Doppingolni kell vakon, nélküle senki vagy

Előzmény (1)

Mit segít a démoni szer?

További Sport cikkek

Kétrészes cikkünk első felében két magyar élsportoló vallott arról, hogyan kezdtek tiltott szereket használni, mennyit segít a dopping, és szerintük melyik a legfertőzöttebb sportág. A második részben elmesélik, hogy a szer használata okoz-e lelkiismereti problémát, és hogyan lehet együtt élni a tudattal, hogy a jobb eredmény érdekében egészségkárosító szereket kellett használniuk.

A cikk értelmezéséhez szükséges háttérinformációk változatlanok, azaz az inkognitójukat megőrző nyilatkozók kiemelt támogatottságú sportágakat űznek, egyikük (nevezzük A.-nak) sokszoros válogatott, a sportág legnagyobb magyar eseményének győztese, évtizedekig volt profi. A másik (B.-nek hívjuk) szintén sokszoros válogatott, nemzetközi versenyek győztese, a közelmúltig profi sportoló volt.

Egymás válaszait nem ismerik, és ugyanazokat a kérdéseket kapták, mint Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vezetője, aki szintén csak a saját válaszait ismeri. A szereplők nem tudtak reagálni egymás állításaira, a két sportoló válaszai mégis erősen hasonlóak.

Miért doppingol a sportoló, ha tudja, hogy ezzel roncsolja a szervezetét?

A. szerint a fiatal sportoló hinni akar benne, hogy a legjobb lehet, hinni akar az edzőjében, menedzserében. „Ha nem hisz, elveszett. Ha a környezetében lévő fontos emberek folyamatosan szajkózzák, hogy ez is, az is doppingol, ezt csak úgy lehet, ha a külföldre szakadt barátok (sportolók) megerősítik, hogy náluk is ez megy, csak sokkal nagyobban, de nekünk velük kell felvennünk a versenyt, akkor a választás a következő: vagy abbahagyjuk, vagy bevállaljuk.”

Ne felejtsük el, a doppingtéma az utolsó négy-öt évben lett felkapott téma, holott egy többezer éves dologról beszélünk. Ez egy olyasfajta bűn, amit az ember környezete (akik tudnak róla) megbocsát, a közvélemény viszont nagyon mélyre ás. Legalább is egy jó része.

„Az egészségügyi kockázatokra senki nem gondol 20 évesen, ahogy a kábítószerfogyasztó és dohányzó emberek sem. Nem kell messzire menni, jaj, a füves cigi úgysem árt. Ahogy az az ember, aki nekem először adta mondja: nem kell ettől félni, rá van írva, hogy gyógyszer, ettől csak jobban leszel” – mondja.

Viszont, teszi hozzá, ahogy telnek az évek, az ember egyre tudatosabban érdeklődik a szerek hatásai iránt, nyilván utánaolvas sokmindennek, így valamennyire kiszűrhetőek a nagyon durva dolgok.„Egy komolyabb doppingoló nyugodtan elmehetne ápolónak bármelyik kórházba, olyan tudással vérteződik fel az évek alatt.

Aki eszetlenül doppingol, mert ilyet is láttam, egy kollégának a golyói borsónagyságúra zsugorodtak egy 3 hónapos szteroidkúrától.

Persze később regenerálódott, de pszichésen szerintem soha.”

Azt mondja, a mai fejével egyáltalán nem venne be semmit, ahogy nem vett be semmit pályafutása utolsó öt évében. Rájött, hogy felesleges. „Segített ebben egy olyan környezetváltozás, ahol nem volt elfogadott velejárója a sportnak a doppingolás. Sőt, a gyilkossággal volt egy szinten. Előtte is állandóan kétségek gyötörtek, de nem akartam elveszíteni a munkámat, a sportot, amit sok sok éve űztem, az életemet, azt, amit egyedüliként igazán ismertem az életben. Idővel rájöttem, hogy szerek nélkül is megfelelően tudok teljesíteni, nyilván ehhez a megfelelő szakmai háttér is rendelkezésemre állt, és a legfontosabb, egy olyan környezet, ahol semmiféleképpen sem jöhetett szóba a tiltott szerek használata.”

