Kupája se volt 19 éves koráig, bajnok lett

További Sport cikkek

Háromévesen került Amerikába a szegedi születésű Francia Zsuzsa, aki büszke magyarságára, de magyar színekben esélytelen volt karriere. Magyarországon ugyanis összesen nincs nyolc jó evezős, ő pedig az USA-nyolcas fontos láncszeme.

Fotó: Huszti István

Az amerikai evezős nyolcas a szlovéniai Bledben is folytatta nagyszerű sorozatát és már öt éve veretlen. A szeptember eleji versenyen Kanada lett a második, az amerikai nők folyamatosan jöttek fel és erősítettek bele, ötszáznál még csak a negyedik helyen álltak. A nyolcas tagja volt ezúttal is a szegedi születésű Francia Zsuzsa, Kisújszállás díszpolgára.

„Úgy kihajtottam magam, a kezemet sem tudtam felemelni. 2006 óta egy másik lány és én maradtunk a hajóban, a többiek cserélődtek. Szép győzelem volt, ennél volt gyorsabb egységünk már, de erősebb talán soha. Ez volt az ötödik aranyérem. Zsinórban. Hú, de rég mondtam ezt a szót, jól használom, ugye?” – kérdezett vissza a 29 éves sportolónő, olimpiai bajnok, aki pár napot ezúttal is Budapesten töltött, keresztanyjánál.

A Francia-család 1985-ben távozott az Egyesült Államokba, kutató édesanyját állás várta. Zsuzsa meglepően későn, csak a középiskola után, már egyetemistaként kezdett el evezni 2001-ben.

„Az én példám azt igazolja, hogy soha semmit nem késő elkezdeni. A gimnáziumban is mindig mozogtam, de a kosárlabdához ügyetlen voltam. Jobban járt így a labda. Mindössze egyetlen kupám volt, az volt ráírva: én voltam a leglelkesebb. Nem a legjobb vagy legtehetségesebb: a leglelkesebb. Aztán a pennsylvaniai egyetemen az evezésen kívül más lehetőség nem volt, így találtunk egymásra.

A kényszer vitt rá, mert nem volt korlátok közt az életem, egyre rosszabb tanuló lettem, a szüleim pedig rábeszéltek, sportoljak, mert akkor jól be tudom osztani az időmet. Time menedzsment. Elég jól bevált. Sohasem felejtem az első alkalmat, amikor megjelentem az edzőterembe, mindenki csak bámult, milyen magas és erős vagyok, és mindenki azt mondta, lehetetlen, hogy nekem az evezés ne menjen. Odamentem az ergométerhez, esetlenül, rossz technikával húztam, kétezernél megálltam, mert szomjas voltam. Az edző a fejéhez kapott, mit csinálok, még azt sem tudom, hogy négyezret kell teljesíteni? Hát nem tudtam. Azt azonban látták, jók az eredményeim, így lett evezős belőlem.”

Felfedezője saját költségén utazott el a pekingi olimpiára, hogy megnézze, mert az első hét után megjósolta neki: olimpiai bajnok lehet belőle. Az amerikai nyolcas pedig az élen is futott be a sunyi tavon.

„Olyan szívesen kiugrottam volna a hajóból, de sajnos nem tudtam, mert be volt kötve a lábam a cipőmhöz. Sőt, kiugrottam volna a világból is a boldogságtól. Olimpiai bajnok lettem én, akinek 19 éves koráig csak a lelkesedését ismerték el, akinek semmi sikerélménye nem volt. Hihetetlen. Sok minden végig fut ilyenkor az emberen, de nagyon égett és fájt a lábam, és még jobban a torkom. De ez sem akadályozott meg abban, hogy ne kiáltsak nagyokat, káromkodtam is egyet magyarul, öntudatlanul kiszakadt belőlem.

A verseny amúgy megerőltető volt, ilyenkor nincs nézelődés, egymást sem szoktuk biztatni, egy-két biztató szót mondtam legfeljebb az előttem ülőnek, ezenkívül feszülten figyelni kell a kormányosra, aki mondja, hol haladunk, milyen a tempónk, kik jönnek nagyon. Már ötszáz méterrel a cél előtt arra gondoltam, meglehet az arany, ha nem hibázik senki sem nagyot, ha gépiesen végigcsináljuk a hátralévő métereket.”

Ha furcsának is tűnik, lehet hibázni a nyolcasban is, mert ha valaki túlzottan a vízbe nyomja a lapátját és kiesik a ritmusból az addig megszerzett sebesség gyorsan elvész, és nagyon nehéz újra elkapni a ritmust.

„Mivel én magyar vagyok, amire büszke vagyok, természetesen megfordult a fejemben, hogy magyar színekben versenyzek majd, de ennek sajnos nincs realitása, és korábban sem volt. Kint jobbak a körülmények, jobbak a partnerek, egy versenyző pedig egoista. Így csak egy szép gondolat lehetett.”

