A fekete karszalagos olimpia - Innsbruck (Ausztria), 1964

1924, 1928, 1932, 1936, 1948, 1952, 1956, 1960, 1964, 1968, 1972, 1976, 1980, 1984, 1988, 1992, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010

Ausztria és Innsbruck nagyon akarta ezt az olimpiát, aztán amikor elkezdődhettek a játékok, a történet szinte rémálomba fordult. A helyi legenda szerint nem jó jel, ha megérkezik a meleg szél, a főn, márpedig ez történt néhány nappal a játékok kezdése előtt. Innsbruckban egyébként sem esett a hó az olimpia előtt hét héten át, sőt, még esett is, így február első hete olyan meleg volt, mint hatvan éve egyszer sem. Amerikából kellett hirtelen hóágyukat importálni, és bevetették a hadsereget is: a kopár sípályákra és a bobpályára 40 ezer köbméter havat hordott háromezer katona, de még tartalékba is jutott 20 ezer köbméter.

A kedvezőtlen időjárás csak nehézség lett volna a szervezők számára, de a váratlan meleg feltehetően szerepet játszott az olimpiát beárnyékoló tragikus balesetekben. Négy nappal a megnyitó előtt a szánkópályán a lengyel származású brit Kazimirez Kay-Skrzypeski úgy bukott, hogy belehalt sérüléseibe. A következő napokban még négy szánkós, illetve bobos szenvedett komoly sérüléseket. A meleg is az okok között lehetett, de az iglsi pálya már az egy évvel korábbi tesztversenyen, a vébén nagyon veszélyesnek bizonyult.

A brit szánkós halála után két nappal a sízők között is tragédia történt: szintén edzés közben a 19 éves ausztrál Ross Milne kiscsúszott a pályáról és egy fának ütközött. A szervezők tapasztalanságát nevezték meg a halálos baleset indokaként, az ausztrálok azonban a pálya túlzsúfoltságát okolták. Aznap két liechtensteini síző is ütközött, töréseket szenvedtek, így lefújták a másnapi edzést. Növelték a biztonsági intézkedéseket, lassították a pályákat, mégis újabb baleset történt, amikor egy eltévedt szánkó szaladt egy pályaellenőrbe és utóbbi a koponyáját törte.

A tragédiák sora beárnyékolta az innsbrucki olimpiát, és ami ünnepnek indult, fekete karszalagos, félárbócra eresztett zászlós eseménybe torkollt. Pedig az osztrákok sokat tettek azért, hogy elhozzák az olimpiát: 1960 előtt biztos győztesnek gondolták magukat, de Squaw Valley a semmiből beelőzött. Négy évvel később újra próbálkoztak és hihetetlen fölénnyel (az első szavazási körben 58 szavazatból 49-cel) elnyerték a rendezést. Az innsbruckiak óriási összeget, negyvenmillió dollárt költöttek az előkészületekre, mégis sok kritikát kaptak a szervezésért. A legtöbben azt kifogásolták, hogy a különböző helyszíneket nagyon messzire tették egymástól, és a legtöbb a városon kívülre került, így nem volt igazi fesztiválhangulata a játékoknak.

A versenyeket ismét a szovjetek uralták, még jobban, mint az előző két olimpián. Igaz, tizenegy aranyuknak több mint a felét két hölgy gyűjtötte össze. A sífutó Klaudija Bojarszkih és gyorskorcsolyázó egyaránt valamennyi számot megnyerte, ahol elindult, előbbinek három, utóbbinak négy aranyat jelentett ez. Erre azóta sem volt képes nő az olimpiákon, a férfiak közül is csak ketten, 1980-ban az amerikai gyorskorcsolyázó, Eric Heiden (öt arany), 1988-ban pedig a finn síugró, Matti Nykänen (három elsőség). Szkoblikova a három hosszabb számban számított egyértelmű esélyesnek, 500 méteres győzelme kisebb meglepetés volt.

Az orosz sportolónő valószerűtlen helyről kapott kabalát: az amerikaiak edzője, Leo Freisinger felesége adta neki a hajtűjét. Az amerikai sprinter, Terry McDermott belelkesedett Szkoblikova sikerén, és elkérte Mrs. Freisinger utolsó hajtűjét is. A 23 éves michigani borbély óriási meglepetésre megnyerte az 500 métert. (Négy évvel később Dianne Holum is kért a kabalából az edzőfeleségtől, de neki csak 1972-ben hatott a szerencsetű.)

McDermotté volt az amerikaiak egyetlen innsbrucki aranya, amiben egy eddig nem említett tragédia nagy szerepet játszott. Az amerikai műkorcsolyaválogatott 1961-ben a prágai vébére tartott, amikor útközben Brüsszelben megállni készült, a gép azonban a repülőtér közelében a földbe csapódott. Hetvenhárman haltak meg, az egész válogatott odaveszett, versenyzőkkel, edzőkkel, vezetőkkel, sőt, több családtaggal. Az amerikai férfiak 1948 óta valamennyi olimpiát megnyerték, a nők az utóbbi kettőn győztek, ehhez képest Innsbruckban csak Scotty Allen meglepetésbronza, illetve a Vivian és Ron Joseph páros évekkel később odaítélt harmadik helye jutott nekik.

A műkorcsolyaversenyek nagy pillanata a Ljudmila Belouszova, Oleg Protopopov páros győzelme volt. A sportágban rivalizáló Moszkvából és Szentpétervárról származó, későn összeálló kettőst nem nézték jó szemmel, ők azonban összeházasodtak és a valaha volt egyik legnagyszerűbb kettőst alkották. Címüket 68-ban, 32, illetve 35 évesen is megvédték, és közel negyvenhez már a harmadik aranyukra készülték. Azonban a szovjet vezetők nem engedték ki őket a szapporói olimpiára, ők pedig hét évvel később elhagyták az országot.

Éremtáblázat
1.	Szovjetunió	11	8	6
2.	Ausztria	4	5	3
3.	Norvégia	3	6	6
4.	Finnország	3	4	3
5.	Franciaország	3	4	0

Családi kapcsolat szolgáltatta az alpesi versenyek legnagyobb sztoriját is, ott azonban testvérekről volt szó. A francia Marielle és Christine Goitschel egy-egy aranyat szerzett, úgy, hogy a 18 éves Marielle az óriás-műlesiklásban lett első, egy évvel idősebb nővére előtt, a szlalomban pedig megfordították a sorrendet. (Az amerikai Jean Saubert pedig mindkét számban mögéjük szorult.)

Az innsbrucki olimpia sem volt botrányos esetektől mentes: a kandai hokisok például nem jelentek meg az éremátadáson, mert szerintük a keleti blokk játékosai valójában profik voltak. Igaz, olimpiai bronzot nem is kaptak volna, mert rosszabb volt a gólkülönbségük, mint a svédeké és a csehszlovákoké. Az olimpia azonban egyben vébé is volt, arra más szabályok vonatkoztak és ott harmadiknak hozták ki őket. Az olimpia előtt esélyesnek tartott német műkorcsolyapárostól viszont a NOB vette el utólag az ezüstérmet, amiért néhány nappal a játékok előtt profi szerződést írtak alá. A Marika Kilius, Hans-Jürgen Bäumler kettőst végül 87-ben rehabilitálták.