Nem kell idehozni a Barcelonát focizni

Ha mondjuk 1986-ot írnánk, akkor egy pillanatig sem lepődnék meg azon, hogy a tévé adásszünete miatt jobb híján röplabdameccsre járnak hétfő este a dágiak szórakozni. De 2013 van, és az érdeklődés így is óriási, mert az alig több mint 900 lelkes, Doroghoz közeli pilisi falu röplabdacsapata elődöntőt játszik. Nem ám a megyei bajnokságban, hanem az NB I.-ben. Alighanem világrekord, hogy egy ilyen kis településnek elsőosztályú csapata van, és hozzá első osztályú szurkolói.

A direkt a röplabdának épített modern sportcsarnok környékén már alig találni parkolóhelyet, amikor érkezünk, de a környező utcácskákból is egyre többen bandukolnak a meccsre. A terembe belépve gyors becslést végzek, az igazán nem közönségbarát időpontban is úgy 150-en vannak, nem is rossz arány. A falu egyhatoda éhes ilyenkor is a sikerre, de a helyiek emlékeznek olyan meccsre, amikor jó négyszázan zsúfolódtak össze. Nemcsak helyiek, de tataiak, tatabányaiak, dorogiak is eljárnak drukkolni.  Egy szurkoló szabadkozik is, hogy nincs most telt ház, de érvei előtt mi is meghajlunk: „Egy hétfői meccs olyan, mint január 2-án dolgozni menni, nem nagyon van kedv hozzá.”

Egészséges fanatizmus

Ha a röplabda itthon már ki is kopott a látványsportágak köréből, Dágon még mindig szívügy, és az egyetlen sport, amelyik állva maradt. A sikertörténet kezdete 1947-re nyúlik vissza, akkor a Felvidékről érkező Oszuska Miklós lett Dág testnevelőtanára, és teremtett falusi és egyben családi tradíciót is. „Ez volt akkor a legolcsóbb sport, a dombok miatt meg kicsi volt az olyan terület, ahol pályát lehetett építeni” – meséli Oszuska Zoltán, az alapító fia, és a dági röplabda mindenese, akinek most két fia is játszik a csapatban.

„1973-ban még szabadtéri pályán jutottunk fel az NB II.-be, később aztán játszottunk Sárisápon, Esztergomban meg Dorogon is, míg végül felépült az új sportcsarnok.” A csarnokot Oszuska Zoltán fanatizmusának köszönheti a falu: a civilben építkezési vállalkozó játékos-edző saját pénzéből építette fel és üzemelteti a termet, ahol heti három edzéssel készül az utánpótlás. Az NB I.-es játékosok már nem Dágon élnek, így Oszuska Tatán is épített egy edzőcsarnokot.

Ezért is igen nagy a becsülete faluban: „Ha mindenki annyit költene a sportra, amennyit ő, akkor nagyon elöl lennénk benne. Az egy dolog, hogy most Tatán lakik, de bennszülött dáginak számít, és itt érzi jól magát” – mondja a mellettem ülő nyugdíjas férfi, aki a múlt hét végén a gödöllői Magyar Kupán is kiszurkolta a harmadik helyet. Dág is és ő is mindig a sportért élt. „Mikor nem volt pénz, buszsofőrként én szállítottam svarcban a meccsekre a csapatot.”

Úgy tartják: Dágon, aki elérte az 1,60-as magasságot, biztos ütött már labdába. Egy meccsre igyekvő idős hölgy, aki jó ötven évvel ezelőtt maga is kipróbálta a sportágat, megerősíti a helyiek hozzáértését. „Ha játszani nem is, de belebeszélni mindenki tud Dágon a röplabdába. Én is szinte minden helyi meccsen itt vagyok, a barátnőm is jött volna, de a fájós lába miatt most otthon maradt.”

Egytagú B-közép

A sportcsarnok előtt a meccsre átszellemült cigizéssel hangoló két húsz év körüli fiú is állítja, hogy amikor csak tudnak, itt vannak a meccsen, és egy Bajnokok Ligája-döntőt is simán elcserélnének egy élőben élvezhető dági meccsre. „Olyan, mintha minden meccs falunap lenne, a fiatalok is itt vannak, meg az öregek is.” Később elárulják, hogy ők is röplabdáznak, az NB II.-es csapattal készülnek, csak éppen most a Dág–Kecskemét-elődöntő miatt elmaradt az edzésük.

