A kövér német bobosok olimpiája volt - Oslo (Norvégia), 1952

1924, 1928, 1932, 1936, 1948, 1952, 1956, 1960, 1964, 1968, 1972, 1976, 1980, 1984, 1988, 1992, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010

Megérdemelt helyére jutott el a téli olimpia: Norvégia a modern sísport szülőhazája és sportolói abszolút uralták az első öt játékokat. Szinte meglepő is volt, hogy a skandináv ország eddig nem rendezhette meg az olimpiát, de a második világháború előtt a NOB azt szorgalmazta, hogy a nyári rendezők vagy azok országai legyenek a téli házigazdák is. Így Oslo hiába jelezte, hogy szeretné az 1940-es játékokat, a végül meg sem tartott eseményt Tokió miatt Szapporónak adták. A háború végén a NOB szerette volna, hogy a 48-as londoni olimpia előtt Oslóba vigyék a télit. Ekkor viszont a norvégok mondták azt, hogy inkább a háború utáni újjáépítésre szeretnék koncentrálni erőforrásaikat.

Az akaratok végül az 1952-es helyszín kijelölésekor vágtak össze: az oslói tanács 1946 augusztusában döntött a pályázás mellett, a NOB éves közgyűlése pedig egy évvel később odaadta a rendezés jogát a norvég fővárosnak. Az oslói pályázathoz rögtön forrást is rendelt a városvezetés, vállalta a helyszínek megépítését és későbbi üzemeltetését.

Oslo lett az első – és mindeddig az egyetlen – főváros, amely téli olimpiát rendezhetett (Szarajevó csak nyolc évvel a 84-es olimpia után lett az önálló Bosznia-Hercegovina fővárosa) és a norvégok mindent meg is tettek a tökéletes olimpiáért. Bár nem álltak rosszul létesítményekkel, újítottak, építettek. Például újjávarázsolták a már akkor is legendás Holmenkollen sísáncot, úgy, hogy a sánc alá üzleteket, éttermeket helyeztek el és hatalmas helyet teremtettek a nézőknek. Szintén megújult a 27 ezres Bislett Stadion, ahol a megnyitó mellett a gyorskorcsolya-versenyeket tartották.

A nemzetközi szövetség azt kérte, hogy műjéggel ellátott hokistadion épüljön az olimpiára, de a norvégok vonakodtak hozzákezdeni az építkezéshez: ekkor ugyanis még az is bizonytalan volt, hogy a NOB visszaengedi-e a programba a jégkorongot. A norvégok beadták a derekukat, felépítették a Jordal Amfit és a hokisok is ott lehettek Oslóban. A téli olimpiák történetében először adódtak jelentős távolságok azzal, hogy az alpesi versenyeket nem Oslóban, hanem Norefjellben, az Oslótól másfél óra útra fevő hegységben rendezték.

A rendezők nemcsak a helyszínekkel akartak alaposak lenni, de újítottak az ekkor már megszokott lángfutással is: az olimpiai lángot a modern sízés szülőatyjának tartott Sondre Norheim szülőfalujában, Morgedalban gyújtották meg, és 94 sífutó vitte el a megnyitóra, ahol Olav Bjaaland, Amudsen 1911-es déli sarki expedíciójának a tagja gyújtotta meg.

Éremtáblázat
1.	Norvégia	7	3	6
2.	USA	4	6	1
3.	Finnország	3	4	2
4.	Németország	3	2	2
5.	Ausztria	2	4	2

Az éremtáblázaton természetesen a hazaiak végeztek az élen, az aranyak harmadát – hetet – a norvégok szerezték meg. Ebből három lett az olimpia legeredményesebb sportolójáé, a gyorskorcsolyázó Hjalmar Hjallis Andersené. A 28 éves trondheimi teherautósofőr négy évvel korábban csak egy számban indult, de St. Moritzban nem tudta befejezni a 10 000 métert. Utána a viszont a világ legjobbja lett, 1950-52 között nemcsak az 5000 és a 10 000 méter világbajnoka volt, az összetettben is mindháromszor ő lett a legjobb. Oslóban 1500-on és a két hosszabb távon nyert, utóbbiakban az olimpiai gyorskorcsolya-versenyek legnagyobb különbségeivel, tizenegy, illetve huszonöt másodperccel. Akárcsak a megelőző vébéken, ezúttal is Andersen árnyékában maradt Kees Broekman. A két hosszabb távon ezüstérmes holland országa első érmeit szerezte a téli olimpiákon. Ezzel kezdődtek a holland gyorskorcsolyázók sikeres évtizedei: eddig összesen 75 érmet szereztek az olimpiákon, a sportágban ennél többet csak a 79-ig jutó norvégok gyűjtöttek.

