Annyit emelt, mint az olimpiai bajnok, így lett 4.

Moszkva, 1980. július 20., vasárnap

Az olimpia első napja. Nem született meg az első magyar érem, pedig az 52 kilós súlyemelő, Oláh Béla igen közel volt hozzá. Sőt az aranyhoz is.

110 kilós szakítással holtversenyes első, 135 kilós lökéssel holtversenyes második. Az összesítésben elért 235 kilóval szintén holtversenyes első, ami azonban a holtverseny eldöntése után csak a negyedik helyre elég, hiszen ő mérlegelt a legnehezebb testsúllyal, pontosan 52 kilóval.

A győztes szovjet Oszmonalijev 51 kiló és 70 deka, a második észak-koreai Ho Bong 51 kiló 90 deka. A harmadik a szintén észak-koreai Gyong Szi-han, aki a magyarhoz hasonlóan kereken 52 kilós, így őket a verseny után még egyszer visszamérték. Mivel az észak-koreai ezen a pótmérlegelésen könnyebb volt Oláhnál, ő lett a bronzérmes, Oláh pedig negyedik.

Nem sarkítás: ha 35 dekával könnyebb, ünnepelt sztár. Ő a szovjet olimpiai első magyar bajnoka, mindenki ismerné a nevét, így viszont csak egy volt a sok pontszerző közül. És majd négy év múlva szintén egy lesz a sok sportoló közül, aki keményen gürcölt, de nem mehetett az olimpiára. De ne szaladjunk ennyire előre.

Tatabányán beszélgetünk az 58 éves Oláhval, egy panelház negyedik emeletén, a nappaliban fogad, ahol a sportmúlt ereklyéi vannak a falon, az olimpiai akkreditációs kártyák éppúgy, mint versenyző korának fotói. És temérdek érem, mert akkor számtalan verseny volt Magyarországon, a csapatbajnokságon például selejtezőt kellett tartani.

Ő a buszhoz mehetett, nem a pódiumra

„Hát öregem, ilyen balszerencse, amilyen az enyém, a világon nincsen. Pontosan annyit emeltem, mint az orosz, pontosan annyit, amennyit a két észak-koreai, nekik érem volt a nyakukban, mentek a pódiumra, én meg mehettem a buszhoz, vissza a faluba. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna ilyen holtverseny súlyemelésben. El kellett fogadnom, hogy ennyi döntött, mert a szabályok egyértelműek voltak. Utólag persze borzasztó ebbe belegondolni, hogy milyen kevésen múlt, de én ugyanúgy versenyeztem tovább, tele voltam ambícióval, a munka iránti vágyam egy pillanatra sem csillapodott. Úgy voltam vele, nem baj, majd a következő olimpián sikerül, majd azt megnyerem. Azt tudtam, hogy még egy második hellyel is alig vagyok több a senkinél, nemhogy egy negyedikkel. Ezért, ha fel is ajánlották, nem maradtam ott az aranygépig.”

Oláh 1984 előtt a tatai edzőtáborban, nem hivatalos körülmények között, a hivatalos világcsúcsnál jobbat emelt, abszolút esélyese volt az olimpiának, amire aztán nem mentek magyarok Los Angelesbe.

„Életvidám pali vagyok. Kesereghetnék a múlton, de őszintén, mi értelme lenne. Megmondom, semmi. Ezen már nem tudok változtatni, egy kicsit biztosan hibás vagyok én is emiatt. Nem voltam egy szerencsés típus, de azért egyszer volt szerencsém is. Mert az olimpiapótló versenyen ugyan megsérültem a második szakításnál, az edzők azt mondták nekem, menjek ki, beszakadt combbal is próbáljam meg felemelni a 110 kilót. Kibicegtem, felemeltem. Fájt mindenem, de a fejem fölé tettem. A lökésben is megcsináltam a minimumot, 232,5 kilóval az összesítésben második lettem. Örökre hálás vagyok ezért Ambrus Lacinak, hogy rábeszélt, ne adjam fel.”

