A vérfürdőből az olimpiára
A ruandai kerékpárosnak, Adrien Niyonshutinak kevés esélye van arra, hogy érmet nyerjen, a gyerekkatonából olimpikonná vált Lopez Lomongo mellett viszont minden bizonnyal az övé a leghihetetlenebb történet az olimpikonok közül.
A fiatal Niyonshuti ugyanis hétévesen élte túl az 1994-es népirtást, amikor az ország hutu lakossága gyakorlatilag majdnem teljesen kiirtotta Ruanda másik etnikumát, a tuszi népet.
A tragédiát Niyonshuti sem úszta meg. Ugyan apjával és anyjával együtt csodával határos módon megmenekültek, a falujukba érkező hutuk a későbbi olimpikon hat testvérét megölték. Niyonshuti a szüleivel együtt a népirtás végéig az ugandai határ mentén található erdőkben bújkált, és mindhárman majdnem éhen haltak, hiszen életveszélyes lett volna bármilyen lakott területre merészkedniük.
A népirtás végeztével Niyonshuti jó néhány hónapot töltött egy árvaházban, majd később a nagybátyjánál lakott. Az ő biztatására kezdett el kerekezni egy szakadt kölcsönkerékpáron. A kamaszkorában járó Niyonshuti hosszú órákat töltött a nyeregben, jobbára azért, hogy megfeledkezzen az átélt borzalmakról.
Az ifjú kerékpáros tehetségét teljesen véletlenül fedezte fel a Tour De France történetének első amerikai indulója, Jonathan Boyer, aki egy helyi verseny díszvendégeként érkezett Ruandába, és azonnal feltűnt neki Niyonshuti, aki nem sokkal később rövid úton bekerült a ruandai hegyikerékpár-válogatottba. A veterán Boyer jórészt miatta ragadt Ruandában, és amellett, hogy az ottani kerékpársportért is sokat tett, Niyonshuti az ő közreműködésével került be a MTN Qhubeka nevű profi csapatba.
A még mindig csak huszonöt éves kerékpáros ugyan versenyzett országúton is, de igazi terepe mégiscsak a hegyikerékpár. Az olimpia utolsó napján megrendezett mountain bike-futamokon valószínűleg nem rúg labdába, hiszen az afrikai kerékpársport eléggé gyerekcipőben jár Európához és az Egyesült Államokhoz viszonyítva, és Niyonshuti jóval mostohább körülmények között készült a versenyre, mint ottani ellenfelei. Egy dolgot viszont már nem vehetnek el tőle: azt a dicsőséget, hogy Londonban nemcsak ott lehetett, de ő vihette Ruanda zászlaját is.