Igazából nem haragszik azokra, akik ebbe belevitték, „mert ez az én saját döntésem volt”. Nyilván hatással voltak rá a jóval idősebb és tapasztaltabb emberek, „akik(nek)ben akkor hittem, de visszatekintve most is úgy látom, hogy az akkori tudásunk szerint nem volt más út. Akkor, azoknak a vezetőknek nem volt elég tudásuk, információjuk, lehetőségük, fel kellett venniük a versenyt másokkal, egzisztenciális kérdés volt ez.” Az mondja, ma már ők sem hisznejk annyira a doppingszerekben, mint korábban. Tanulmányok, tapasztalat, sok minden befolyásolta őket is.

„Amiért néha mégis szomorúan gondolok erre az az, hogy ők felnőtt emberek voltak, mi pedig befolyásolható félfelnőttek. Én annyi idősen már óva intettem nagyon sok srácot attól, hogy bármi közük legyen a szerekhez. Egyszerűen nem éri meg. A siker, elérhető javak nem lesznek annyival komolyabbak, hogy megérje. Aki komolyan veszi a sportot, önmagát, az életét, az boldogulni fog pályafutása után is, vagy így, vagy úgy, szintetikus segítség nélkül is. Amikor majd sok sok évvel később tükörbe néz, nyugodtan nézhet tükörbe. Ez az, ami nekünk, exdoppingolóknak nem biztos, hogy annyira könnyen megy.”

Egy egy kirobbanó botrány után gyakran eszébe jut az embernek, vajon mikor fogja mindennek megfizetni az árát, „még akkor is, ha mi nagyon kis halak voltunk. Ha vallanánk, a lehetőségét is elveszítenénk annak, hogy valaha is újra azzal foglalkozzunk, amihez a legjobban értünk, amit igazán szeretünk az életben. Ezért nem értek egyet a múltjukat felvállalók örökös eltiltásával. Aki belátta, hogy nem arra van előre, annak igenis helye kell hogy legyen a sportban, nehogy másnak is keresztül kelljen mennie azon, amin nekünk."

B monológja erősen hasonló. „23 évesen, 2000-ben kezdtem, egy sérülés után. A csapaton belül központi kérdés volt a doppingolás, ha nem csinálod, mehetsz, ezt mondták. 2001-ben kúraszerűen szedtem az EPO-t, amihez vasat kellett volna szedni, de az elmaradt. Utána vénásan kaptam vasat a kórházban. Semmilyen teszten nem volt problémám, addigra kiürült a szer. Azon múlik, kinek mennyi pénze van, de erős orvosi kontroll, segítség kellene.

Az EPO-t hasfalba szúrtuk, minimális mennyiséget kaptam, aminek kábé annyi hatása volt, hogy jobban ment az edzés, a regenerálódás, emiatt éhesebb voltam a munkára.

A mostani doppingellenőrzés majdnem egyenlő a maffiával, lehet tudni, melyik doppingellenőr az, aki 200 euróért pisil. Ha a nagy gyógyszergyárak komolyan gondolnák a dopping elleni harcot, meg tudnák oldani például, hogy a szerek könnyebben kimutathatóak legyenek. Hisztéria van a dopping körül, különösen Magyarországon. Abnormális, hogy amit egy átlagembernek szabad, például a Neocitrán, a Red Bull vagy a kávé, az itt tilos."

Miért roncsolja valaki szándékosan a szervezetét?

„Ez nehéz kérdés, sokan, sokszor feltették már. Kicsit olyan, mint a dohányzásnál vagy a droghasználatnál a helyzet: mindenki tudja, hogy a cigaretta vagy a kábítószer hosszútávon erősen káros a szervezetre, akár halálos megbetegedést is okozhat, és előbb-utóbb súlyos függőség alakul ki, mégis sokan élnek velük. Nem véletlen, hogy az UNESCO ma már a nagy négyesről beszél, mint az egész világon meghatározó szerepet játszó népegészségügyi problémáról: alkohol, kábítószer, dohányzás, dopping. A pszichiáterek ezt kognitív disszonanciának hívják: saját magunkat becsapva, hamis indokokkal nyugtatva nem hisszük el, hogy baj lesz, amíg tényleg be nem következik, hiszen mindenki csinálja, miért pont velem történne baj; biztos valami lobby áll mögötte, nem is igaz, hogy olyan káros" - mondja Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport vezetője.

Okoz lelkiismereti problémákat a doppingolás?