Életjáradék

Ezért a Barátság versenyen elért második helyért ugyanis életjáradékot kap, havonta 180 ezer forintot. A Magyar Állam ugyanis kárpótolja azokat, akik nem juthattak el az olimpiára, és egy 1999-es törvénymódosítás értelmében az olimpiáról önhibájukon kívül lemaradókról nem feledkeztek meg. A barátság versenyeken indulók a győztesek apanázsának 60 százalék megkapják. Az ezüst- illetve bronzérmesek értelemszerűen a rendes olimpiák második és harmadik helyezettjeinek járó pénz 60 százalékát kapják. A teljes összegre a gyengébb mezőny miatt nem jogosultak.

„Így legalább el tudom tartani a családomat. Mert itt munka aztán nem sok van. Biztonsági őrnek mentem el, ha lehetett idén pár hónapokra, építkezéseknél őrködtem. De itt építkezés, beruházás se sok van. Ehhez hasonló alkalmi munkák adódnak, de más nem. A szakmámmal, lakatos vagyok, semmire sem megyek, edzőként nem kellettem, mert követeltem. A 30 ezres nyugdíjammal együtt most ebből a pénzből élünk.”

Oláht – sokan másokkal együtt - megviselte az élsport, tökéletesen tisztában van a mondással, ahol az élsport kezdődik, ott van az egészség vége. De mivel élt-halt a sportért, soha nem panaszkodott emiatt, pedig fáj a gerince, olykor a lába.

De mindent elsöprő volt benne a vágy és a lelkesedés: súlyemelő akart lenni, címeres melegítőt akart viselni, versenyekre akart járni a válogatottal.

„Igen, ez éltetett. Akartam valaki lenni” - utóbbi mondatra többször visszatért, és úgy megnyomta, hogy ezt írásban nagy betűvel és vastag kiemeléssel lehetne visszaadni.

Kátránybűzben, ablaktalan helyiséggel kezdődött

„Amikor Nyírvasváriban egy kis, ablaktalan műhelyt alakítottam át súlyemelő teremmé, ez a vágy volt bennem, ez volt a vezérlő elvem. Voltam vagy 12 éves, amikor annyira megtetszett, hogy a szomszéd gyerekek a kertben súlyzóznak. Mindenáron követni akartam őket. Szereztem egy rudat, ehhez vasakat, ládákat, télen a kátrányt gyújtottam meg, hogy ne fagyjak meg, amíg az elviselhetetlen bűz és füst ki nem űzött, addig emeltem.”

Önszorgalomból, de fanatikusan edzett, így 14 évesen, edző nélkül, utcai cipőben képes volt 80 kilót szakítani. Érezte, ennél lényegesen is többre képes, ha foglalkoznak vele. Eredményeire előbb a környéken, Nyírbátorban figyeltek fel, az ottani klubbal már országos versenyeken indult, tehetségének később híre ment Budapestre, a fővárosba is költözött, majd Tatabányára, és amikor már edzők irányították, sokat fejlődött, és gyorsan bekerült a válogatottba.

Már 19 évesen válogatott, az 52 kilósok között benne látták a korábban olimpiai érmes Holczreiter Sándor illetve Kőszegi György utódát. 24 évesen pedig már olimpiai résztvevő.

„Istenem, mennyit koplaltam az olimpiáért. És mennyit kapargattam késsel a bőröm a szauna után, hogy lemenjenek rólam a dekák. Már véraláfutásos volt a felső testem, komolyan mondom. Ki akartam magamból sajtolni az utolsó felesleges grammot is, az utolsó csepp vizet” - emlékezett vissza az olimpiai verseny előtti órákra.

Arra nem volt esélye, hogy ő könnyebb legyen, mint az orosz vagy az észak-koreaiak. Négy kilóval feljebb versenyezve is esélytelen lett volna, mert ott sokkal erősebbek voltak nála.

