Szepesi: Tisztítókúra – tisztító kúrás

Egy dologban voltam biztos Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című könyve előtt. Az úszótársadalom döntő többsége ki fog borulni, mert úgy gondolja, hogy az uszodában vagy az edzőtáborok alatt történtek nem tartoznak másra, csak arra a zárt szubkultúrára. A jelek és a reakciók azt mutatják, a nemtetszés megvan.

Emlékszem, hogy fogadták a Fehér tenyér című filmet a tornaedzők, akik meg voltak győződve arról, hamarosan megszűnik a munkájuk, mert a leleplezőnek amúgy nem mondható film azért élesen rávilágított a lényegre. A testi fenyítés, az erőszak mindennapos a gyerekeknél, a terror uralkodó, bár akkor még a nyolcvanas években jártunk, amikor ezt a társadalom egészen másként kezelte.

A kiborulás törvényszerű, még ha pontosan tudta és ismerte mindenki Széchy Tamás módszereit, a fenyítő partvisnyelet, a gyakorta elcsattanó pofonokat, a hihetetlen mennyiségű büntetést, amikor nem ehettek, vagy éppen agyonhajtották a versenyzőket. Hogy az edzőnek mindig igaza van, a szülő nem gyerek-, hanem sokkal inkább edzőpárti volt, satöbbi. Az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi is kapott egyszer egy pofont Kiss Lászlótól, amiről később mindketten azt mondták, hatásos volt.

Szepesi megmutatta, hogy az edzője, a Cár, akit egyszer vagy felelőtlenül vagy szándékosan Gyuri bának nevez a könyvben, háromszor is pofon vágta, miközben megalázta, a lelkét is sokszor támadta. A „kitépem a méhed" - fegyelmezés nyilvánvalóan elképesztő és sokkoló, az edző jellemhibája egészen jól kézzel fogható.

Szepesi életében is volt molesztálás, a fiatalkori zaklatást nem úszhatta meg, ahogyan nyilván mások sem úszták meg. Egy nem rövidlátó, felvilágosult szülő azért az ilyesmit igen gyorsan helyre tudja tenni, a sajtó és perek nélkül, egyszerűen elhozza a gyerekét abból a közegből, jelen esetben a Kőér utcából, hogy a legkevésbé sérüljön.

Azok a felkavaró részletek a molesztálásról, amelyeket Szepesi feltár, tényleg gyomorforgatóak, és eközben nem számíthatott senkire, egyedül volt.

A könyv nem könnyű olvasmány, nemcsak azért nem könnyű követni, mert van benne egy barcelonai szál, egy kiégett korábbi katalán szerető, akihez vagy kétszáz oldalon beszél.

Inkább azért, mert a szexkalandoknál óhatatlanul beazonosítani próbál az olvasó. Ki lehetett a pólós, a másik pólós, vagy a harmadik pólós, a vívó, a másik vívó, a sztárkajakos, akivel összejött, és aki az ismert műsorvezetőt is megdugta. A leggazdagabb sztárfocista, akivel nem jött össze a kaland, és ki lehetett a válogatott védő, akivel nemcsak összejött, de az orgazmus hiánya ellenére is jó három hónapig hónap tartott a viszonyuk.

Kissé fárasztó olvasni, ki a jó szerető, ki a rossz szerető, kinek mekkora a szerszáma, satöbbi, satöbbi.

Egyenesen követhetetlen, hány dugás van benne, cél talán nem is lehetett ez, bár saját bevallása szerint strigulázott is életfaló éveiben. A tisztítókúra – tisztító kúrás viszont alighanem sokat idézett mondat lesz, szexmániáját, rendszeres züllését senki sem érzékeltette még így.

Az sem teljesen világos, miért általánosítja önmagát Szepesi a Facebook-generációval, hiszen 2004-ben, de még 2008-ban - ha csak szigorúan a két olimpiából indulunk ki – a közösségi oldal hazai ereje nem létező. Nyilvánvaló, mire gondolt, a számítógépre, hogy felgyorsult a világ, az információk könnyen áramlanak, a csetre, a könnyű üzengetésre.

Érthető persze az általánosítás, hiszen azzal szeretné magát felmenteni, a világ bűnös, én pedig nem voltam erős, hogy ellenálljak. Nem bírtam a véremmel, hedonista voltam, és ebben semmi szégyellnivaló nincs is, hiszen mindenki ezt csinálja, miért lennék én különb?

