Vér, alkohol, bikahere: ettől leszel erős

Asterix kicsi és vézna emberke volt, de társaival együtt egyfolytában doppingolt, hogy legyőzhessék a rómaiakat. Ha nem lett volna Miraculix, akinek varázsitala emberfeletti erőt kölcsönzött a harcosoknak, akkor a gallok számos csatát vesztettek volna a legionáriusok ellen. Legalább is így tartja a népszerű francia képregénysorozat, és jól példázza, hogy már az ókori emberek is ismertek és használtak olyan szubsztanciákat, amelyek fokozták fizikai és szellemi tevékenységüket. Kondíciójuk javítására fogyasztottak bikaherét és –vért, alkoholt, mandragóragyökeret. A görögök, egyiptomiak és rómaiak előszeretettel kokszoltak ópiummal, a kínaiak emellett használták a vadkendert, a kannabiszt is, írja webbeteg.hu szakértője, Dr. Nagy László.

Példálózhatunk a pogány Skandinávia medveharcosaival, a rettenthetetlen berserkerekkel, akik harci őrjöngésükben egy csapással képesek voltak megölni egy embert. Emberfeletti erejüket egy hallucinogén drog váltotta ki, melyet egy galócaféleségből nyertek. Nem véletlen, hogy a rómaiak között elterjedt a szóbeszéd, miszerint egy medveharcos három lándzsával a testében is képes tovább folytatni a küzdelmet.

Az antik világban a harc és a sport (a szó az angolban szórakozást, kedvtelést is jelent), nem vált el élesen egymástól, hiszen az ókori görögök mentalitásának alapvető tényezője, a versengés volt. Azaz, "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!"

A versenyszellem kiemelkedő jelentősége a rendszeres testedzésben, a katonai felkészítésben és az egészség területén is megmutatkozott. Az első szervezett sportjátékokat a görögöknél találjuk meg az ókori olimpiákon. Az olimpiai versenyek részvevőit a játékok kezdete előtt 4-6 héttel elkülönítették a külvilágtól, hogy így biztosítsák az azonos körülményeket a felkészülésre, és hogy részben megakadályozzák a teljesítményfokozó szerek használatát.  

Azonban a doppingolás, tehát a tiltott szerek, eszközök, módszerek használata nem új a sportban. Már az ókori Olümpiában megrendezett sportösszejöveteleken is előfordult, hogy egyesek politikai ráhatással, megvesztegetéssel, ármánykodással, vagy doppingolással szereztek maguknak győzelmet. A győzelem nem csupán sportbeli elismeréssel járt, hanem fényes politikai karrier kezdetét is jelenthette, ezért a sportolók sok mindenre képesek voltak a győzelemért.

Az ókoriak jól tudták, hogy minden a fejben dől el, a felkészülés fontos eleme volt a lelki dopping, az ima és az isteni leszármazás tudata. A versenyzők a felkészülési időben imádkoztak az abszolút férfiasságot megtestesítő apaistenhez, Zeuszhoz, a főisten az Olümpia várostól mintegy száz kilométerre magasodó Olümpusz hegyen trónolt.

A rendkívüli teljesítményeket a görögök a többszörös, hosszú időn át győztes sportolók isteni származásával magyarázták, és ebben a hitben éltek maguk az élsportolók is. A győztesek elképzelt nemzői között találhatjuk Hermészt, Arészt és Héraklészt. Ez a feltételezés hathatós doppingszer lehetett a korabeli sportemberek lelki kondicionálásban.

További doppinglehetőség rejlett a táplálkozásban és különféle kémiai szerek fogyasztásában. A kémiai anyagok használata sem új jelenség. A görög atléták már az időszámításunk előtti 3. században is növényi kivonatokat és gombát fogyasztottak győzelmi esélyeik növelésére. Az ókor neves gondolkodói, Philostratosés Galenus több ízben is említik, hogy az olimpiára készülő atléták teljesítményfokozó szereket használnak. Egyes szereket az izmokba dörzsöltek a vérkeringés javítására, másokat elfogyasztottak, mert teljesítményfokozó hatást tulajdonítottak nekik.

Az atléták állatok heréjét is előszeretettel fogyasztották, és bár nem tudhatták, de elméletileg az ivarmirigyben lévő tesztoszteron, izomnövelést eredményezhetett. (Nincs új a nap alatt: a múlt század ötvenes éveiben a szovjetek férfihormonokkal kísérleteztek sportolóiknál, mire az amerikaiak erre szteroidokkal válaszoltak).

