Tibor
2 °C
8 °C

Előbb kisebbségi érzését, majd a világot mosta le

2014.10.18. 23:57
Magyar kezdeményezésre indult el, hogy az olimpikonok versenyük után 50 évvel újra összegyűljenek a helyszínen, és a régi társakkal átéljék még egyszer mindazt, amire a legbüszkébbek, ami az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb volt az életükben. Tokiói emlékezőtúra, harmadik rész.

Tokió már a 2020-as olimpiára készül, de azért arra is nagyon figyelt, hogy az előző olimpia fél évszázados évfordulóján visszatérő bajnokok jól érezzék magukat. A díszvacsorán egy magyart, Rejtő Ildikót név szerint is kiemeltek az úszó Dawn Fraser és a tornász Vera Caslavska társaságában, hiszen ötven éve ő is több mint egy aranyat gyűjtött a városban.

Az 1937-ben született Rejtő Ildikó a Nemzet Sportolója, akinek filmet követel a karrierje. Rejtő öt olimpián vett részt, és mindegyikről éremmel tért haza. Pályafutását 1976-ban, Montrealban egy csapatbronzzal fejezte be, emellett ötszörös világbajnok is. 

Az egyik fülére teljesen süketen született, a másik halláskárosodása 60 százalékos volt. Hogy értse, mi történik körülötte, megtanult szájról olvasni.

Először csak a kisebbségi érzésemet szerettem volna legyőzni, aztán az egész világot sikerült. Mindenért kárpótolt az élet, és ennél tényleg nem létezik nagyobb boldogság.

Jobb oldali gerincferdülése sem azt vetítette előre, hogy a neve örökre fennmarad a sportban. 14 évesen azonban vívni kezdett, és ezzel megváltozott az élete.

„Az apukám nagyon tartott attól, hogy púpos leszek, épp elég volt a velemszületett fogyatékosságom. Kovácsné Nyáry Magda, a híres válogatott versenyző volt a testnevelő tanárom, aki amikor meglátott, és látta, hogy a bal kezembe veszem a tőrt, azt mondta, legalább így a gerincem is kiegyenesedik. Vívni kezdtem.”

Az első versenyeken rögtön látszott a tehetsége. Édesapja mindig elkísérnte, különben nem hallotta volna, ha a pástra szólítják. Ő mondta neki, hogy mennyi ideje van két asszó között, és hogy mikor kezdjen melegíteni.

„Szerencsére az iskolában sohasem csúfoltak amiatt, mert süket vagyok, sőt inkább megvolt a türelem, a tanítónéni hangosabban beszélt, ha távol ültem tőle, türelmesebb volt, ha nem értettem meg valamit azonnal.”

Öt év sem telt el, amikor Hátszegi József irányításával már 1956-ban ifjúsági világbajnok, 1960-ban testnevelő tanárával együtt már olimpiai ezüstérmes, de voltak együtt világbajnokok is.

Fel kellene arra készülni

Hogy milyen habitusú versenyző lehetett, sokat elárul, amikor a szenior világbajnokságra hívták a társai, nemet mondott. Arra ugyanis semmiképp sem szeretett volna úgy odamenni, hogy nem edz és készül fel tisztességesen. A lába miatt viszont ezt már nem teheti meg. Edzés nélkül viszont nem tudott volna nyerni.

„Furcsa volt, de megszoktam, hogy most már nem magáznom kell Magdát, hanem nyugodtan tegezhetem, elhagyhattam a nénit. Az meg valószínűleg neki volt furcsa, hogy ilyen gyorsan fejlődtem. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy észrevette, mi kell nekem.”

Rejtő sikerességét ebben a szakágban azóta sem érte el senki a magyar sportban, kifinomult technikáját a világszerte oktatták, versenyzői nagysága pedig Japánban kiteljesedett. 

„Lépten-nyomon meghatódom itt, Tokióban, de ugye egyetért velem, hogy ez nem csoda. Még megvan az egyetemi csarnok, a Waseda, ahol életem legnagyobb sikerét értem el, láthattam újra lelátóját. Az egyetem kabalafiguráját is megkaptam, egy hatalmas plüssállatot, ennyire büszkék voltak, hogy visszalátogattam. A japánok még egy márványtáblára is felvésték a nevünket, akik ott nyertünk.”

Ha ma lenne a döntő, csak azt mondanánk, elképesztő lelki erőt mutatott Rejtő, a legjobbkor hozta a legjobbját, miután némi szerencséje volt és versenyben maradt a csoportmeccseken. Lidércnyomásként emlékszik vissza, mennyire nem ment neki az elején a vívás. Egyéniben épp az olimpiát megelőző gdanski vb-n nyert, ezért favoritnak is számított. 

