Az olimpiai bajnokból őrnagy, majd mentor lett

25 éve sorrendben harmadszor lett az ország legjobb csapata a magyar férfi öttusa válogatott, a Fábián László, Martinek János, Mizsér Attila trió ugyanis a hazai rendezésű vb-n a szovjeteket legyőzve lett a legjobb. Egy évvel korábban olimpiát nyertek, 1987-ben pedig a lovaglás utolsó helye után, folyamatosan előretörve nyertek.

Martinek szerint helyes az ábécésorrend használata, bár ő is szembesült már azzal, hogy őt nevezik meg elsőként a nagy hármasból, mert a 88-as olimpián ő nyert egyéniben is.

Akkoriban teljesen más volt a sportág, mert nem egy nap, hanem négy alatt bonyolították le a versenyt, a futást és a lövészetet pedig még nem kombinálták össze. Martinek amúgy az egyetlen, aki az egynapos öttusában is megállta a helyét, mert 1996-ban bronzérmes lett az atlantai olimpián. Nem szereti hasonlítgatni a sportág két változatának a nehézségét, annyit azért megállapított, amikor tudott egyet aludni a két tusa között, az nem volt neki előnytelen.

Ma már szinte elképzelhetetlen, de 25 éve még 20 ezren tolongtak a lelátókon, a versenyzőkről dalok születtek, a nemzetközi szövetség szovjet elnöke (Igor Novikov) miatt pedig megszólalt a „Szervusz, Igor” - kórus. (Bár inkább gúnyos, mint sem üdvözlő hangnemben.)

„Akkoriban vágyták az emberek a sikert, a sport teljesen máshogy volt beléjük kódolva. Akkor könnyű munkával nem lehetett kitűnni, sok pénzt keresni, a sport pedig közismerten nehéz munka volt. Más volt az emberek életvitele. Egy elvarázsolt fanatikus, aki imádta az öttusát, Bubik István pedig szeretett bennünket, ezért írt hozzánk rigmusokat és dobolva űzött bennünket. Így együttesen lehetett az oka, hogy a sportsikereket még a mostaninál is jelentősebb becsben tartották. Ezért volt annyi szurkolóink, ezért ismerték az ellenfeleinket” - indokolta meg Martinek János, miért mozgatták meg jobban a szurkolókat akkor.

Hozzátette, hogy nemcsak ők voltak népszerűek, hiszen azóta volt még egy pesti vb 1999-ben, azon is remek volt a hangulat, amikor Balogh Gábor futott a győzelem felé.

Martinek jelenleg a hazai szövetség programigazgatója és megbízott főtitkára, korábban, ha versenybíróként jelen is volt a sportágban, most tért igazán vissza a hadseregben töltött hat éve és zuglói sportszervezői állása után.

„Most már minden erőmmel azon lehetek, hogy a lángot továbbvigyük. Most ez a kötelességem. Az egyesületeink megújultak, jó eséllyel képesek megtartani az oda kerülő érdeklődő gyerekeket, és most már a szülőknek sem kell annyit áldozni, mint régebben, mert az állami szerepvállalás megkönnyíti az ő lehetőségeiket is. Annak idején először a szülőket kellett megfogni, az edzőink a szülőket is nevelték. Most már ez elképzelhetetlen. A sportág terjesztése, a bázis szélesítése viszont nem reménytelen, ezért dolgozom minden nap, és ez egy remek munka.”

Martinek szeretett volna régebben edző lenni, most jobban érzi magát a szövetségi feladatai mellett, mint mentor. Az Erzsébet programon belül ugyanis a tehetséges gyerekekért ő is dolgozik, és nemcsak a kiválasztott versenyzőkkel, az edzőkkel is tartja a kapcsolatot a nyári táborok után.

„Ez egy nagyon szép feladat, ezzel teljes az életem. Mi, bajnokok, pontosan tudjuk, milyen kevésen múlik egy-egy aranyérem. Én annak idején például, ha jobban tudok úszni, nem kerülhettem volna Benedek Ferenc közelébe, aki később nemcsak edzőm, hanem mentorom is volt, csak akkor ezt a szót még nem ismertük, nem használtuk. Mivel a kiválasztásomkor nem tudtam jól úszni, ő foglalkozott velem. Ki tudja, ha más edzőnél kezdem el a sportág alapjait, nem teljesedek ki. Egy apró tanács, egy apró észrevétel tovább vihet egy gyereket az úton” - foglalta össze.

