Magyar: Tízpontos gyakorlat nem létezik

Kevés olyan alakja van a magyar, de az egyetemes sportnak is, aki pályafutása alatt nem ismeri, milyen legyőzöttnek lenni egy döntőben. Az egyik ilyen a tornász Magyar Zoltán, aki 1973 és 1980 között, visszavonulásáig bármilyen nemzetközi versenyen indult, kizárólag aranyérmes lett.

Pedig csak mikor a felső tagozatba lépett, vagyis 10 évesen ismerkedett meg a tornával, de tíz év sem telt el, amikor már olimpikon volt 1972-ben, szinte még gyerekfejjel.

„Az edzőmmel, Vígh Lászlóval már akkor kitaláltuk, hogyan lehet megváltoztatni a lólengést, de még sem fejben, sem kézben nem voltam elég jó hozzá. Nem volt meg a gyakorlatbiztonságom, így ugyan már akkor betettem a kezem a két kápa közé, és megtettem azt, amit addig soha senki sem, de lepottyantam a lóról, és nem jutottam döntőbe. Furcsa, hogy az egyéni összetettben már végre tudtam rendesen hajtani, és két tizeddel jobb pontszámot is kaptam, mint a szerenkéntiben győztes orosz Klimenko.”

Magyar úgy gondolja, a tehetség folyamatosan változik, a korábbi nagy bajnokot, Pelle Istvánt az ő idejében kiselejtezték volna, de ő sem járt volna sok sikerrel a 90-es években, főleg nem most.

Mert most már óvodáskorban, legkésőbb 7-8 évesen el kell kezdeni a tornával foglalkozni, úgy alakítani az ízületeket, a gyerekek motorikus fejlődését.

1973-ban már megnyerte az Európa-bajnokságot, majd a világbajnokságot is, előbbi és utóbbi aranyból is nyert hármat-hármat. Akkor már megvolt a biztonsága, és nem is hibázott egész pályája alatt.

A felvetést, hogy Vígh és ő forradalmasította a tornát, szerényen javítja, jobban szereti, ha úttörőkről beszélünk, szimpatikusabb neki a kifejezés.

„A magot kétségtelenül mi vetettük el, mi is csíráztattuk, mert mi csináltunk először párosköröket, a két kápa közé én nyúltam először. Egy mostani döntő elképzelhetetlen lenne ilyen mozdulatok nélkül. Akkor azonban a csapattársaim sem tudták utánam csinálni. Érdekes volt egy csapatdöntő, amikor én már az újításokkal együtt tettem a dolgom a szeren, addig ők még a régi sémákat felhasználva. Hiába próbálták meg utánozni a japánok, eleinte nekik sem sikerült. Ha tehát nem is rapid módon, de később lassan megtanulta a világ.”

Magyar nem tud különbséget tenni, 1976-ban vagy négy évvel később izgult-e a jobban, abban sem, melyik kedvesebb első hely, csak annyi biztos, hogy 80-as gyakorlata már nehezebb volt.

„Fel tudnám idézni, igen, hogy mit csináltam Montrealban és Moszkvában abban a fél percben, mennyiben különbözött a két gyakorlat. Pontosan fel tudnám idézni, milyen volt, amikor lejöttem az utolsó gyakorlatomnál a lóról Moszkvában. De csak azért, mert sokszor megnéztem azóta.”

Edzője, Vígh László a legutolsó gyakorlatnál ezt nyilatkozta: „A szökkenő vándorban a bal keze, százszor visszanéztük, nem a bőrre, a ló hátára, hanem annak oldalára érkezett. Hogy miként tudta mégis fenntartani magát, a legapróbb tartáshiba nélkül, életem nagy rejtélye marad.”

Erre Magyar igen kézenfekvő választ adott. „Fenn akartam maradni mindenáron. Hogy nézett volna ki, ha épp az utolsó gyakorlatomat rontom el?! Annál a tizedmásodpercnél a fej segített, nem a kéz. Sokféleképp lehet támaszkodva egyensúlyozni, én nem a hagyományosat választottam. Ez nem volt hiba, de valószínűleg egy nagyon erős életösztön jött akkor ki belőlem. Tíz pontot kaptam érte, pedig jól tudjuk, tízpontos gyakorlat nincs. De egy visszavonuló tornászt el lehetett vele búcsúztatni, én pedig ezt a megtiszteltetést a pontozóktól megkaptam.”

