1956 - Melbourne: A forradalom árnyékában

A hazai közönséget két dolog tudta igazán lázba hozni. Az egyik, ha auszi sportoló állt rajthoz valamely számban, más alkalmakkor viszont szimpátiatüntetéseket szerveztek a magyarok mellett. Egy-egy magyar siker osztatlan elismerést, és a hazai győzelemhez hasonló üdvrivalgást váltott ki az ötödik kontinens lakóiból. Persze, ehhez az is kellett, hogy a mieink folytassák a London-Helsinki vonalon beindult éremhalmozást. Az élre mindenképpen Keleti Ágnes neve kívánkozik: a helsinki játékok tornászversenyének egyik legnagyobb alakja ezúttal valóban a legjobbnak bizonyult. Bár a szovjet Larissza Latinyina nyerte az összetettet és az ugrást, Keleti négyszer is visszavágott neki: győzött felemás korláton, gerendán, műszabadgyakorlatban, és a dobogó tetejére állhatott a kéziszer-csapat tagjaként is.

Nem sokkal maradt el mögötte Papp László sem, akinek azonban - lévén bokszban olimpiákon csak egy aranyat nyerhet egy sportoló - három ötkarikás verseny kellett a három aranyhoz. Papp London és Helsinki után Melbourne-ben az amerikai Jose Torrest verte imponáló fölénnyel, s lett az ökölvívás történetének első triplázó bajnoka. (Azóta is csak a kubai Teofilio Stevensonnak sikerült ez a bravúr.) Szinte már unalmas leírni a kardcsapat újabb győzelmét (Gerevich Aladár negyvenhat évesen már a hatodik aranyát gyűjtötte be), amelyhez persze az egyéni diadal is dukált: ezúttal Kárpáti Rudolf állhatott a dobogó tetejére.

Megszületett a magyar kajak-kenusport első olimpiai bajnoki címe is. A Fábián László-Urányi János kenupáros a leghosszabb távon, tízezer méteren verte a mezőnyt. Tovább tartott a magyar korszak vízilabdában is. A Kárpáti György-Gyarmati Dezső fémjelezte alakulat Helsinkiben csak gólkülönbséggel, Ausztráliában viszont már meggyőző fölénnyel állt a végelszámolásnál a mezőny élén. Fantasztikus mérkőzésen győzték le a szovjeteket, mely nem nélkülözhette természetesen a politikai felhangokat sem. Amikor egy fejelés után az egyik magyar játékosnak vérzés miatt ki kellett mászni a medencéből, direkt a kispaddal ellentétes oldalon tette azt, tovább hergelve ezzel a közönséget - a mérkőzés majdnem botrányba fulladt, a közönség szinte széttépte a szovjeteket.

A hazaiaknak persze a sajátjaikra is figyelnie kellett, s végül ők adták a játékok egyik legnagyobb sztárját. Betty Cuthbert három arannyal gazdagította az ausztrál éremkollekciót, nyert a 100, a 200 méteres síkfutásban, valamint a 4x100-as váltó tagjaként. Méltó vetélytársa akadt azonban a férfiaknál: az amerikai Robert Morrow lekopírozta teljesítményét. Nem sokkal maradt el tőlük a szovjet Vlagyimir Kuc sem, aki öt- és tízezer méteren lett bajnok. Nyolc órás csatában dőlt el a magasugrás bajnoki címe, az amerikai Charles Dumas hajnali háromkor ugrotta át a győzelemhez szükséges magasságot. Akadt Papp Lacihoz hasonló triplázó az atlétáknál is: Al Oerter végzett megint a diszkoszmezőny élén.

Újabb korszak ért véget úszásban: a hazai versenyzők megszakították az amerikai férfiak és a magyar nők hegemóniáját. Nyolc aranyat, s emellett rengeteg egyéb érmet, helyezést gyűjtöttek. Közülük is kiemelkedett Murray Rose, aki a 400 és az 1500 gyors mellett a 4x200-as váltó tagjaként is aranyérmes lett. Melbourne-ben kezdődött az évszázad úszónőjének szárnyalása is (bár ezt a címet mi, magyarok inkább Egerszegi Krisztának adnánk, lévén, ő öt egyéni aranyat szerzett, míg a győztes csak hármat), Dawn Fraser hazai medencében nyerte első aranyát.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!