Ötmillió dollárt csempészett Fischerért

Tíz évig volt asztaliteniszedző Görögországban, sakkolimpiáknak is volt igazgatója, emellett megszervezte Bobby Fischer 1992-es visszatérését. Melyik sportágat szerette jobban?

Mindkettőt megelőzi a Magyar Szó. Magyarországon talán elképzelhetetlen, mit jelentett ez a lap a vajdasági magyarságnak a kommunista korszakban. Talán az is felfoghatatlan, hogy a legnagyobb világeseményeken magától értetődően ott lehettünk. Az 1979-es észak-koreai világbajnokságon egyedüli magyarként láthattam a Jónyer, Gergely, Klampár trió újabb győzelmét. Már a Magyar Szó főszerkesztője voltam, amikor megteremtettem annak lehetőségét, hogy Szeles Mónikát egy munkatársunk négy hónapon át elkísérje mindenhová a világban. Ha nem kapott akkreditációt, akkor ő volt a hordárja. Kis vidéki senkik voltunk még Jugoszláviában is, mégis bekerülhettünk a világ vérkeringésébe. Nem volt más dolgunk, csak nyitott szemmel járni, az első könyv Puskásról is a Magyar Szó kiadásában jelenhetett meg. Fölényt harcoltunk ki, önmagunk belső értékszáma, a ratingünk növekedett, és erre büszke vagyok.

A szülei szerbek és németek, mégis soha sehol sem kérdőjeleződött meg a magyarsága, mindig kérte, hogy a neve mellett tüntessék fel.

Mindig nagyon büszkén vállaltam, ezúttal is ezt teszem. A szüleim elmagyarosodtak, magyar iskolába jártam, pedig Zentán lehetett volna mást is választani, de még csak az elvi lehetőség sem merült fel.

Élete egyik legnagyobb egyben legveszélyesebb tette volt, hogy Bobby Fischer visszatérhetett a sakkozásba. Nemcsak előteremtett ötmillió dollárt, amennyit az amerikai zseni kért, de ezt még át is csempészte a határon, mert 1992-ben embargó volt a délszláv háború miatt.

A sakktörténelem rám mért egy feladatot és véletlenül jól teljesítettem. Eszem ágában sem volt részt venni ebben, de így adódott. A 17 éves Rajcsányi Zita, aki akkor már kapcsolatban állt Fischerrel, Manilába menet megállított a budapesti reptéren, hogy ennyi pénzért Bobby hajlandó újra sakkozni. Amikor megláttam ezt a duci lányt, valóban arra gondoltam, hogy nem teljesen normális. Fischer azonban egy igazi hívószó, a sakktársadalom bűne lett volna, ha nem jön vissza. A visszatérését Jézus feltámadásához hasonlítom. Vannak, akik hisznek benne, vannak, akik nem, Fischer újbóli megjelenésében sokan nem hittek, mégis ott volt. Átlag feletti merészség, talán a hülyeség is benne volt, hogy szerepet vállaltam ebben a küldetésben. Mivel csak százdollárosok voltak ekkor Európában, egy koffernyi pénzről van szó. Amíg Fischer nem látta a számláján a pénzt, a tárgyalások megszakadtak. Mivel a volt MNB-alelnök, Fekete János sakkbolond volt, kézenfekvővé vált, hogy neki adom oda, ő pedig a Citybankból továbbítja arra a számlára, amit a bajnok előzetesen megjelölt.

Hogy vitte át a határon?

A görög Makropulosznak, a Nemzetközi Sakk Szövetség (FIDE) második emberének, diplomataútlevele volt, vele. Jól ismertem őt Athénból. A tiszaszigeti kis átkelőn a torkomban dobogott a szívem, mert visszafordítottak, az a határ ugyanis még diplomatáknak sem volt nyitva, csak magyaroknak és szerbeknek. Jugoszlávia akkor teljesen el volt zárva a világtól, csak Magyarország felé volt egy folyosó. Elmentünk tehát Horgosra, ott semmit sem kérdeztek, mindenkit megelőzve átjutottunk. Még a kofferemet sem nézték meg. Mehettem Pestre, Feketéhez.

Hol találkoztak Fischerrel először?

A Los Angeles-i reptéren összegörnyedve aludt. Majd egy rendkívül puritán kis szobában, valahol egy hollywoodi szeretetotthonban. A tíznégyzetméteres szobában még egy asztal sem volt, csak egy ágy. Fischer szőrös volt, nem életvidám, nem olyannak képzeltem. Portischt ajánlottam neki először ellenfélnek, majd Gligoricsot, végül ő hívta fel Szpasszkijt. Feltétele volt sok egyéb mellett – az asztalokba is belekötött -, hogy vb-döntőnek nevezzük el ezt a semmilyen meccset. A háborúban ezt könnyebb volt elérni. Sveti Stefan a mai Montenegróban pedig egy kultikus helye Európának, ott jó helye volt a meccsnek.