Hazai győzelmet hozott Oslóban a síugrás is, a legrosszabbul sorolt norvég, Arnfinn Bergmann szerezte meg az aranyat, a második Torbjörn Falkanger lett és honfitársaik sem végeztek hatodiknál rosszabbul. A Holmenkollen sísáncon egyes források szeriont 130-150 ezren látták a versenyt, ezzel minden idők legnézettebb olimpiai versenye volt. Más forrás szerint 104 ezer fizető néző volt jelen (ez kevesebb, mint a garmisch-partenkircheni körülbelül 106 ezer, ami máshol viszont csak 80 ezer), de még harmincezren egy szomszédos dombról nézték meg a síugrókat. Később derült ki, Bergmannék sikerével egy nagy sorozat zárult le: 1924 óta a norvégok a sportágban megszerezhető 18 olimpiai érem közül 18-at vittek el, a következő 54 évben viszont már csak kilenc jutott nekik a lehetséges hatvankilencből.

Egy másik nagy sorozat is lezárult Oslóban: ötödik olimpiájukat is megnyerték a kanadai jégkorongozók. Az 1924 óta lejátszott meccseiken 37 győzelem és három döntetlen mellett mindössze egyszer veszítettek, 403 gólt ütöttek és csak 34-et kaptak. Négy évvel később jöttek a szovjetek és Kanadának éppen ötven évet kellett várnia az újabb hokiaranyra.

A műkorcsolyázóknál egy amerikai írt történelmet: a címvédő Dick Button nem akart a biztonságra játszani és a sportág történetében először versenyen mutatott be a tripla ugrást. Button a műkorcsolya egyik nagy fejlesztője volt, 1948-ban ő ugrott elsőként dupla ugrást, és a camel spint is ő találta fel. Az amerikai Oslo után profinak állt, később jogi diplomát szerzett, majd a sportág talán legjobb tévés szakkommentátora lett.

A tripla ugrásnál egyszerűbb fejlesztést mutattak be 1952-ben a német bobosok: a jóltáplált sportolók elsősorban jelentős súlyuk miatt vitték el mindkét aranyat is. Az együtt 227 kilót nyomó Andreas Ostler és Lorenz Nieberl egy tizenhét éves bobbal nyerték meg a kettesek versenyét. Ők ketten, kiegészülve Friedrich Kuhnnal és Franz Kremserrel már 472 kilósak voltak és négyesben is olimpiai bajnokok lettek. A nemzetközi bobszövetség ezután korlátozást vezetett be a bobok összsúlyára.

Az oslói is nyugodt, rendkívüli események nélkül telt, a sportra összpontosító olimpia volt. Négy évvel később már megérkeznek a keleti blokk országai és velük együtt a hidegháború hangulata. A norvégok a hazai rendezéssel gyakorlatilag el is köszöntek: 1956-ban már a Szovjetunió végzett az éremtáblázat élén, Norvégiának ez azóta csak egyszer, 1968-ban, Grenoble-ban sikerült. 88-ban az a csúfság is megesett az északiakkal, hogy a téli olimpiák történetében először nem szereztek aranyat. A következő hazai rendezésű olimpián, 94-ben Lillehammerben ugyan a legtöbb érmet szerezték a norvégok, de első helyből akkor is többet gyűjtött Oroszország.

Stein Eriksen, a jóképű síoktató prototípusa

A norvég Stein Eriksen volt az első férfi, aki nem alpesi országból tudott olimpiai aranyat szerezni alpesi síben. Az óriás-műlesiklás oslói győztese (a műlesiklásban bronzot szerzett) rendkívül szerényen azt mondta, nagy előny volt a számára, hogy kívülről ismerte a pályát. Hogy ennél többről volt szó, bizonyítja, két évvel később, az arei vébén három aranyat szerzett. Eriksen az alpesi sí első szupersztárja lett: amellett, hogy nagyszerű sportoló, jóképű, stílusos és karizmatikus férfinek is tartották, aki után döglöttek a nők. Az olimpia után nem sokkal az Egyesült Államokba költözött, ahol a következő évtizedekben számos üdülőhelyen dolgozott síoktatóként. Azonkívül, hogy így is nagy hatással volt a sízésre – többek között neki tulajdonítják a szabadstílusú aerial műfaj megjelenését –, Eriksen személyisége insiprálta az 50-60-as évek tipikus jóképű síoktatójának figuráját. A norvég síző most is Utahban él, a Deer Valley-i síközpont igazgatója (itt rendezték a 2002-es olimpia freestyle versenyeit), a nevét viseli egy ötcsillagos szálloda, amelynek bejáratánál egész alakos bronzszobra áll.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!