Szilárda
2 °C
7 °C
Index - In English In English Eng

A hazám hagyott el engem, nem én őt

2012.02.10. 21:35
"Az elvem az volt, hogy nem megpróbálom, hanem megcsinálom" - mondta a kétszeres világbajnok birkózó, Horváth István Újvidéken. Már nem lesz magyar állampolgár, mert korábban egyszer jöttmentnek nevezték. Senki sem győzte le a régi Jugoszláviában.
hi00
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Steven Horvat, mutatja a névtábla Újvidék Liman kerületében, az egyik Duna parti tizennégy emeletes panelben él a birkózóbajnok, aki már betöltötte a nyolcvanat.

„A régi dolgokra úgy emlékszem, mintha tegnap történtek volna, az újakkal már vannak gondjaim. Amit nem akarok meghallani, legalább erre tudom fogni” – viccelődött a kézfogáskor.

„Sétálni mentem a múltkor, de nem találtam könnyen vissza. Van ilyen, és ezen szabad nevetni, kérem” – magyarázza.

Horváth István nevét egész Jugoszlávia ismerte, ötször járt Titónál, hogy az állam vezetője gratuláljon neki. Aranysugaras kitüntetése is van, és nagy elégedettséggel töltötte el, hogy Tito tudta, kiről van szó, és rögtön mondta, hogy nem is csak egyszer nyert birkózó világbajnokságot, hanem kétszer. „Földbe gyökerezett a lábam, amikor szavait hallgattam, mert nemcsak kezet akart fogni, majd lerázni, hanem érdeklődő volt és szívélyes.”

Horváthot a régi Jugoszlávia legjobb birkózójának választották, pedig olimpiáról második helye van, de senki sem tudta legyőzni az országból. Főiskolai adjunktusként vonult nyugdíjba, Rátgéber László is a tanítványa volt Újvidéken.

Kérdés nélkül belefogott életútjába, mintha napok óta készült volna a beszélgetésre – vagy öt éve nem kereste senki Magyarországról -, és a memóriája tényleg kifogástalan.

„Virgoncnak hívták a puli kutyánkat, akit hatévesen elveszítettem, még meg is sirattam. Nagyon jó erőben voltam, mert a kutyával együtt őriztük az állatokat, és Nemesmiliticsről gyalog jártam iskolába, Zomborba. Sok gyerek volt, összefogódzkodtunk, egymástól elhúztuk a botot, gyűrtük egymást. Az ügyesebbek közé tartoztam, mondták is, hogy tegyem próbára magam a birkózóklubban. Elmentem, nagyot néztem, amikor mondták: vetkőzzek gatyára. Nem hallottad, fiam, vagy nincs rajtad gatya? Mondtam, hogy van, és próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy a többiek, a nagyobbak. Zombor nyilt bajnokságán indultam, pedig apám óvott, a számba rágta: nincs semmi sport, csak tanulás, mert ő nagyon megbánta, hogy otthagyta az iskolát.”

A versenyről majdnem hazament, mert a nagyobbak szétosztották egymást közt az érmeket, mindenki úgy gondolta, hogy őt mindegyik elveri.

hi02

„A szívem a torkomban dobogott, majd az elsőt letepertem, aztán a másodikat végül a harmadikat is. Mondta is Nagy Pista bácsi, a 36-os olimpikon, az én nagy ikonom, milyen büszke rám. Máig őrzöm az első érmet, pedig 43-ban kaptam, és utána még elég sokat összegyűjtöttem.”

Horváth nem lehetett profi sportoló karrierje elején, 1966-ig asztalosként dolgozott. Még abban az évben felvették a zágrábi egyetemre. Akkor már kétszeres világbajnok volt, a toledói vb-n Szapunovot verte, 63-ban egy szovjet színekben induló grúzt, Gvanceladzét.

„Mindig a legjobb akartam lenni. Sokkal jobb, mindenkinél. Elhivatottság és eleve elrendelés, ez mozgatott. Ha nem ilyen nagy szavakkal mondom, akkor nagyon erősen élt bennem egy orosz mondás, az elsőnek tisztelet jár, a másodiknak pedig egy… Nem merem kimondani. Hímtag, ezt használjátok, ugye? Szóval, fóliába csavartam a testem, nyáron is bundát vettem fel, hogy fogyni tudjak. Lehajítottam tíz vagy tizenkét kilót is a verseny előtt, hogy beférjek hetven alá. Az állóképességemre építettem, akkoriban még más szabályok voltak, sokat ért, hogy nem fulladtam ki az ötödik perc után, és még a tizedikben is erős voltam. Az elvem az volt, hogy nem megpróbálom, hanem megcsinálom. Ha csak próbáltam volna valamit, semmire nem jutok az életben.”