A véletleneknek mekkora szerepe volt az életútjában?

A véletlenek sorozata kísért végig, azt hiszem, jó helyen tapogatózik. Ezeregy véletlen hozta, hogy amit elértem, azt elértem. Mindenkinek nem lehetett elmagyarázni, hogy mi és miért történik. Mert honnan tudhattam volna, hogy amikor felhívtam a szerb sakkelnök Milovanovicsot, hogy a fia éppen a Jugoskandic nevű cég első emberének, Vasziljevicsnek a titkára volt. Ilyen szerencse kevésszer van az életben. Vasziljevicsnek tízmillió dollárt is megért volna egy meccs. A bátrabbak életében ugyanakkor a véletlenek jelentősebben vannak jelen.

Milosevics államelnökkel is kapcsolatba került a döntő szervezésekor?

Meghívott, de nem mentem el vele találkozni, nem akartam sem kezet fogni vele, sem egy fotón szerepelni. Nem vonzott. Emellett Fischer azt mondta, nagyon okos ember vagy te, Kubát , mert ő elaludt az unalmas fogadáson.

Fischer a barátja lett?

Nem. Nem is akartam, hogy az legyen. A haverságra sem törekedtem, mint tették ezt mások akár Magyarországon, akár itt. Fal volt közöttünk. Magázott. Ezt az angolból persze nem lehetett volna leszűrni, de mivel rendre németül beszélgettünk, így érezhető volt az udvariassága. A részemről is megvolt ugyanez.

Hogy tudta kezelni Fischer elhatalmasodó üldözési mániáját?

A családfámat is megvizsgálta, felkutatta, és mivel nem volt zsidó rajta, bízott bennem. Azt már velem nézette meg, miután Magyarkanizsán házat vásárolt, hogy a borbélynak milyen felmenői vannak. Rettegett attól, hogy a borbély zsidó, kapcsolatban áll a Moszaddal, és elvágja a torkát. Különlegesen szuggesztív alkat volt, nehéz volt neki ellentmondani.

Mit szeretett annyira a környéken?

Elsősorban a gyógyvizet.

És miről beszélgettek? Annyira életszerűtlen lenne, ha az időjárásról.

Nem ábrándítom ki, valóban nem beszélgettünk az esőről vagy hóról. A Gellért fürdőről annál többször, meggyőződése volt, hogy az a gyógyvíz hat legjobban a reumájára, ami akkor kezdett elhatalmasodni rajta. Egyszer érkezésünk után a reptérről nem is Szerbiába mentünk, hanem egyenesen Budára. Majd csak onnan kísérték a testőrei a Vajdaságba.

Nem akarta könyvben megírni a történteket?

Nem, megtette ezt helyettem az egyik legműveltebb testőre, a napokban jelent meg.

Ha Fisher nem volt a barátja, kiket tartott annak?

Puskás Öcsit mindenképpen, Bobeket is, aki meg a jugoszláv Puskás. Puskással Athénban egy házban laktunk, amikor a kis tavernája szerdán zárva volt, számomra akkor is nyitva volt. Talán ez érzékelteti a viszonyunkat. A Magyar Szónak interjút is adott, amikor még Magyarországon nagyon vigyáztak arra, hogy alig jelenhessen meg a neve. Bobek mindig azt mondta, ne tanulj meg görögül, Kubát, mert akkor lealacsonyodsz hozzájuk, nem marad meg a misztikum, hogy nem értenek bennünket. A jó tanács ellenére megtanultam görögül, büszkén is mondták, hogy elgörögösödtem. De amikor eljöttem, megdöbbentettek, mert azt mondták, bármennyire is jól beszélek, a feleségemet nem szárnyalhatom túl.

Mit szeretne, hogyan emlékezzenek meg önről mondjuk húsz év múlva?

A nevem húsz év múlva maximum a három gyerekemen keresztül lehet érdekes. Nagy nehezen beletörődtem abba, hogy nem vagyok én sem örökéletű. Az idő húsz év múlva sok mindent elmos, a belső ratingemet is. De mondok egy példát, amikor a kínai miniszterelnök Csou en-Lajtól megkérdezte egy újságíró a pingpong diplomácia idején, hogy mit gondol a francia forradalomról, így válaszolt: még csak kétszáz éve történt. Várjunk még, nem tudom megítélni, hangzott a válasz. A húsz év is kevés idő.

(A világ jelenlegi legerősebb emberéről, a szintén vajdasági Katona Ervinről, valamint Jugoszlávia legyőzhetetlen birkózójáról, Horváth Istvánról is olvashat.)