Kifejtette, nyolc nő nem fér meg könnyen egymás mellett, mindenki különböző egyéniség, másfajta jellem, de a közös cél egységbe kovácsolta mindannyiukat. „Egyfelé evezünk. Egy hajóban. Ezt a magyar nyelv tökéletes visszaadja. Aztán persze mindenki másként ünnepel, mindenki másként dolgozza fel a sikert. Nem szokatlan, hogy össze vagyunk zárva, mert Amerikában valamennyi válogatott kerettag Princetone-ban készül hónapokon át, ahol egyébként én élek. Pároshajókban evezünk, az edzőnk pedig azok alapján válogatja össze a nyolcast. Párosban két éve Erin Cafaróval nyertem, tavaly harmadikak lettünk. Idén nem indulhattunk, kicsit érthetetlen, miért, mert nyolcadik lett az USA-egység. A kvóták mindennél fontosabbak voltak, ezért csak az ötödik legjobb egység mehetett a vb-re.”

Francia most már ezer dolláros ösztöndíjat kap, eddig négy órában recepciós volt, az olimpia évében erre már nincs ideje. Nyolc év után szponzorokat – két kisebb céget - is talált. Az Amerikai Olimpiai Bizottság honlapján is jelentek meg írásai, Bledből is tudósított.

Kriminológus, Londonban és Oxfordban is volt gyakorlaton. A bűnözők személyiségrajzai jobban foglalkoztatják, mint maguk a bűncselekmények.

„Dzsííízusz, hogy mondjam el, miről írtam a szakdolgozatomat. 2004-ben végeztem, rég volt, majd segíts be, ha nem lesz érthető, és ha angol kifejezéseket használok.” Megnyugtattuk, és pár kifejezés szükségszerűen becsúszott, érthetően megtudtuk, milyen területen kutatott.

„Részt vettem azokon a békítő tárgyalásokon, amelyiken a vádlott és az áldozat is ott volt. Kisebb bűncselekmények voltak, lopás, rablás, testi sértés. Figyeltük, elemeztük, tanúsít-e megbánást az elkövető. Próbáltuk emberivé tenni ezeket az eseteket. Az Egyesült Államokban sokkal nehezebb összehozni egy ilyen megbeszélést, mert a társadalom zárkózottabb, mint Európában, nem annyira megfelelő a jogi környezet. Angliában szerettek volna páran találkozni azokkal, akik bent jártak a lakásukban. A bűnismétlést vizsgáltuk még. Nem olvastam túl sok krimit, nem azért lettem kriminológus. Így hozta az élet. Az olimpia után meg is pályáztam egy állást az egyik vezető banknál.”

Nemcsak elszólás volt, a 187 centis Francia úgy készül, hogy a londoni lesz az utolsó olimpiája, és az etoni pályán szeretne utoljára nyerni, ahol az első nagy sikerét elérte 2006-ban.

„Mindenem fáj már, elsősorban a derekam. A klasszikus evezős sérülés, a bordatörés sem került el. A bordákat az összerándult izomcsomók repesztik el, amikor a bordák közé szorulnak. Aki valaha evezett, szinte évente átesett ezen. Nem akarom megvárni, amíg tolószékben megyek valahová” – viccelődött.

Addig azonban hatványozott lelkesedéssel edz, és élvezi, hogy bármit ehet, ha hatezer kalóriát visz be naponta a szervezetébe, akkor sem hízik. „És mondj még egy olyan munkát, ahol nap közben lehet aludni” – mondta széles mosollyal.

Az átlagedzése így néz ki: reggel, éhgyomorra húsz kilométer evezés, délben konditerem, negyven kilós súlyzókkal egy órán át. Délután pedig jöhetnek az időre teljesített két kilométeres résztávok. „Néztek is itt nagyokat Budán, amikor futottam esténként, és a konditermet kerestem.”

A bajnoknő az ESPN különszámába is bekerült. A magazin fotósa csak sóhajtott egyet, hogy milyen jól együttműködött az egyik sportolóval, aki levetette ruháit. „Európai vagyok, értettem a célzást, nem kellett unszolni. Csak meg akartam mutatni, hogy az izmok is lehetnek szexisek. Jó visszhangja volt, a szövetség örült neki, mert legalább foglalkoztak velünk, egyedül az edzőm nem csattant ki a boldogságtól, mert nem szereti a magamutogatást, mert megbomolhat tőle a csapatszellem. Nekem pedig fontos a véleménye, mert ő fog berakni a londoni csapatba.”

A hátsó sorba került Winfrey-nél

Az aranyérmeseket meghívta 2008 szeptemberében Oprah Winfrey az azóta megszűnt legendás show-jába. Az első sorban Michael Phelps és Kobe Bryant ült. „Mi csak leghátul, nem voltunk annyira fontosak, de az egész egy nagy élmény volt. Végig vonultunk Chicago lezárt utcáin, nagy volt a felhajtás, a parádé. Az autósok is csak dudáltak, páran nyilván amiatt, mert elkéstek a lezárások miatt a munkából” – jegyezte meg a rá jellemző humorral. „Phelps nem annyira közvetlen, mint Kobe, akinek az olimpián is láttam a meccsét, és akivel az olimpiai faluban is váltottam pár szót.”