A teremben is megmutakozik minden generáció, tízévesforma gyerekek szervezik felnőttes komolysággal a labdaszedést, míg ketten feszült figyelemmel várnak, mikor kell feltörölniük a pályát. Éles a kontraszt a csendes falu és az első pontoknál még nagyon erős hangzavar között. A két sorból álló hosszú dobogó szinte teljesen megtelik, nyugdíjasok, komplett családok érkeznek, és a most éppen egytagú B-közép is hallatja hangját. Óriási szatyrában kereplő és más hangkeltő eszközök is vannak, de most dobbal vezényel. „Sok helyen azt sem tudják, hogy mi is az Dág, van, ahol úgy fejtették meg, hogy Dunántúli Állami Gazdaság – mondja a törzsszurkoló, aki már idegenbe is mindenhová követi a csapatot.  – Az a feladatunk, hogy megzavarjuk az ellenfelet, nem vagyunk egy Fradi-tábor, de egy kisebb teremben, mint ez, azért sikerül, közel ülök, meghallják.”

A Dágnak kell is biztatás, a három győzelemig tartó elődöntő első meccsét elbukták (azóta kiderült, hogy a másodikat és a harmadikat is), és a kezdés sem sikerül a Kecskemét ellen. Az első szettben 8-8-ig még tartják magukat, de utána simán ellép a Kecskemét, a pályán a piros mezes liberó próbálja tüzelni a csapatát és a közönséget is, egész nagy sikerrel. „A kedvencünk a Zirigh Balázs, a barátnőmmel mindig megnézzük, hogy most szedett-e magára, vagy éppen lefogyott, aztán mindig jól megkritizáljuk. Nagyon szeretjük, mindig nagyon izgul, beleéli magát minden pontba” – mondja a minket fogadó dági hölgy.

A már 60 éves Oszuska Zoltán is átöltözik, de végül nem lép pályára. „Én vagyok az egyetlen, aki ott vagyok minden edzésen, akkor eléggé kihajtom magam, hogy ne akarjak meccsen villogni” – viccelődik, de azért elárulja, hogy még idén is volt olyan bajnoki meccs, amire beállt egy kicsit.

Mindenki amatőr

A második szett is a Kecskemété, egyszerűen nem kapja el a fonalat a Dág, a visszasáncolt labdákkal nem tudnak mit kezdeni. „Nagyon nem megy most nekik, harminc százalékot nyújtanak, ezért harminc százalékos a szurkolás is” – mondja a dágiak dobosa.

A harmadikban feltámadni látszik a Dág, négy ponttal is elhúz a szett elején, de egy rövidzárlat, és 8-5-re már a Kecskemét megy, és végül 25-21-re nyeri a harmadik szettet is.

Néhány dági elkeseredetten piheg a parketten, de Virigh azért nincs nagyon elkenődve. „Ma nagyon jó napot fogtak ki, mi pedig nagyon rosszat. Nálunk mindenki amatőr, mindenki dolgozik, vagy egyetemista, van olyan, hogy a Feca 500 kilométert autózik a meccs előtt, és éppenhogy beesik a kezdésre. De jól van ez így, az is öröm, hogy meccselhetünk. Az lenne reális, ha az NB I.-be való feljutásért kéne játszanunk.”

„Sok helyen játszottam már, többek között Ausztriában is, de ilyen hangulat sehol sem volt. Nincs még egy olyan terem például, ahol a második szettben már a pecsenyeszagot lehetne érezni – utal a büfében készülő vacsorára –, de próbáljuk ilyennel is megzavarni az ellenfelet. Itt mindig nagyon hálásak az emberek, bármit is játszunk. Nem kell idehozni a Barcelonát focizni, hogy jó hangulat legyen” – mondja Zirigh.

Oszuska fanatizmusának köszönhetően a dági röplabda nemcsak NB I.-es csapatból áll: hogy indulhassanak az első osztályban, minden korosztályban versenyezniük kell, ott is vannak a hatos döntőkben, és a dági röplabda erejét jelzi, hogy a főiskolára, egyetemre menő játékosokat is felszívják. Oszuska egyszerre büszkén és szomorúan meséli, hogy a Kecskemét soraiban is vannak dágiak, míg a tavalyi főiskolás Győr–MAFC-döntőn kilenc dági volt a két kezdősorban. „Ha nem vinnének el tőlünk minden évben egy-két meghatározó játékost, még a bajnoki címre is esélyesek lennénk.”

Egy bajnoki címmel azért megszaporodnának a gondjaik, mert egy nemzetközi kupa még nagyobb terhekkel jár. Már volt olyan, hogy indulhattak volna, de Oszuska lemondott a lehetőségről, miután megtudta, hogy szélsőséges sorsolásnál a Kanári-szigeteken, Urálon túli orosz városban és Norvégiában kellett volna csoportmeccset játszaniuk. Neki az is elég feladat, hogy egy hétfői esti meccsre munkából, Ászárról, Tatáról, Esztergomból rántsa össze a csapát, hogy továbbéljen a 65 éves dági tradíció.