondolta komolyan, hogy ez meghatározó lehet. Az látszott, hogy Petrov autója semmivel sem lassabb, mint Alonsóé, de hát egy nagy bajnok, egy Senna, egy Schumacher, egy Prost, vagy akár egy Mansell vagy Piquet biztosan megtalálta volna a módját az orosz megelőzésének. Alonso nem találta meg, és ezzel el is dőlt, hogy neki már soha nem lesz helye  a legnagyobbak közt. Talán a versenyt és a világbajnokságot is megnyerő Sebastian Vettelnek igen.

A legsiralmasabb magyar sportsztori: Egyszerűen lehetetlen feloldani a döntetlent. Nyerjen Nagy Laci, akinek újabb 12 hónap nem volt elég arra, hogy összeszedje magát, kiálljon a nyilvánosság elé, és közölje, hogy magyar vagy spanyol mezben szeretne szerepelni a 2012-es olimpián? Vagy nyerjen az a Talmácsi Gábor, akinél naivabbul senki nem vergődik a profi sport számára érthetetlen világában, és aki előbb otthagyott egy hülye hajú latin férfit, Stefano Favarót, hogy aztán egy másik hülye hajú latin, Antonio Banderas kihúzza alóla a csapatát? Vagy nyerjen a Magyarországon világhírű, fantasztikus csodaló, az az Overdose, aminek mindig van egy újabb rejtélyes sérülése? Esetleg helyezzük el az értékes serleget a Videoton díszpáholyában, Orbán Viktor, Csányi Sándor és a többi nagyon fontos férfiú közt? Egyszerűen lehetetlen itt igazságot tenni.

A legjobb szöveg: “Hé, seggfej, miért rakod oda a lábad, ahol áthajthatnak rajta?” – Diego Maradona, miután kocsijával tényleg áthajtott egy operatőr lábán.

A legjobb sportoló: Aki nyolc év után másodszor is megnyeri a sportágában az összes lehetséges egyéni olimpiai aranyat, annak mindenképpen jár a megtisztelő cím. Aki viszont síugrásban éri el ezt, annak valami ennél is komolyabb elismerés is járna. A svájci Simon Ammann abban a sportágban nyerte meg harmadik és negyedik aranyát, amelyben szinte hallatlan az ilyen hosszú karrier, és a madárcsontú csodagyerekek 25 éves korukra már teljesen kiégett bukott angyalok lesznek, rosszabb esetben súlyos mentális, alkohol- és kábítószer-problémákkal. Ammann vancouveri teljesítményéről a legtöbbet talán az mondja el, hogy ez, az olimpiai dupla duplázás még a valaha volt legnagyobb síugrónak, a finn Matt Nykanennek sem sikerült. Ammann 2002-es győzelmei után gyakorlatilag öt évig semmit nem csinált, aztán szép lassan képes volt ismét csúcsformába kerülni, és Vancouverben elképesztő magabiztossággal nyerni mind a normál-, mind a nagysáncon. Ráadásnak pedig megnyerte a síugró világkupát és a sírepülő világbajnokságot is. Az igazán durva mégis az lenne, ha 2014-ben még egyszer nekifutna.