A profizmus fertő, amatőrként meg éhezz

Egy amerikai egyetemi csapat, az Oklahoma Sooners védőjátékosa, Kass Everett a napokban a twitterén panaszkodott arra, hogy mennyire szeretné megvenni a frissen megjelent videojátékot, a GTA V-öt, de nincs rá pénze. Korábbi csapattársa, az Arizona Cardinalsban profiként játszó Tony Jefferson szinte rögtön felajánlotta, hogy ő megveszi neki.

Az egyetemi sportéletet irányító szervezet visszaéléseket figyelő osztálya viszont hamar közbelépett, leszögezték, Jefferson a szabályok szerint semmilyen ajándékot nem adhat a játékosnak, mert már nem az egyetemnél futballozik.

Ez a kis intermezzo jól mutatja az amerikai egyetemi sportolók amatőrstátuszát a legszigorúbban betarttatni igyekvő szervezetek és a valóság között egyre mélyülő szakadékot.

A Texas Longhornst tizenöt éve irányító Mack Brown amerikaifutball-edző szerint az egyetemi programjuk egy szezon alatt 163 millió dollárt keresett a játékosok munkájából, akik meghalnak a pályán, úgyhogy érdemes lenne megfontolni, hogy fizetést adjanak nekik.

A 2012-es amerikai elnökválasztáson republikánusoknál indult Newt Gingrich is kiállt a sportolók mellett, és nekiment az NCAA-nek. „Ez egy igazi tekintélyelvű szervezet. Az egyetemi kosárlabda hatalmas üzlet, de nem a kosarasoknak. Az egyetemi futball hatalmas üzlet, de nem a futballistáknak. Talán eljött az ideje, hogy az egész rendszert újragondoljuk. Ezek a sportolók már nem amatőrök, az egyetemek is profiként kezelik őket, csak nem fizetnek nekik".

Jó száz-százötven évvel ezelőtt természetes volt, hogy az egyetemen sportoló diákok nem kaphattak pénzt teljesítményükért. Nem is igen vártak, egyszerűen nem volt rá szükségük, mert az egyetemekre általában csak a módosabb réteg tagjai jutottak be, és a sport az identitásképzés mellett akkoriban még csak úri huncutságnak tűnt, nem pedig pénzkereseti forrásnak. Nem véletlen az sem, hogy az atlétikai világszervezet is viseli nevében az amatőr szót (International Amateur Athletics Federation), de amatőrizmusról már régóta nincs szó náluk sem, a legjobbak dollárszázezreket kaszálnak.

Az Egyesült Államokban mindig is nagy hagyománya volt a profi sportnak, de az sokáig elképzelhetetlen volt, hogy átjárás legyen az amatőrvilág felé. Aki csak néhány centet is elfogadott, vagy csak úgy kiállt profikkal, máris megbélyegzett és kiátkozott lett. A 1912-es stockholmi olimpián az amerikai Jim Thorpe volt az egyik szenzáció, az őstehetségnek számító atléta az öt- és a tízpróba aranyérmét is megszerezte. Ötpróbában ötből négy számot megnyert, gerelyhajításban csak azért lett harmadik, mert előtte még sosem versenyzett ebben a számban. Akkor ünnepelt sztár volt, de néhány hónappal később kiderült, hogy 1910-ben és 1911-ben is pénzért baseballozott egy félprofi nyári ligában.

Más egyetemista társaihoz hasonlóan két dollárt kapott meccsenként. Nem is nagyon tudta, mi történik vele, de utólag rájött, nem volt véletlen, hogy az amatőrstátusz látszatát fenntartani igyekvő társai álnéven játszottak. Ez azonban nem hatotta meg az Amerikai Atlétikai Szövetséget és kérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, hogy mivel Thorpe profi, fosszák meg érmeitől. Ezt meg is tették, és csak 1983-ban rehabilitálták az atlétát. Az ügynek annyi pozitív hozadéka lett számára, hogy ezután egyre másra kapta az ajánlatokat a baseball-, amerikaifutball- és kosárlabdacsapatoktól.