Pedig a szovjetek próbálkoztak, az akkori kapitány, Bordán Dezső például ki is akadt, amikor megtudta, holtversenyes aranyat szeretnének. Vehemensen védte tanítványát, mert pontosan tudta, sokkal jobb a hazai pályán versenyzőknél. Bordán úgy gondolta, ha holtverseny lesz, akkor a magyarok nem mennek fel a dobogóra átvenni az érmeket.

„Azt hiszem, Dezső kiborulása kevés lett volna, de Buda István is bement a szovjet fejesekhez, és azt mondta nekik, ha az én döntőmet elcsalják, és nem a reális eredmény születik, akkor nem csak a tornászcsapat, hanem a teljes magyar olimpiai csapat hazamegy vele együtt . Ezzel nyilván annyira megdöfhette őket, hogy a csonka olimpia fényét újabb botrány árnyalja, hogy nem születhetett irreális eredmény csak akkor, ha lezuhanok. A rossz mozdulat után azonban jött a már említett életösztön.”

A jelenlegi tornaelnököt nem zavarja, hogy a fiatalabbak a Magyar vándorról már azt hiszik, hogy egy film címe csupán.

„Ilyen ez a felgyorsult világ. Új sztárok jönnek, új celebek, akiket fenntart, majd később elejt a média. Egy tévé és egy csatorna létezett a mi időnkben, a rádió, meg pár újság. De ha esetleg vidékre mentem, összeszaladt a falu, mindenki ismert, egy lépést sem tudtam tenni, hogy ne veregettek volna hátba, míg manapság egy-egy siker könnyen elvész az információáramlásban, mert kiszorítja valami értéktelenebb .”

Magyar 80-as visszavonulása után állatorvos lett, szakmájában praktizált sokáig, pár évre távol volt a torna irányításától, de aztán rájöttek, hogy nélküle nem létezhet a sportág sem itthon, különösen nem külföldön, hiszen még mindig jól csengő, beszélő név az övé.

Mivel a torna is kiemelt sportág lett, ezzel az utolsó pillanatban egy hatalmas esélyt kapott a túlélésre és a felvirágzásra.

„Műhelyteremtő embereket keresek a fővárosban, vidéken, mert van végre pénz és paripa is, hogy alkothassunk. Az edzőink hetven százaléka még így is külföldön van, csak harminc százalék itthon. Ezen az arányon feltétlenül változtatni kell a jövőnkért. Nincs olyan földrész, ahol ne lenne magyar tornaedző. Majd idővel őket is szeretnénk hazacsábítani, de egyelőre az itthoni emberekkel kell fejlődési pályára állítani szeretett sportágunkat. Hatalmas a konkurencia, amit jól jelez, hogy nagyhatalmakkal kell küzdenünk, és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az atlétikával egy szintre emelte az úszás mellett a tornát is.”

Mivel Nadia Comaneci tornaiskolájában 1200 igazolt versenyző van, körülbelül annyi, mint egész Magyarországon – ha lenne pontos regisztráció, talán ötezret is fel tudnak mutatni -, könnyen érzékeltethető, nem könnyű felvenni a versenyt, és mekkora dolog, hogy Berki Krisztián a 14 kiosztható aranyéremből egyet hazahozott Londonból.

Az elnök vezetésével tehát kezdik építeni a sportág bázisát jelentő piramist, és ő bízik benne, hogy Rióban vagy Tokióban, vagyis a két következő olimpián is örülhetünk magyar éremnek.

„A szórványmagyarságból is szeretnék majd egyszer az anyaországban edzőket látni, de egyelőre az út elején vagyunk. De végre építhetünk! Mert először újjá kell építeni a magyar tornát, és ha kell, lopni fogunk. Emiatt nem kell szégyenkezni. Mert most vizsgáljuk, hogyan építették fel a rendszerüket az amerikaiak, az oroszok vagy a kínaiak. Ennek ötvözetét kialakítva egy világsportágban tartósan megőrizhetjük a helyünket, aminél nem létezik jobb országimázs”.