Akiket az olimpián nem érdekel az olimpia

Az olimpiai kitűző nem ám egy olyan felesleges vacak, amit az ember szuvenírnek vesz, hogy aztán jó eséllyel még hazaérkezés előtt elveszítse. És nem csak azért értékes, mert tíz fontért árulják az Olympic Parkban. Hanem mert rengetegen gyűjtik, nagyobb a piaca, mint a Lutra-albumoknak és a telefonkártyáknak együttvéve a sötét kilencvenes években, és van olyan amerikai, aki nem Michael Phelps miatt utazott Londonba, hanem egy különleges kitűzőért, amin egy brit telefonfülkébe szuszakolták be az olimpiai logót.

Ha olimpiai kitűző, akkor Coca-Cola, a cég ugyanis már évtizedek óta szponzorálja a játékokat, és ezalatt szép csendben magához vonta a kitűzőbizniszt is. Van persze NBC-kitűző, BP-kitűző, meg Visa-kitűző is, de egyik cég sem állított fel hatalmas cserebereközpontot az olimpiai parkban.

Mivel volt pár értékes, régi darabunk még Sydney-ből, jó nagy kólásüvegekkel, gondoltam, szerencsét próbálok: magamra aggattam mind, mint egy leszerelt szovjet tábornok a kitüntetéseit, aztán elindultam, hogy találkozzak az igazi profikkal.

Az igazi profik pedig általában amerikaiak, beesett, falfehér az arcuk, mintha hónapok óta egy alagsorban, félhomályban válogatták volna a kitűzőket. Nem érdekli őket a sport, csak a pin, vagyis a kitűző, és amikor azt kérdezem, hogy miért csinálják ezt az egészet, akkor zavartan magyaráznak valamit a nemzetek közti barátságról, meg a világot összekötő közös eszméről. De közben nem barátság van a szemükben, inkább birtoklási vágy. Az igazat megvallva pont úgy néznek, mint egy boltkóros, akit bezártak egy plázába a szezon végi leértékelések alatt.

A legnagyobb baj, hogy minden gyűjtő azért jött Londonba, hogy a régi olimpiák kitűzőit cserélje  újabb, londoni darabokra. Vagyis újra van kereslet, de szinte mindenkinek csak régi kitűzői vannak. Ezért nem lepődtem meg, amikor egy Los Angeles-i fickó megpróbált rám sózni egy Magyar Súlyemelő Szövetség-feliratú kitűzőt a moszkvai olimpiáról. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, még azzal is megpróbálkozott, hogy az a kitűző nagyon hazavágyik. De azért ennyire hülye még én sem vagyok.

Gyerekkoromban párszor megpróbáltam eladni néhány telefonkártyát a Nyugati téri aluljáróban ücsörgő gyűjtőknek, de mindig olyan csúnyán átbasztak, hogy hamar elment az egésztől a kedvem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy már akkor tudtam, hogy átvernek, amikor alkudtunk, de az ember nem tud mit tenni azzal a nézéssel. Ha alkudoztam volna, akkor beismerem, hogy engem is érdekelnek a telefonkártyák. Az pedig azt jelentette volna, hogy nemsokára én is ott fogok ücsörögni egy összecsukható széken, és arra várok, hogy mikor jön valaki az első kiadású Balaton-kártyával, lehetőleg azzal, amin hibásan írták a Matáv nevét is. Na, pont így éreztem magam a kitűzőgyűjtők között is, egészen addig amíg el nem cseréltem valami értéktelen vacakra az utolsó csillogó darabot is.

Pedig ugye hobbira mindenkinek szüksége van, meg gyűjteni jó, az olimpia pedig még jobb, főleg ha néha kisüt a nap London felett. Lehet, hogy csak azért éreztem rosszul magam, mert csak odaadtam azt a brit telefonfülkét négy tök ronda British Petrol kitűzőért. Csak mert a fickó olyan erősen érvelt, mint egy Amway-ügynökbe oltott Teleshop-műsorvezető, amikor a kettőt fizet hármat kap edénykészletet akar elsózni egy nyugdíjasklubban.