Az elkábított futó és az eltűnt ezer méter

Lemásolni a görögöket

A verseny ötletét az első újkori olimpiai játékokon, Athénban megrendezett maratoni adta. A szervezők, a Boston Athletics Association (BAA) tagjai megpróbálták egy az egyben lemásolni az ott látottakat. Ennek megfelelően egy 25 mérföldes (körülbelül 40 kilométer) dimbes-dombos pályát alakítottak ki, és a célt egy stadionnál, illetve esetükben egy ahhoz nagyon hasonlító valaminél, a 200 méteres Irvington Street Ovalnél jelölték ki. Az első futamon 18 indultak, majd szépen lassan emelkedett a résztvevők száma közel 30 ezerig.

A táv 1924-ig 25 mérföldes (40 km) maradt, ekkor változtatták 26 mérföld és 385 yardosra (42 195 méter). A maratonikat sokáig nagy szórást mutató távokon rendezték a világban, a táv lehetett 38 és 45 kilométer körüli is, majd később az 1908-as londoni olimpia versenyének hossza lett az elfogadott.

1900-ban már nemzetközi lett a maratoni, kanadaiak startoltak el, de nem ezért lett botrányos a verseny. A győztes Caffery azt hitte, hogy célba ért, tömeg fogadta a maratoni végén, de mivel senkit nem talált ott a versenybírók közül felment a BAA klubházába, hogy állítsák meg az időmérő órát. Ezt nem tették meg, mert kiderült, hogy a futó át sem szakította a célszalagot. Caffery nem tehetett mást, visszament az utcára és finiselt, majd újra visszasietett a klubházba, hogy stopperoljanak. A huzavonával elment vagy öt perc, de így is másfélperces előnnyel nyert.

Lóversennyé is vált a maratoni

A következő évben amellett, hogy már 38 induló volt, az is jelezte a fejlődést, hogy elkezdtek fogadni a futókra, ahogy a bokszmeccseken és lóversenyeken volt szokás. Természetesen nem utóbbi miatt, de egy darabig egy ló is ott ügetett a futók között. A fogadások mit sem érnek csalások nélkül, így ez a verseny volt az is, ahol a fair play díjat nehezen oszthatták volna ki. Az egyik esélyes, McDonald összeesett, és nem tudta befejezni a versenyt. Szerinte azért, mert az őt segítő orvos, Dr. Thompson kloroformmal átitatott szivacsot adott neki, míg egy másik elmélet szerint teljesítményfokozó tablettái éppen az ellenkező hatást váltották ki.

John Hayes az 1908-as londoni olimpián

Fotó: London Stereoscopic Company

Bár az Egyesült Államok területén nem volt I. világháborús színtér, mégis hatással volt a bostoni maratonira. 1918-ban a szervezők is militáns lázban égtek, így a maratoniból olyan tízfős váltófutás lett, amelyen különböző fegyveres alakulatok képviselői futottak egyenruhában.

Hová tűnt ezer méter?

Clarence DeMar

A BAA jól döntött, hogy 1924-től már a hivatalos távon rendezte a versenyeit, az első év nagy sikert hozott nekik is, mert Clarence DeMar 2:29:40-nel világcsúcsot futott. 1953-ban folytatódott a rekordeső, és ezzel együtt az amerikai versenyzők háttérbe szorulása. A dobogón a japán Keizo Jamada, a finn Victor Karvonen és a svéd Karl Leannderson állt, mindhárman jobb időt futva az akkor fennálló világcsúcsnál. Ami azért elég gyanús lett. Jamada hét perccel javította meg a rekordot úgy, hogy az első ellenőrző pontokon még nem szerzett jelentős előnyt a régihez képest.

Néhány évvel később aztán kiderült, hogy miért is lett a rekordeső. 1957-ben újramérték a pályát, és elképedve kellett felismeriük, hogy közel ezer méter egyszerűen eltűnt belőle, pedig az útvonal nem változott. A magyarázatot végül az adta, hogy az egyre növekvő autóforgalom miatt a kanyarokat egyre-másra lenyesegették.

75 év kellett a női egyenjogúsághoz

A Boston Marathonon hivatalosan először 1972-ben indulhattak nők is, holott öt évvel korábban a szabályokat átjátszva már volt női versenyző a mezőnyben. Kathrine Switzer 1967-ben nevezett be a maratonira, de hogy ne derüljön ki a neme, és igazán csalnia se kelljen, újságírói nevét, a K. V. Switzert írta a nevezési lapra. Hiába jutott azonban rajtszámhoz, verseny közben ki akarták szedni a mezőnyből, de a vele futó barátja megakadályozta az erőszaktól sem visszariadó rendezőt. (Az erről készült ikonikus kép bejárta a világsajtót.) Switzer pedig 4:20-as idővel be tudta fejezni a versenyt. Bátor kiállása kontraproduktív lett, az amerikai szövetség arra az évre többi futóversenytől is eltiltotta a nőket, de végül addig győzködték Switzerék a szervezőket, hogy 72-ben zöld utat kaptak. Az első hivatalos győztes Nina Kuscsik lett, harmadikként viszont Switzer is felállhatott a dobogóra, mindenki elismerését kivívva.

Switzert (261) verseny közben ki akarták szedni a mezőnyből

Fotó: Boston Globe

A rekord, ami mégsem az

A 2011-es versenyen a kenyai Geoffrey Mutai elképesztő nagyot futott, közel egy percet javított az akkori világcsúcson. Az etióp Haile Gebrselassie 2:03:59-cét 2:03:02-re faragta, de a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, ami 2002-ig a pályák különbözősége miatt addig is ódzkodott hivatalos világcsúcsokat megnevezni, nem hitelesíthette Mutai idejét. Az ok egyszerű: a bostoni pálya két kritériumnak sem felel meg. Az egyik szerint a rajt és cél között a távolság légvonalban nem lehet nagyobb mint a táv fele. Ezzel azt próbálják kivédeni, hogy a futók hosszú szakaszon kapjanak hátszelet. A bostoni pálya szinte egy egyenes mentén halad és hátszéllel. A pálya egy másik előírásnak sem felel meg, a cél túl alacsonyan van a rajthoz képest, így a megendegettnél több benne a lejtő, ami elméletileg szintén a sebességet növeli.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!