A finnek csodafutója, Paavo Nurmi három olimpián kilenc arany- és két ezüstérmet nyert, az 1932-es Los Angeles-i olimpián sem lett volna esélytelen, tízezren próbálta volna megvédeni címét és maratoniban akart még egy aranyat begyűjteni, de két nappal a játékok kezdete előtt profinak nyilvánították és eltiltották. A vád az volt ellene, hogy 1931-ben Németországban versenyezve 250-500 dollárt rajtpénzt kapott versenyként. A vádak sosem igazolódtak be, de a finnekkel örökös viszályban álló svédek mégis el tudták intézni, hogy Nurmi ne indulhasson. A profinak nyilvánított atléta ezután külföldön nem is tudott versenyezni, csak otthon futott, mert a hazai szövetség nem tekintette profinak.

Profiktól csonka olimpiák

Az amatőrszabály egy-egy sportágon belül is differenciált, így évtizedekig előfordulhatott, hogy a legjobb sportolókat száműzték az olimpiáról. A profi kerékpárosok 1996-ig nem is indulhattak, így a legnevesebb Tour de France- és klasszikusmenők csak akkor nyerhettek érmet, ha amatőrként indult karrierjük. Persze az állítólagos amatőrök sem voltak teljesen amatőrök, a szocialista blokk országaiban, így Magyarországon is kamuállásokba helyezték a legjobb sportolókat.

A sportállások némelyikénél napi pár órát le is kellett dolgozni, de valahol csak annyi volt a feladat, hogy a kváziamatőrnek a fizetésnapon be kellett sétálnia a tömött borítékjáért. De ez a módszer nemcsak a szocializmusban volt gyakorlatban, a nyugati világban is sokan kaptak csak a sportolásért bújtatott jövedelmet, így született meg a shamateurism (álamatörizmus) kifejezés.

A tenisz nem volt olyan megalkuvó, mint a kerékpár, de ennek meg is lett az ára. A NOB és a teniszszövetség nem tudott megegyezni az amatőr-profi kérdésről, ami ahhoz vezetett, hogy 1924-ben törölték az olimpiai programból a teniszt, és csak 1988-ban tudott visszakerülni. A kosárlabda is megszenvedte az amatőrszabályt, de mikor az olimpia is egyre inkább üzletté kezdett válni, a NOB-vezetők felismerték, nem mondhatnak le olyan világsztárokról, amikért a szponzorok és a média is megmozdul, így 1992-ben már NBA-játékosok is részt vehettek az olimpián.

Belőlük élnek, de nem fizetnek nekik

Így érkeztünk el az amerikai egyetemi sportolók jelenlegi helyzetéhez, ami az elmúlt hónapokban ismét az egyik legvitatottabb téma lett az ország sportéletben. A népszerűbb egyetemi sportágakban ugyanúgy vannak már sztárok, mint a profiknál. A kosarasok és az amerikaifutballisták igazi celebeknek számítanak, az egyetemi sportéletet irányító szervezet, az NCAA viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a sportolók amatőr státuszban maradjanak, ne kapjanak pénzt, juttatásokat.

Az újabb vitát az indította el a nyáron, hogy a múlt szezonban az egyetemi amerikaifutball-bajnokság legjobbjának választott Johnny Manzielt azzal vádolták meg, hogy pénzt kapott néhány aláírásért, ezt pedig szigorúan tiltják a szabályok.

Hetekig nem lehetett tudni, mi lesz Manziel sorsa, felmerült az is, hogy komoly eltiltást kap, végül mindössze csapata, a Texas A&M szezonnyitó meccsén nem játszhatott az első félidőben. A lavinát viszont elindította, egymás után szólaltak fel az egyetemi sportcsapatok edzői, vezetői és profi sportolók is, hogy az amatőr státuszban foglalkoztatott sportolókat meg kell fizetni.