A. véleménye egyértelmű. „Persze, hogy okoz. Akkor is okozott, de vitt a hév és körülöttem mindenki ugyanazt csinálta. Voltak periódusok, amikor komolyan elgondolkoztam azon, hogy hagyom az egészet a fenébe. Próbálkoztam a leállással, de rá kellett jönnöm, hogy a nálam sokkal tehetségtelenebbek doppingszerekkel aratnak. Miért keressenek jobban mint én, ha hozzám képest sokkal tehetségtelenebbek?

Később már nem érdekelt, akkor sem, ha pontosan tudtam, hogy aki legyőzött, az tele van, mint a déli busz. Nem érdekelt, az volt a fontos, hogy saját magamnak ne hazudjak. Sokszor gondolkodom rajta, hogy ha nyilvánosságra hoznám, amit tudok, vajon megkönnyebbülnék-e. A vége mindig ugyanaz: lehet, hogy igen, de annyi általam kedvelt embert sodornék bajba ezzel, hogy túlságosan önzőnek találom ezt a megoldást. Ha vallanék, nagyon sok embernek okoznék komoly anyagi problémákat, sokuknak családjuk, sportághoz kötődő vállalkozásaik vannak, van, aki edző lett, őket valószínűleg tönkretenném. Lehet, hogy az egész hazai sportágat.

Tudom, hogy a legtöbben közülük szentül hisznek a doppingolás szükségességében, tudom, hogy ennek az oka egyedül az, hogy nem láttak eleget a világból, nem láttak olyanokat, akik elképzelhetetlen teljesítményekre képesek doppingszerek nélkül is. Sokan a barátaim voltak vagy a mai napig is azok, az ember nem akar bajba sodorni olyanokat, akiket szeret és együtt volt benne ebben az egész trágyában. Hiszen én sem voltam különb, ugyan úgy cuccoltam mint ők, hiába okosodtam meg az évek alatt, hiába lett a távolság egyre nagyobb köztünk. Egyébként ha felvállanám, a mostani környezetem nagy része kitaszítana, a régi pedig nem fogadna vissza. Nagyon kevesen elég intelligensek ahoz, hogy felfogják, min mentünk mi keresztül mint félfelnőttek. A régi barátaim közül sokan árulónak tartanak, mert többször konfrontálódtunk a témában, nem értik, mitől változtam meg. Nyilván a környezetváltozásra fogják, nagyon nagy részükkel a kapcsolatom szinte nullára redukálódott.

A közvetlen környezetem, barátaim, családom pontosan tudja, mi zajlott azokban az években, pontosan tudják, mit gondolok erről az egészről.

Ez az első kérdés, amiben B. véleménye markánsan más. „Lelkiismereti kérdés fel sem merült, erről szólt az életem, sportoló vagyok, mindent megteszek a sikerért. Azért csináljuk, hogy nyerjünk, pénzt keressünk. Nyerni eszméletlenül jó, az az érzés semmihez sem fogható, nem érdekel, hogy milyen szerrel értem el. A doppingolás ugyanúgy a felkészülés része, mint az edzés, az időjárás, az eső. Az emberekben fel sem merül, hogy a sportoló doppinggal nyert-e, örülnek a sikernek. Észak-Amerikában az efedrin például legális, a nézők elvárják, hogy gladiátorok legyenek a pályán, és nem lézengő, erőtlen sportolók."

Kommentelje a cikket az Index Facebook-oldalán!

Post by Index.hu.

Ez nem is csalás, mert mindenki benne van

„Amíg nem kerül napvilágra, hogy valaki ténylegesen doppingolt, addig a sportoló elaltatja a lelkiismeretét, nem foglalkozik a kérdéssel. Ha kiderül a doppingolás ténye, valós megbánást akkor is nagyon ritkán lehet látni, sokkal inkább félelmet, haragot vagy szégyent a várható következményektől, de belátást, lelkiismeret-furdalást kevésbé. Sőt nagyon gyakori az önfelmentés, hogy mindenki csinálja, dopping nélkül már nem lehet eredményt elérni - persze van, aki meg se próbálja -, illetve ez nem is csalás, mert mindenki benne van. Véleményem szerint egyrészt ez nincs így, másrészt ha így is lenne, attól még nem kötelező mindenkinek résztvennie benne, ettől ez az egyént még nem menti fel a következmények alól" - mondja a MACS vezetője.

A két sportoló és a MACS vezetője nem ismerték egymás válaszait. A cikkek megjelenése után Tiszeker Ágnes ismét szót kért, sorozatunk hamarosan az ő véleményével folytatódik.