Nagy keletje volt az oroszlán szívének is, melyet elfogyasztva a hiedelem szerint az állat bátorsága, ereje maradéktalanul átköltözik az emberbe. Az oroszlánszív ára borsos volt, de beszerzése nem ütközött nehézségbe, mert ez időtájban az oroszlán Délnyugat-Ázsiában, és Dél-Európában is előfordult.  

A fokhagymát az egyik leghatékonyabb doppingszernek tartották az ókoriak. Ették is bőven a nagy fizikai erőkifejtést végző piramisépítők, katonák és sportolók. A fokhagymában lévő vegyületek, jótékony hatást fejtenek ki a szívre, tágítják a perifériás ereket, csökkentik a koleszterinszintet, és fő hatóanyaga, az allicin, kifejezett antibakteriális hatású. (A második világháborúban a szovjet hadvezetés nagy mennyiségű foghagymával látta el a sorállományt, hogy fogyasztásával megelőzzék a fertőzéseket, illetve csökkentsék a már kialakult tünetek hevességét. Ezért némi iróniával, a nyugati sajtóban a fokhagymát orosz penicillinnek titulálták.)

A bőséges és energiadús táplálkozás sporttevékenységet fokozó hatásával az ókoriak tisztában voltak. Így nem tekinthető csupán a véletlennek, hogy az éliszi Koroibosz - egy olimpiai győztes, akinek a neve Kr.e. 776-ból elsőként fennmaradt - szakács volt.

Állati eredetű fehérjét – húst, vért, sajtot - a sportolók nagy mennyiségben fogyasztottak. A különféle sportágakban más-más állatfélét választottak fehérjeforrásul. Az ugrók és futók a kecskehúst, az öklözők és súlydobók a bikahúst, a birkózók a zsíros sertéshúst részesítették előnyben.

A történethez tartozik, hogy a fiatal atlétákat hivatásos trénerek készítették fel a versenyekre. Megszabták a sportolók életmódját, edzéstervét és étkezésük mennyiségét, minőségét. Edzői módszereiket mai szemmel drasztikusnak tartanánk, miután szinte terrorizálták a gondjaikra bízott fiatalokat. A korabeli szóbeszéd szerint a sportolók élete rosszabb volt, mint a rabszolgasors, és az is előfordult, hogy a versenyben vesztes tanítványt a mester dühében agyoncsapta. Nem véletlen, hogy az akkori edzők görög neve, a paidotribes, szószerinti és durva fordításban legénynyúzónak magyarosítható.

Az ókori olimpiák fenegyereke és egyben leghírhedtebb doppingolója, a birkózás hatszoros olimpiai bajnoka, a krotoni származású Milon volt, aki fehérjeigényét nagy mennyiségű borjúhús elfogyasztásával biztosította. A mendemondák szerint saját borjútenyészete volt, és naponta 9-15 kg borjúhúst volt képes megenni. Bemelegítésként az 548 méter hosszú olimpiai stadionban egy négyéves üszőt vállon vitt végig, majd győzelme után a saját életnagyságú bronzszobrát hordozta körbe a stadionban, hogy a győzteseknek kijelölt diadaltéren elhelyezze.

Milona kakasok zúzájában található babszemnyi kristályt, az u.n. Alectoriát is beiktatta étrendjébe, és ezzel kívánta magyarázni legyőzhetetlenségét. Teóriája persze képtelenség, mert ez az ásvány nem oldódik a gyomorban, és ily módon biológiai effektussal sem rendelkezik. A hiedelem alapja az lehetett, hogy a legerősebb, legharciasabb baromfi, a kakas görög neve alektor, és a benne található alektorköveknek a babona olyan erőt tulajdonított, hogy megvéd minden kudarctól, veszélytől, továbbá szerencsét hoz.

A neves birkózó végzetét a mértéktelen kalóriaéhsége, pontosabban az ókorban is nagyra tartott étrendkiegészítő, a méz okozta. Egyszer a bajnok az erdőben sétált, relaxált, megpillantott egy öles facsonkot, amelyben vadméhek tanyáztak. A lépes méz csábításának engedve megemelte a fatörzset, de roppant erejű ölelése alatt a rönk darabokra hullott, és a kirajzó vadméhek halára csipdesték a balszerencsés olimpikont.

A borúlátók szerint a dopping története összefonódik az olimpiák történetével, mindkettő volt, van és lesz. Mi higgyünk abban, hogy egyre jobban tért hódít az a szemlélet, amelyet Kr.e. 338-ban az éliszi Arisztodémosz képviselt. A birkózó büszkén, öntudatosan hirdette, hogy olimpiai győzelmét nem az extrém testsúlynak és különféle ajzószereknek, hanem kitartásának, sportszeretetének és technikai fölényének köszönheti.