Csak diákok, akik szeretnek sportolni

Gingrich és az ügyben a sportolók mellett kampányoló Time magazin is hiába töri magát egyelőre, az NCAA elnöke kijelentette, nem fogják megváltoztatni az egyetemi sport egyik legalapvetőbb szabályát. Mark Emmert szerint a konfliktus nem újdonság, jó ideje védik már álláspontjukat, mellyel állítólag az összes egyetem vezetője egyetért: ne legyenek profik az egyetemi sportolók. „Az egyik legfontosabb irányelvünk mindig is az volt, hogy az egyetemi sportélet diákokról szól, akik szeretnek sportolni" – indokolt Emmert.

Emmert romantikus elképzelését árnyalja, hogy a kosárlabda és az amerikaifuball-meccsek közvetítése ma már milliárdos üzletág Amerikában. Egy tanulmány nemrég rámutatott, hogy egy olyan egyetemi sportoló, akinek minden esélye megvan arra, hogy profiként valamelyik nagy csapatban folytassa, százezreket, milliókat hozhat egyetemének egyetlen szezonban.

Igaz, a nagyobb egyetemek sztársportolói különleges bánásmódot kapnak, hiszen az oktatásért nem kell fizetniük, ruházatot, ellátást, sportolási lehetőséget, orvosi kezelést biztosít számukra a csapatuk, azaz költenek rájuk, nem is keveset, az összeg százezer dollárokban mérhető.

Viszont pont a különleges bánásmód miatt kerültek bajba egyetemi sportprogramok az elmúlt évtizedekben. Hiába az NCAA-szabályok, továbbra is nagy probléma, hogy több helyen pénzzel, juttatásokkal igyekeznek illegálisan magulhoz csábítani a legnagyobb középiskolás tehetségeket.

A Sports Illustrated nemrég tényfeltáró sorozatot közölt az Oklahoma State Cowboys csapat módszereiről. Több volt játékost is megszólaltattak, akik ott futballoztak, ők egybehangzóan állították, az egyetemen egyszer sem kellett tanulniuk, órákra járniuk, a dolgozatokat, vizsgákat időnként a tanárok írták meg helyettük. Fontos volt számukra a csapat, indokolták tanáraik támogatását.

Volt olyan Oklahoma által kinézett tehetség, akit az egyetemi csapatot támogató lánycsoport két tagja fogadott a reptéren, órákkal később már mindkét lánnyal szexelt. A füvezés nem számított nagy vétségnek, egyes sportolók még terjesztettek is, különösebb következmények nélkül, az pedig természetes volt, hogy a meccsek után a legjobban teljesítőket a zoknijukba tekert százdollárosok várták az öltözőben - a szabályok szerint ez is tiltott.

Az egyetem exjátékosai szerint a nagyobb sztárok huszonöt-ezer dollárt is megkerestek egy-egy szezonban, sokan kérkedtek is azzal, hogy illegálisan fizetik őket, a csapattársaknak mutogatták a pénzzel tömött borítékokat.

Kit fizessenek és mennyiért?

A visszaéléseknek véget vethetne, ha megfizetnék legalább az első osztályban szereplő sportolókat, az egyetemisták esetleges bérezése viszont újabb konfliktusokhoz vezethet.

Amerikában az NCAA-nek először is azt kellene megállapítania, mely sportágak játékosai kapjanak pénzt, és mi alapján határozzák meg, kinek mennyi bér jár. Az is problémás, hogy egy egyetemi közegben hogyan csapódik le az, hogy egyes diákok pénzt keresnek, még ha sportolóként hétről-hétre meg is szakadnak a pályán. Az egyetemeknek arról is dönteniük kellene, hogy egyes szakosztályok bevételeiből kik gazdálkodhatnak, csak az adott sportág, vagy kapjanak a többiek is?

Sokak szerint az egyetemi sportéletet irányító szervezetnek nem lesz más választása, ha meg akarja akadályozni a szabálytalanságokat és azt, hogy néhány egyetemen kihasználják a diáksportolókat, akkor alapjaiban kell megváltoztatnia az évek óta működő rendszert.