Nagy tekintélyt vívott ki magának a gyerekek előtt a nyári táborokban, amikor megmutatta, hogyan tud lézerfegyverrel lőni. A futásra már nem tudnák rávenni, hiszen amondó, futott épp eleget eddig, és egyébként sem kergetik.

A jövő májusban 50 éves Martineket a 88-as olimpia előtt meg kellett műteni, hogy a térde jobb állapotban legyen, semmiképp se dagadjon be. Emellett egy kettős válogatóra is kötelezték Dobi Lajossal, mert az egyik versenyen tököt lőtt. (Fábián és MIzsér helye biztos volt.)

„Így hívtuk azt a lövést, amelyik értékelhetetlen, vagyis nem találja el a céltáblát. Török Feri kapitányunk rendesen megpakolta a hátizsákomat, de szerencsére engem a feszültség csak ösztönzött és feldobott. Jól lőttem, ahogy az olimpián is.”

Ezzel egyúttal érzékeltette azt is, milyen kevésen múlik, hiszen a műtétnél illetve a válogatónál ha bármilyen bonyodalom van, oda az olimpiai sikeressége.

A csapat egyébként abszolút esélyesként utazott Szöulba 1988-ban. „Hatszáz pont mínuszról felálltunk egy évvel korábban, ennyi előnyünk tehát már akkor volt, amikor a repülőn ültünk” - elevenítette fel viccesen. Simán, nagy fölénnyel nyertek is csapatban, több mint 300 pontot vertek az olaszokra.

Visszaidéztük egyéni olimpiai bajnoki címét. Hogy 5404 pontot szerzett, azonnal rávágta, de nem kötődik különösebben ehhez a számhoz, nem ez a PIN-kódja például.

Lovaglásban is telibe találta, hogy 1066 pont került a neve mellé. „Egy verőhibám volt, és két másodperces időbüntetésem.”

Vívásban 990 pontot szerzett, ez úgy jött ki, hogy megbüntették tíz pontra, mert volt olyan asszó, amikor szabálytalan volt a fegyvere.

„Nem kell itt nagy turpisságra gondolni, pár dekával könnyebb volt, mint a szabályban előírt. Eszembe sem jutott, hogy ez a 10 pont hiányozhat majd a végén. A vívás után már vezettem is. Az úszással nem emlékszem, mennyi pontot szereztem, de az időmre igen, abból pedig könnyű kikövetkeztetni. 3:21-et úsztam."

A lövészetnél ugyanakkor nem találta el, hogy 868 pontot ért a teljesítménye, azt hitte, 918 pontja volt. „Mivel akkor már vezettem, és nekem amúgy is ez volt a leggyengébb számom, természetes, hogy kicsivel jobban ráztam a fegyvert. De nem annyira, hogy Jagorasvilin kívül mást is magam elé engedjek. A futásban már nem számított az idő, mert hendikepes indítás volt, nekem pedig az addig vezető szovjet Jagorasvili megelőzése nem okozott gondot, hiszen ő igazából úszó volt, a többi szám nem ment neki annyira. Fél perc benne maradt abban a futásomban, a mögöttem lévő olaszt viszont így is 70 méterrel sikerült magam mögött tartani.”

A célban Török Ferenc kapitány ugrott elé, és nagyot estek együtt, de hatalmas volt mindkettőjük örömre.

Volt ennél egy sokkal nagyobb balesete, amiről nem szívesen beszélt. Cataniában történt, 2003-ban. Egy szállodai szoba harmadik emeletéről esett ki, életveszélyes állapotban volt. Úgy emlékezett vissza, hajnali ötkor melege volt, az erkélyre ment, hogy onnan nézze a tengert. Megfogta a korlátot, a következő képe az, hogy beteszik a mentőbe. A Nemzeti Sportnak azt mondta akkor: "Megszédülhettem, csak ez történhetett. Egyszerűen kiájultam az erkélyről."

„Én akkor még katona voltam, őrnagyi rangban, és a hadsereg elkövetett egy kommunikációs hibát. Hírzárlatot kellett volna elrendelni, hogy kósza feltételezések ne kapjanak lábra, miután az olasz újságokban megjelent a balesetem híre. Nem éltem meg tragikusan ezt az esetet, még ha az infúziót önkívületben kitéptem magamból. Demoralizáló volt látni, hogy mennyi mindent hozzátettek az esethez, akik ártani akartak nekem. Öngyilkos akartam lenni, ilyesmi. Nagyon elszánt voltam utána, mindenkit perelni akartam, annyira bántott ez a helyzet. Sajnos a Google-ben a nevem mellett még gyakran előjön ez a sztori. Amúgy nem is gondolok rá."