Az egyenes kieséses szakaszban aztán szovjetet és olaszt vert, így jutott el a négyes döntőig, ahol hármas holtverseny alakult ki úgy, hogy ő az olasz Ragnót legyőzte, de a német Meestől kikapott. Az olasz azonban megverte az előtte a Dömölkyt búcsúztató németet, így nem tudták eldönteni, ki a legjobb.

„Kegyetlen szabály volt ezek után. Aki nyer, az a páston maradhat, a másiknak le kell mennie. És én akkor azt gondoltam, engem innen nem parancsol le senki. Én itt maradok, ha törik, ha szakad. Az olasz vezetett, de aztán zsinórban négyszer megszúrtam. Majd jött Helga Mees, akivel szemben ugye egyszer már alulmaradtam, mert tudat alatt kicsit alábecsültem. Végig az motoszkált a fejemben, ez most nem eshet meg. Lemosom Helgát a pástról, mert lerohanom, végig ezen gondolkodtam, még ha nem is olyan szép ez a kifejezés. Mi már ifjúsági korunk óta vívtunk egymással, sok meglepetést nem tudtunk egymásnak nyújtani. Bár lehet, hogy mégis, mert hirtelen úgy feltöltődtem, olyan energia lett bennem, amivel ő nem tudott mit kezdeni. Biztos ismeri azt az érzést, amikor nem tudja, mitől, de egycsapásra pezseg mindene, és szétveti az erő. Eközben viszont az észnek is a helyén kell lennie, mert taktika nélkül képtelenség nyerni. Hát én is ilyen állapotba kerültem. Eltaláltam. Majd még egyszer eltaláltam. Akkor már el is bizonytalanodott, és bevittem még két tust. Másfél perc alatt nyertem 4:0-ra.”

Rejtő teljesítményének értékét növeli, hogy négy tust manapság is nehéz egymás után adni ennyi idő alatt, akár csak egy kisebb versenyen is, nemhogy egy olimpiai döntőben. Akkor előfordult, hogy egy tusra is sokkal többet, három percet is várni kellett.

Sem ünneplésre, sem pihenésre nem maradt sok ideje, mert másnap jött a csapatverseny, ahol meg akarták szerezni azt az aranyat, amit négy évvel korábban nem sikerült, mert a szovjetek jobbak voltak. Sőt, 1963-ban sem sikerült legyőzni a nagy riválist, noha három magyar állt a dobogón egyéniben.

Rejtő két győzelemmel járult hozzá a 9:7-es sikerhez. Amikor Dömölky Lídia következett a mindent eldöntő utolsó asszóban, társait nyugtatta, nyerni fog. A feszültséget általában kötéssel vagy horgolással vezette le, illetve így szedte össze a gondolatait is. Még ma is megvannak azok a pulóverei, stólái, amiket egy-egy sikeres versenyek idején kötött – gondolt is rá, egyet elhoz belőle Japánba is -, és a horgolt szalagokat is őrzi.

Ennél az utolsó asszónál azért ő is figyelte, hogy a 4:3-as döntő tust megítéli a lengyel zsűrielnök, és jöhetett a nagy ünneplés.

„„Egy nap múlva megint ott találtam magam a dobogó tetején. Nincs csodálatosabb annál, amikor ez az öröm, ez a hihetetlen eufória még egyszer elringatja az embert ilyen rövid időn belül. Egy nap múlva újra forgott előttem az életem filmje, ahogy Magda mutatja, hogyan kell megfogni a tőrt. Azt hiszem, a sors ennél nagyobb boldogságot nem adhat. És képzelje, nekem ezt megjósolták. A tenyeremből is, az írásomból is. Pedig át voltam szoktatva, nem foghattam a bal kezembe a ceruzát. De akik előre látták a jövőt, azt mondták, a kezével, egy pálcával vagy egy bottal leszek sikeres. Mindenki hitetlenkedve nézett. Mire gondolhattak? Karmester hogy lehetnék, amikor nem hallok. Főzök egy fakanállal? Hát nem, ez a pálca vagy bot egy tőr lett. Ez a tőr volt megírva a sorsomban.”

A sorozat első részében a futballista Palotai Károly beszélt, aki bajnok lett, de aranyat nem kapott érte. Kausz István párbajtőröző volt a második, aki Egerszegit és Darnyit is kezelte.

Tapsvihar és virágcsokor az Oktogonon

A magyarországi ünneplései közül egy spontánul szerveződőt emelt ki. Az Oktogonon mentek az édesanyjával egy fotós szaküzletbe, és amikor már épp kérni szerettek volna valamit, síri csend lett. Mindenki elhalkult. „Aztán egy hatalmas tapsvihar támadt, még az utcáról is betértek az emberek. Egy virágcsokor is előkerült. Ezt a szeretet nagyon jó volt átélni, hiszen amikor nyertem, csak az olimpikontársak lehettek ott a csarnokban a magyar nézők nem igazán.”