Van nagyobb fordítás az athéni pólódöntőnél?

„Mindenki önmagát múlta felül” - hangzott a vízilabda szövetségi kapitány, Laky Károly 1964-es értékelése, miután a magyarok 5:2-re legyőzték a szovjeteket, és ezzel meglett a magyar sport nyolcvanadik olimpiai aranya.

Az akkori lebonyolítás miatt nem ez volt a döntő, csak a négyes rájátszás utolsó meccse, amelyen 2:0-s vagy 3:1-es esetleg 5:2-es győzelem kellett ahhoz, hogy összesítésben a jugoszlávok elé kerülhessenek a mieink.

Rusorán vezető gólja után az ellenfél kettőt dobott, így a félidőben adott volt a képlet: legalább négy gól kell, és eközben egyet sem szabad kapni. A kor viszonyai között korábban ilyen rohamra addig senki sem volt képes kiélezett helyzetben.

Dr. Bodnár András olimpiai bajnok vízilabdázó gyorsúszó sportvezető orvos

Fotó: Kovács Gyula / MTI

„Nagyon nem volt könnyű ez a feladat, mert ha a szovjeteknek ugyan nem is múlott a helyezésük a meccsünkön, mert mindenképp harmadikok maradtak, keményen és pontosan játszottak. Igazi sportemberek voltak, le akartak győzni bennünket, de szerencsére nem sikerült nekik, mert jött a fordulat. Hasonlóan izgalmas volt az egész, mint az athéni győzelemkor, Kemény Dénes csapatának” - mondta Bodnár András, aki épp akkor ment be a vízbe csereként, amikor belőtte a rivális a második gólját. Amikor kidugta a fejét a víz alól, akkor már 2:1 volt oda.

És akkor megindult a mindent elsöprő roham: Magyarország előbb - az idén áprilisban elhunyt - Felkai góljával egyenlített, de a harmadik negyedben a vezetést még nem sikerült átvenni. Az utolsó hét percben tehát három gólt kellett lőni. Akkoriban egy meccset meg lehetett nyerni kettővel, de manapság a felgyorsult játékban nem könnyű ugyanezt végrehajtani a záró percekben.

Az utolsó negyedben Felkai és Dömötör azonnal visszahozta a reményt, de amikor már be lehetett volna lőni az ötödiket, Dömötör hibázott.

A labda gyors visszaszerzése után megint Dömötörre játszották ki a figurát, és akkor jött Szepesi György emlékezetes közvetítése: „lőj, Dömötör, lőj, lőj, lőj, lő, góóóóóóóól!”

Dömötör úgy javította hibáját, hogy nem lőtt, hanem hajszálpontosan ejtett, utána pedig boldogan megjegyzi: a sírból hoztuk vissza. 

„Óriási feszültség volt ekkor már, de Zoli góljával még nem ért véget a meccs, hiszen támadtak a szovjetek. Gólt továbbra sem kaphattunk, és a labdát nekem sikerült elcsípnem tőlük, és mivel akkor már csak egy támadásra volt idő, passzolgattunk, és megnyertük. Visszaadott nekünk valamit a sors az előző olimpia döntőjéért, mert ott a rosszabb gólarány miatt nem tudtunk nyerni. Most igen. Ugyan ez a találkozó maradt meg szinte mindenkiben, de el kell mondanom, hogy a jugók elleni 4:4 is nagyon kemény meccs volt. Kihagytak egy négyméterest, az utolsó negyedben pedig egyenlítettünk.”

Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Az akkor 22 éves Bodnár szerint ez egy nagyon jó korösszetételű csapat volt, mert megvoltak az idősebbek (Gyarmati, Kárpáti, Kanizsa), és jöttek fel a sikeréhes fiatalok, akik akkor már meccset voltak képesek befolyásolni. Az idősebb vezérekre hallgattak, a meccseket megelőző megbeszélésen nagy súlya volt a mondandójuknak. Nyugtatták is a fiatalabbakat, de határozott és bátor játékot is kértek tőlük. Így volt ez a szovjetek elleni meccs előtt is. 

Hogy milyen erős volt ez a csapat, és milyen hatást gyakorolt a sportágra, azt jól jelzi, hogy ötven évvel később, amikor az amerikaiakkal találkoztak Tokióban, akkor az egyik csapattag odament Kárpátihoz és azt mondta neki, egy szót tud magyarul: a vízilabda. Utána pedig majdnem hibátlanul felsorolta, hogy kik voltak a győztesek.

„1962-ben már veretlenül Európa-bajnokok voltunk, a következő évben sem kaptunk ki, igazságtalan lett volna, ha akkor veretlenül nem tudunk nyerni. Sokunk ekkor ért fel a csúcsra, amit akkor még nem tudtunk. Kis szerencsével több jöhetett volna ki a pályafutásunkból, de így sem panaszkodhatunk. A legtöbbet természetesen ez az arany jelenti” - jelentette ki Bodnár.

Mégsem otthon őrzi az aranyat, hanem az egri sportmúzeumnak adta. Bodnár amúgy Ungváron született, és a családja a front elől menekülve telepedett le Egerben a második világháborúban. (Rajta kívül még két egri volt a csapatban, a kapus Ambrus Miklós és Pócsik Dénes.)

Ötven éve még nem az utolsó döntő volt a vízilabda, így egy hetet a városban töltöttek, megnézték az ősi Asakusát, a kikötőt, a város és a környék nevezetességeit, utána indultak el Alaszkán és Amszterdamon keresztül haza.

Bodnár a 90-es évek elején egy új epekő-eltávolítási eljárást honosított meg itthon olimpiai bajnok társával, a párbajtőröző Erdős Sándorral. Főorvos volt nyugdíjazásáig.

A sorozat első részében a futballista Palotai Károly beszélt, aki bajnok lett, de aranyat nem kapott érte. Kausz István párbajtőröző volt a második, aki Egerszegit és Darnyit is kezelte. A harmadik részben Rejtő Ildikó filmet követelő életútját mutattuk be, a negyedik rész az olimpiai győztes női vívóinkról szólt.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!