A politika is jól ismeri az általánosító módszert, ha valakinek beszólnak, legyen az mondjuk az ország vezetője, hirtelen kiterjeszti az országra, pedig nyilvánvalóan nem az országgal, hanem kizárólag vele van baj.

Mint ahogy úgy látszik, Szepesivel is baj van. Amellett, hogy ledöntött végre egy tabut, és leírta, hogy az olimpiai faluba a szervezők által rendelt 150 ezer óvszer közül a magyarok is használnak. Azt is leírta, hogy az élsportolók, legyenek férfiak vagy nők, az edzések előtt vagy után jobb híján a testi örömöket keresik, mert egyszerűen biológiai szükségletük, és fontos a hihetetlen monotóniát megtörni. Az élsportolók ebben a beszűkült állapotban nem mindig tartanak lépést a világgal, nem tájékozódnak, olyanok, mint a gyerekek, mederben van az életük, és mivel előttük ott volt az idősebbek példája, ha éppen dugni van kedvük, akkor érzelmek nélkül megteszik. Ilyen a világ nálunk, ilyen a sízőknél, ahogy ezt Maria Riesch elmondta, az amerikai atlétáknál, mindenhol.

Nem találkozott olyan férfival, aki visszautasította volna, talán ebben sincs semmi különleges, hiszen kihívóan tudott öltözni, viselkedni, flörtölni.

Na de még nem beszéltünk az öngyilkos férfiról, aki részben miatta ugrott a tizedikről megcsalása után. Minimum lényegesen több empátiával kellett volna ezt a kérdést kezelni, gondolva esetleg a hozzátartozókra, elsősorban a nagymamára, aki még a fiú halála után is emaileket írt az úszónőnek. De a jó érzésre, a kegyeletre is lehetett volna gondolni, ha nem szükséges, ne okozzon újabb fájdalmat.

Az persze nem meglepő, hogy az intellektuális élmények háttérbe szorulnak a könyvben. Nem lehet elvárni, amikor az igaziról ír, akkor esetleg Márai Igazija legalább utalásszinten előkerüljön, de azt talán igen, ha valaki a Facebook-generációnak tartja magát, akkor használja esetleg a Google-t, mert elég sok mindenre megtaníthatja. Nem lógnának a levegőben az alternatív dalidézetek.

Bulgakov még azt írta, sokat lehet tanulni falun, csak olvasni kell. Ez a mondat akár módosulhatna úgy is, sokat lehetne tanulni a kereső megfelelő használatával. Akár részegen – mert hihetetlen mennyiségű töményről van szó szinte bármelyik oldalon -, akár másnaposan. A tájékozatlanságból nem szerencsés erényt fabrikálni.

Megkérdeztem tőle a bemutató után, megkönnyebbült-e. Azt válaszolta, igen. Mennyire kell komolyan venni ezt a könyvet, ezt is kérdeztem tőle. Nagyonnal felelt. „Ez a könyv az életem. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam, nem bizonytalanodtam el.”

Azt is elmondta, 15-20 százalék volt, amikor sírt, és alig látott a könnyeitől az írás alatt. A családjáról szóló részek, a ló után a lófasz, amit úgy kell kódolni: villában éltek, Sábán lovagolt 9 éves koráig, majd albérletről albérletre vándoroltak, mikor nevelőapja tönkrement. És édesanyja agydaganata. Azt egyébként elolvastatta vele, a többit megtiltotta neki.

Mindenesetre Szepesi azzal tisztában volt, hogy kurvának fogják bélyegezni, sőt, mintha önmaga is beismerné ezt. Mintha számot vetett volna vele, ha ezentúl Numera Nikinek hívják a háta mögött, vagy épp szemtől szemben, akkor sem lehet ellenvetése.

Azt azonban számtalanszor hangsúlyozza, a szex öröméért vándorolt ágyról ágyra, vitte előre élvhajhász jelleme, fizetséget természetesen sohasem várt ezért. A ledér nő naplójában az izgalmas szánt részek olykor idegesítőek, a pornográfia meg helyenként sok.

A rasszista részt ellenben nem ragozza. Élete legjobb eredménye előtt, a 2008-as Eb-harmadik helyezésre készülve szobája ajtaja csúsztatták be a papírlapot, amire annyit írtak: cigány. Hosszan bőgött. Ha erről az esetről, az elkövető bocsánatkéréséről kicsivel többet olvasunk, teljesebb lett volna a kép.

De ettől még a sikerlista élére fog ugrani, mert minden megvan benne, ami odaviszi.

Az Ulpius ház gondozásában megjelent kötet 4000 forintért kapható.