9 nap alatt 1700 km az új kutyaszán-csúcs

Alaszkában évszázadokig csak kutyaszánnal lehetett közlekedni, az 1973 óta megrendezett verseny ennek állít emléket: az Iditarod egy ösvény neve, amit az őslakosok régóta használtak, később az orosz prémvadászok, majd az aranyláz idején a bányászok is rátaláltak. Az Iditarodon a telepeseknek szállították a postai küldeményeket és az utánpótlást. 1925-ben az egyik északi településen, Nome-ban diftériajárvány tört ki, csak az Iditarodon tudták szállítani az ellenszérumot. A kutyaszánokat végül a motorosszánok és a repülőgépek váltották le.

A versenytáv hivatalosan 1049 mérföld, de ennél többet mennek, mert az ünnepélyes és a hivatalos rajt között akár 100 mérföldet is hajtanak. A 49-es számmal is emlékeznek, az Egyesült Államokban Alaszka a 49. szövetségi állam.

A versenyen a szánok 27 ellenőrző pontot érintenek, a terep változatos. A tajgaövezet fenyveseiből átmennek a tundrára, közben több 1000 méter körüli hágót megmásznak, a befagyott Bering-tenger jegén is csúsznak, több folyón is átkelnek. A terep mellett az időjárás jelenti a legnagyobb nehézséget, a sarkvidéki erős szelek miatt akár -90 fokos is lehet a hőérzet.

A verseny első 160 kilométerét a hajtók - az itt gyakran vonuló, táplálékot kereső állatok miatt - rénszarvasútnak hívják. Ha a kutyák felhergelik magukat, könnyen üldözőbe veszik a szarvasokat, ez végzetes is lehet. 1985-ben egy szarvas két kutyát megölt, hatot megsebesített. A sík szakasz után meredek hágók jönnek, itt sokszor csak síbotokkal és csákányokkal tudják az ösvényen tartani a szánokat.

A hajtók minden trükköt bevetnek. Erős, strapabíró kutyák nélkül nem lehet versenyt nyerni, így nem mindegy, mit adnak enni az állatoknak, mindenki a saját keverékével készül. A taktikájuk is eltér, van, aki nappal hajt, mások inkább éjszaka vannak úton. Sötétben hajtani annyival jobb, hogy a vakító fehérség, ami miatt nagyon nehéz tájékozódni, nem zavaró. Nappal ugyanis a hóról visszaverődő fény miatt eltűnik a horizont, teljesen egybemosódik a  felszín és az ég, szinte lehetetlen tartani az irányt.

A versenyzők maguk osztják be pihenőidejüket. Három kötelező megállás van, egyszer 24 órát kell bármelyik ellenőrző ponton pihenni, és nyolc-nyolc órára meg kell állniuk a Yukon folyónál és a White Mountainnél. A pihenőkhöz repülővel szállítják az élelmet, a pótfelszerelést, és a cserekutyákat.

A sarkvidéki időjárás a hajtókat is megviseli, a túléléshez kötelező vinni speciális anorákot, hálózsákot, jégcsákányt, elemlámpát, hótalpat, vizet és vízforralót, meghatározott mennyiségű ételt mind a hajtónak, mind a kutyáknak. A rajtnál legalább 12 kutyát kell befogni, de a célba már elég hatnak is befutni, feltétel viszont, hogy mindegyik húzzon. Ha valamelyik a szán mögött, vagy mellette fut, a hajtót azonnal kizárják.

Az idei versenyt John Baker nyerte, a verseny történetében ő az első eszkimó győztes, ráadásul megjavította az eddig rekordot, 8 nap, 19 óra és 47 perc alatt ment végig (a rekordot eddig a svájci Martin Buber tartotta, 2002-ben 8 nap 22 óra 46 perc kellett a győzelemhez). A 48 éves Baker jól ismerte a terepet, ez volt a tizenhatodik versenye, eddig legjobb eredménye egy harmadik hely volt. A vezetést a 17. ellenőrző pontnál, 770 mérföld után vette át, utána már nem engedte ki a kezéből.

Első helyéért 50 ezer 400 dollár, és egy kisteherautó járt. Baker Alaszkában már így is híres volt, de győzelmével még  népszerűbb lett.