Két amerikai hokicsapat, egyik sem játszik - St. Moritz (Svájc), 1948

1924, 1928, 1932, 1936, 1948, 1952, 1956, 1960, 1964, 1968, 1972, 1976, 1980, 1984, 1988, 1992, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010

A svájci üdülőhely - akárcsak 1928-ban - az ország politikai semlegessége okán kapta meg a rendezés jogát, igaz, csak egy másik korábbi helyszín, Lake Placid jelentkezett be. Az ötödik téli játékok ettől függetlenül a háborúban győztes nyugati hatalmak eseménye lett, hiszen Németország és Japán nem lehetett ott, a Szovjetunió pedig 1920 óta ideológiai okokból maradt távol.

Bár 1936-ban is előkerült az amatőrizmus kérdése, St. Moritz kapcsán zajlottak igazán először az amatőrizmus körüli csatározások, a középpontban az amerikai Avery Brundage-dzsal. A NOB későbbi elnöke már ekkor is az amatőr sport keresztes lovagjaként lépett fől, ami majdnem ahhoz vezetett, hogy törlik a jégkorongtornát a programból. Az USA-ból ugyanis két csapat érkezett: az egyik tisztán amatőr alapokon állt és a Brundage vezette amerikai olimpiai bizottság (AOC) támogatását élvezte, a másik (ez volt az AHA-é, az Amerikai Jégkorong-szövetségé) nem zárkózott el a profizmustól és a nemzetközi jégkorong-szövetség (IIHF) állt mögötte. Brundage nem volt hajlandó indítani a másik csapatot, az IIHF viszont az olimpiai hokitorna szervezéséért felelt, ráadásul mindkét együttes megérkezett Svájcba, így patthelyzet alakult ki.

A NOB úgy oldotta volna meg a helyzetet, hogy egyik válogatott sem akarta engedni elindulni, a svájci szervezők azonban attól tartottak, hogy az IIHF beborítja a jégkorongtornát. A megnyitón az AOC-válogatott vonult fel az amerikai csapattal, a tornán viszont nem léphetett jégre, mert a szervezők kitartottak az AHA-csapat mellett A hoki végül a hivatalos program része maradt, azzal a feltétellel, hogy a végül negyedikként végzett AHA-válogatott mérkőzései nem számítanak bele a hivatalos végeredménybe.

Brundage egy másik esetben még kevésbé elegánsan – de több sikerrel – avatkozott be, szintén az amatőrizmus védelmében. Azt kifogásolta, hogy a műkorcsolyázónők csak ugródeszkaként használják az olimpiát ahhoz, hogy később mesés összegeket keressenek, amire jó példa volt a háromszoros bajnok Sonja Henie egymillió dolláros hollywoodi szerződése. Így amikor az 1947-es műkorcsolya-világbajnok, a kanadai Barbara Ann Scott győzelme után egy autót kapott ajándékba városa, Ottawa polgármesterétől, a NOB leendő elnöke lecsapott.

Brundage szerint ezzel Scott megszűnt amatőrnek lenni és bepanaszolta őt a NOB-nál. A kanadaiak tomboltak, gazembernek nevezték Brundage-et, aki szerintük csak azért hozta fel az ügyet, hogy a műkorcsolyázónő amerikai riválisát, Gretchen Merrilt hozza helyzetbe. Még a miniszterelnök is védelmébe vette Scottot, aki azonban végül visszaadta autóját. A huzavona sem ingatta meg, aranyat szerzett, majd korábbi kijelentéseivel ellentétben profinak állt és az ottawai polgármestertől is kapott egy új autót.

A botrányokkal együtt is csendes, szerény olimpia volt a St. Moritz-i, többeknek túl egyszerű is. Sokan kifogásolták a szálláshelyeket, amelyek fűtetlenek voltak és kicsik is, így egy-egy nemzeti csapat nem tudott egy helyen megszállni. Az időjárással megint akadtak gondok, a szabadtéren játszott hokimeccseken hol a nap zavarta a sportolókat, hol a havat kellett takarítani a heves viharok miatt. Megint megtette a hatását a meleg szél, a főn, ezúttal azonban versenyt nem kellett félbeszakítani az olvadás miatt.

Éremtáblázat
1.	Norvégia	4	3	3
	Svédország	4	3	3
2.	Svájc	3	4	3
3.	USA	3	4	2
4.	Franciaország	2	1	2
5.	Kanada	2	1	0

Sem a versenyzők, sem az országok között nem volt ezúttal kiemelkedően teljesítő, az éremtáblázat élén Norvégiának, Svédországnak és Svájcnak is 10-10 dobogós helye volt, sőt, a két skandináv ország mindenből ugyanannyit gyűjtött (4-4 aranyat, 3-3 ezüstöt és 3-3 bronzot).

Az alpesi sí 36 után jóval nagyobb programmal volt jelen, 3-3 női és férfi számban avattak bajnokokat. A legjobban az osztrákok szerepeltek, hat érmet gyűjtöttek (ebből ötöt a nők), de csak a kombinációban győztes Trude Jochum-Besieré volt arany. Két győzelemig és egy bronzig jutott viszont a magabiztos francia, Henri Oreiller: a lesiklás és a kombináció bajnoka már a versenyek előtt kijelentette, felesleges a többieknek rajthoz állniuk, úgyis győzni fog. Később autóversenyzőnek állt, balesetben halt meg 37 évesen. Ő szerezte a franciák első két alpesi aranyát, Gretchen Fraser pedig az amerikai síelő aranyak sorát kezdte meg St. Moritzban. Pedig a 28 éves Frasernek a rajtnál 17 percet kellett fagyoskodnia, mivel elromlott az óra.

A korábbiakkal ellentétben nem volt egyeduralkodó a gyorskorcsolyázóknál, igaz, a norvégok a kiosztott 13 éremből elvittek hatot. A svédek ennél is jobban domináltak a sífutásban, a kilenc érem kétharmada az övék lett és az alpesi síző Oreiller mellett Martin Lundström is duplázni tudott.

A síugrásban nem a győztes kiléte volt a legizgalmasabb történet, hanem az ezüstérmes Birger Ruud története. A kétszeres olimpiai bajnok edzőként érkezett St. Moritzba, de a verseny előtt a csapatvezetőkkel együtt úgy döntött, a tapasztalatlan Georg Thrane helyett ő áll rajthoz. Thrane este tízkor tudta meg a hírt, ami sokkolta. Többé nem jutott el az olimpiára.

A húsz év után visszatérő – és St. Moritz után egészen 2002-ig eltűnő – szkeletonban egy viszonylag ismeretlen versenyző, Nino Bibbia győzött. Eredetileg csak a bobosok között indult volna (kettesben nyolcadik lett, négyesben hatodik). Ő lett az olaszok első téli bajnoka és bár olimpiai aranyat többet már nem szerezhetett, St. Moritz híres pályáján, a Crestán 231 győzelmet aratott. Annyira szerette sportját, hogy friss feleségével az volt az első dolga, hogy a ceremónia után egy kettes bobban lecsússzon.

Amikor a St. Moritz-i olimpia rendben véget ért, senki nem tudta, ez volt a vihar előtti csend és a viták, nemzeti ellentétek és amatőrviták évtizedei következnek.