Aliz
3 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Van nagyobb fordítás az athéni pólódöntőnél?

2014.10.22. 11:33
Magyar kezdeményezésre indult el, hogy az olimpikonok versenyük után 50 évvel újra összegyűljenek a helyszínen, és a régi társakkal átéljék még egyszer mindazt, amire a legbüszkébbek, ami az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb volt az életükben. Tokiói emlékezőtúra, ötödik rész.

„Mindenki önmagát múlta felül” - hangzott a vízilabda szövetségi kapitány, Laky Károly 1964-es értékelése, miután a magyarok 5:2-re legyőzték a szovjeteket, és ezzel meglett a magyar sport nyolcvanadik olimpiai aranya.

Az akkori lebonyolítás miatt nem ez volt a döntő, csak a négyes rájátszás utolsó meccse, amelyen 2:0-s vagy 3:1-es esetleg 5:2-es győzelem kellett ahhoz, hogy összesítésben a jugoszlávok elé kerülhessenek a mieink.

Rusorán vezető gólja után az ellenfél kettőt dobott, így a félidőben adott volt a képlet: legalább négy gól kell, és eközben egyet sem szabad kapni. A kor viszonyai között korábban ilyen rohamra addig senki sem volt képes kiélezett helyzetben.

„Nagyon nem volt könnyű ez a feladat, mert ha a szovjeteknek ugyan nem is múlott a helyezésük a meccsünkön, mert mindenképp harmadikok maradtak, keményen és pontosan játszottak. Igazi sportemberek voltak, le akartak győzni bennünket, de szerencsére nem sikerült nekik, mert jött a fordulat. Hasonlóan izgalmas volt az egész, mint az athéni győzelemkor, Kemény Dénes csapatának” - mondta Bodnár András, aki épp akkor ment be a vízbe csereként, amikor belőtte a rivális a második gólját. Amikor kidugta a fejét a víz alól, akkor már 2:1 volt oda.

Az athéni párhuzam

Szokták mondani, a sport azért szép, mert már minden megtörtént benne egyszer. A 2004-es athéni olimpia közötti párhuzam nyilvánvaló, mert 5-7-ről kellett megfordítani a döntőt, és 13 perc alatt nem kaptak gólt a magyarok. Végül 8-7-re nyertek Kiss Gergő vezetésével a szerbek ellen.

És akkor megindult a mindent elsöprő roham: Magyarország előbb - az idén áprilisban elhunyt - Felkai góljával egyenlített, de a harmadik negyedben a vezetést még nem sikerült átvenni. Az utolsó hét percben tehát három gólt kellett lőni. Akkoriban egy meccset meg lehetett nyerni kettővel, de manapság a felgyorsult játékban nem könnyű ugyanezt végrehajtani a záró percekben.

Az utolsó negyedben Felkai és Dömötör azonnal visszahozta a reményt, de amikor már be lehetett volna lőni az ötödiket, Dömötör hibázott.

A labda gyors visszaszerzése után megint Dömötörre játszották ki a figurát, és akkor jött Szepesi György emlékezetes közvetítése: „lőj, Dömötör, lőj, lőj, lőj, lő, góóóóóóóól!”

Dömötör úgy javította hibáját, hogy nem lőtt, hanem hajszálpontosan ejtett, utána pedig boldogan megjegyzi: a sírból hoztuk vissza. 

Lőj Dömötör! Góóóóól

„Óriási feszültség volt ekkor már, de Zoli góljával még nem ért véget a meccs, hiszen támadtak a szovjetek. Gólt továbbra sem kaphattunk, és a labdát nekem sikerült elcsípnem tőlük, és mivel akkor már csak egy támadásra volt idő, passzolgattunk, és megnyertük. Visszaadott nekünk valamit a sors az előző olimpia döntőjéért, mert ott a rosszabb gólarány miatt nem tudtunk nyerni. Most igen. Ugyan ez a találkozó maradt meg szinte mindenkiben, de el kell mondanom, hogy a jugók elleni 4:4 is nagyon kemény meccs volt. Kihagytak egy négyméterest, az utolsó negyedben pedig egyenlítettünk.”

Az akkor 22 éves Bodnár szerint ez egy nagyon jó korösszetételű csapat volt, mert megvoltak az idősebbek (Gyarmati, Kárpáti, Kanizsa), és jöttek fel a sikeréhes fiatalok, akik akkor már meccset voltak képesek befolyásolni. Az idősebb vezérekre hallgattak, a meccseket megelőző megbeszélésen nagy súlya volt a mondandójuknak. Nyugtatták is a fiatalabbakat, de határozott és bátor játékot is kértek tőlük. Így volt ez a szovjetek elleni meccs előtt is. 

Hogy milyen erős volt ez a csapat, és milyen hatást gyakorolt a sportágra, azt jól jelzi, hogy ötven évvel később, amikor az amerikaiakkal találkoztak Tokióban, akkor az egyik csapattag odament Kárpátihoz és azt mondta neki, egy szót tud magyarul: a vízilabda. Utána pedig majdnem hibátlanul felsorolta, hogy kik voltak a győztesek.

„1962-ben már veretlenül Európa-bajnokok voltunk, a következő évben sem kaptunk ki, igazságtalan lett volna, ha akkor veretlenül nem tudunk nyerni. Sokunk ekkor ért fel a csúcsra, amit akkor még nem tudtunk. Kis szerencsével több jöhetett volna ki a pályafutásunkból, de így sem panaszkodhatunk. A legtöbbet természetesen ez az arany jelenti” - jelentette ki Bodnár.

Mégsem otthon őrzi az aranyat, hanem az egri sportmúzeumnak adta. Bodnár amúgy Ungváron született, és a családja a front elől menekülve telepedett le Egerben a második világháborúban. (Rajta kívül még két egri volt a csapatban, a kapus Ambrus Miklós és Pócsik Dénes.)

Ötven éve még nem az utolsó döntő volt a vízilabda, így egy hetet a városban töltöttek, megnézték az ősi Asakusát, a kikötőt, a város és a környék nevezetességeit, utána indultak el Alaszkán és Amszterdamon keresztül haza.

Bodnár a 90-es évek elején egy új epekő-eltávolítási eljárást honosított meg itthon olimpiai bajnok társával, a párbajtőröző Erdős Sándorral. Főorvos volt nyugdíjazásáig.

A sorozat első részében a futballista Palotai Károly beszélt, aki bajnok lett, de aranyat nem kapott érte. Kausz István párbajtőröző volt a második, aki Egerszegit és Darnyit is kezelte. A harmadik részben Rejtő Ildikó filmet követelő életútját mutattuk be, a negyedik rész az olimpiai győztes női vívóinkról szólt.