Az olimpiai bajnoki cím hiányzik az életéből, de ez már nem kísérti, nem álmodja vissza, mi történt. 1960-ban negyedik lett Rómában, négy év múlva megsérült Tokióban, de eszébe sem jutott, hogy a kifordult bokája miatt feladjon meccset, de az ötödiknél előbb nem jutott.

hi01

„Jött Mexikó, én pedig egy szerb újságírótól azt hallottam az érkezéskor, mit akarsz te már olimpián, vén szamár. Hát nemcsak neki, magamnak is meg akartam mutatni, hogy nem vagyok vén szamár. Szapunovot megnyakaltam, ő volt a nagy riválisom. Utána biztossá vált, hogy érmes leszek, ez a tudat pedig valószínűleg tudat alatt elkényelmesített. Megkönnyebbültem, elégedett lettem, hogy mégiscsak erős vagyok és érmes. A japán Munemurát nem tudtam tussal verni, övé lett a bajnoki cím. Hajtottam, üldöztem, de kicsúszott a kezemből, vele együtt az arany is. Nagyon sokáig fájt, most már nem, már együtt élek vele.”

„Vannak az életben lehetetlen dolgok” – ezt már arra feleli, hogy egyetlen világbajnoki aranyérménél sem lehetett színtiszta az öröme, mert a melegítőjén Yugoslavia felirat volt, és a magyar Himnuszt nem hallhatta a dobogó tetején.

„Beteljesülés akkor volt, amikor Varga Jancsi is nyert, és akkor természetesen vigyázzba állva hallgattam a Himnuszt. Az ő győzelme ily módon az enyém is volt, akkor nekem is szólt a Himnusz. Szerencsére mindkét világbajnokságomkor volt magyar győztes is. Így kárpótolt valamelyest az élet. De hadd tegyem hozzá: sohasem hagytam el a hazámat, a hazám hagyott el engem. El tudja képzelni, milyen érzés az, amikor világbajnok leszek Amerikában, ahol a helyi magyarok a tenyerükön hordoztak bennünket az előző napokban, és aztán egyszer csak látják, hogy nem a piros-fehér zöld zászló kúszik a magasba, hanem a jugoszláv. Nagyot néztek, mi vagyok én. Erre senki sem gondolhatott. Én nem árultam el őket, többszörösen áldozat voltam. Matura Miska bácsi, a kapitány szerencsére mindig úgy kezelt, mintha a magyar válogatott tagja lennék, együtt is lakhattam Polyákékkal.”

Horváthnak megvannak a magyar okmányai, amit 1941-ben, Bácska átmeneti visszacsatolásakor kapott, büszke is rájuk, de most már nem veszi fel a magyar állampolgárságot.

hi04

„900 eurós a nyugdíjam, amit a két vb-aranyért kaptam. Ez az ország megadta nekem a lehetőséget, hogy sikeres legyek, nem bántak velem rosszul, amikor Belgrádból elköltöztem, mintha egy nemzeti hőst búcsúztattak volna. Az egész utcát feldíszítették, és virágokat dobáltak a kocsinkra. Azt pedig nem tudtam egyszer megemészteni, hogy jöttmentnek szólítottak. Mintha én nem lennék igaz magyar, holott a nagyapám még csak szerbül sem tudott. Ebben az országban megkaptam a tiszteletet, ezért én is tiszteltem őket.”

Horváth gyerekei Németországban és Szlovéniában élnek, Zsolt és Attila tökéletesen beszélnek magyarul, ahogy az unokák is. Az egyik unoka már szlovén korosztályos bajnok úszásban.

„Amíg tanítottam, az államnyelv a szerb volt, de nálam a főiskolán eszembe sem jutott magyart szerbül vizsgáztatni. Aki óhajtotta, magyarul kérdeztem, mi sem természetesebb ennél.”

Jöttem, hogy legyőzzelek

Branyiszlav Simicsnek sikerült az, ami Horváthnak nem, olimpiai bajnok lett 1968-ban. Egy év múlva egymással birkóztak a csapatbajnokságon, ehhez Horváthnak híznia kellett, a 78 kilóban indult.
"Mi van, jöttél, hogy birkózzál velem? – kérdezte tőlem, én csak annyit mondtam, jöttem, hogy legyőzzelek. Jól megmondtad neki, Horváth, mondták a Partizan vezetői, de most már verd is meg. Fürgébb voltam, úgy mozogtam hozzá képest, mint egy macska, nem tartottam tőle. Legyőztem. Csúnya lett volna, ha egyszer is kikapok. Jugoszláviában nem ismertem meg a vereséget."