Késsel kaparta magát a dekákért

„Épp 52 kiló voltam, a második fogásomat lökésben sajnos elrontottam. Elkapkodtam, gyorsan túl akartam rajta lenni. Ezért úgy döntött a szakvezetés, nem emelünk, megcsinálom a 135 kilós lökést, aztán meglátjuk, mire lesz elég. Megint csak utólag mondom, ha akkor kockáztatunk, és megpróbálhatom a 137,5 kilót – akkor 2,5 kilót kötelező volt emelni, kevesebbet nem lehetett -, akkor talán olimpiai bajnok lehettem volna. A taktika összeállítása nem az én dolgom volt, én csak végrehajtottam, amit kértek tőlem. Ezt kérték. Azóta átvillant párszor az agyamon, ha ott és akkor máshogy alakul, de nem akarok én ezen rágódni. El kell fogadnom, ahogy alakult a sorsom. Álmodni szoktam amúgy erről az olimpiáról, és éjjel általában megnyerem. Aztán kiráz a hideg, felébredek, és rájövök, fél hat van, és vihetem is a kutyát sétálni, mert már nyugtalan.”

Pályafutása végén edzősködött, de már nem olyan körülmények voltak a 90-es évek elején, mint egy évtizeddel korábban. Megszűntek a központi edzőtáborok, megszűntek az államilag dotált klubok, a sportág pedig kezdett lassan lecsúszni.

Hiába akart egy prosperáló klubot teremteni Tarjánban, a feltételek nem voltak adottak, fegyelmezni és követelni nem tudott, mert a gyerekek másnap már nem mentek edzésre, pedig őt személy szerint szerették. Mindig kiemelte tanítványainak, egy edzőterem nem királyi palota, ott szenvedni kell. Nem vonszolni a súlyt, hanem emelni.

Maximalizmusa akkor is megmaradt, amikor edzőire járt, mondogatták is neki, nem gyilkosokat akarnak nevelni, hanem szakembereket, akik jól bánnak a gyerekekkel. „Én viszont azt szerettem volna, ha fejlődnek, teljesítenek, ha értelmét láttam a munkának, ezért terheltem őket. Mint a pálmát.”

Ha bányász vagyok, akkor is fájnak a csontjaim

Kihagyhatatlan kérdés, a sportág régebbi sikerességben mekkora szerepet játszott a dopping.

„Vannak legendák, hogy az oroszoknak volt egy tablettájuk, amit beleraktak a vizeletbe, ezzel semlegesítették a szereket. Ott voltam Szöulban, ahol Szanyi Andor és Csengeri Kálmán megbukott. Jacsó Jóska és Messzi Pista azonban nem bukott meg. Ahogy én sem a hetedik helyem után. Ha kaptunk is szereket, minket nem avattak be, hogy amit beszedünk, az micsoda. Olyan utasítást én soha nem kaptam, hogy ezt vagy azt a szert gyorsan kapjam be, mert segít. Doppinginjekciót nem kaptam. Annak pedig nagyon örülök, hogy élek. Sajnos sokan, ennyi idősen már eltávoztak a többiek közül. Hogy ebben szerepe van-e a doppingnak? Én nem tudom. Ennyi idő után meg azt is mondom, nem is szeretném tudni. Ha a bányában dolgozom, lehet, akkor is fájnak a csontjaim. Így viszont bejártam a világot, nagyon sokat kaptam a sporttól. Nagyon sokat. Ha a sportvezetőktől is kapnék állandó munkát, vagy a karatéban sikeres fiamnak szereznének valahogy munkát, akkor pedig maradéktalanul boldog is lennék.”

A Sportlegek sorozat első részében a legrejtélyesebb sportikont, Darnyi Tamást mutattuk be, a másodikban a legrégebbi atlétikai világrekord felállítóját, Jarmila Kratochvilovát. A harmadikban azt a napot, amelyik megváltoztatta a hazai vízilabdát.