Az a kudarc, ha valamelyikünk odavész

Rakonczay Viktória és Gábor szeptemberben indultak az egyévesre tervezett útjukra, de a legjobban rettegett dél-atlanti térségben kifogott rajtuk és hajójuk árbocán a vihar, nem volt elég pénzük a javításra, így tizennégyezer kilométer után ideiglenesen fel kellett adniuk az ötvenezresre tervezett utat. Itthon vannak, örülnek, hogy túlélték a borulást, és amint új, erõsebb hajót építenek, mennek újra.

"A vitorlázónak inkább az a kudarc, ha a hajó vagy a legénységbõl valaki odavész, mi itt vagyunk és újra el tudunk indulni" - mondta Gábor, aki nem tűnik szomorúnak a történtek után. Indulásuk attól féltek legjobban, hogy valamelyikük kiesik a hajóból. Ilyenkor nincs mit tenni, ennél a sebességnél, a hideg vízben, hullámok között esély sincs arra, hogy kimentsék a másikat.

Gábor ehhez képest az elsõ 70-80 napban még mentõmellényt sem viselt, de ahogy közeledtek késõbbi balesetük helyszínére, jobban vigyáztak, hiszen az egész úton pont ettõl a térségtõl féltek a legjobban.

"A legrosszabbkor értünk oda, tízméteres hullámok voltak. Az egy külön világ, nem tudom másként jellemezni, csak úgy, hogy drámai. A vihar elejét egyébként nagyon élveztük, a hajónk fantasztikusan ment, késõbb durvult csak el a helyzet." Január 3.-án aztán jött az a bizonyos tizenhat méteres törõhullám, a hajó hosszában borult. Sérülések nélkül megúszták, de tizennégy napig tartott, amíg a sérült hajóval eljutottak Fokvárosig, ahol kiderült, egyelõre itt az út vége.

Gábornak az út így is felejthetetlen volt, olyan szigeten is kikötöttek, ahol évente csak hat vitorlás fordul meg, fókák és pingvinek várták õket.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!