A prágai stadionszörnyet semmi nem pusztítja el

A csehekről senkinek nem jut eszébe a gigantománia, mégis évtizedek óta övék a világ legnagyobb arénája. Az már más kérdés, hogy a 250 ezres, málladozó strahovi arénát eredeti funkciójának megfelelően már jó ideje nem lehet használni.

Sokan azt gondolják, és én is ezt hittem elsőre, hogy a Strahov-stadion szocialista lendülettel kitalált, a nép erejét fitogtató emlékmű, olyasfajta, mint a Moszkvában elkészült, százezres Luzsnyiki Stadion. A története azonban jóval nagyobb múltra tekint vissza.

A Habsburgok által uralt csehek a 19. század végén a sportban is megtalálni vélték az önazonosságukat, és az antik görög hagyományokat is követő Sokol egyesületekben tornázott boldog-boldogtalan. Miközben magukba szívtak egy kis nacionalizmust is.

A mozgalmi tornázás – erős képzavarral élve ez volt a szárazföldi szinkronúszás, százak, ezrek csinálták egyszerre ugyanazokat a gyakorlatokat – pedig csak akkor menő, ha össze is lehet jönni a többi egyesülettel. Ehhez Prágában nem a kert végében építettek egy stadiont, hanem magyarra lefordítva kvázi a budai oldalon. Mikor felbuszozok, olyan érzésem van, mintha a Normafára kanyarognék fel a szerpentinen.

1926-ban még elég puritán és kicsi volt a Strahov, a salakos pályát fából épített lelátórendszer vette körbe, de hat évvel később már betontribün is volt. Majd 1937-ben jött létre a stadionszörny, ekkor bővítették 250 ezresre, egy évvel később a Sokol-találkozón állítólag voltak is egyszerre ennyien a stadionban.

Ülőhely persze nem jutott mindenkinek, nagyjából 56 ezres az ülőkapacitás. Az aréna 1948-ban és 1975-ben is átesett egy felújításon és bővítésen. Az azóta eltelt negyven évben meg csak pusztul az egész. A csúcsra az 1960-as szpartakiádon ért a stadion, négy nap alatt 750 ezren tornabemutatóztak, és körülbelül egymillió néző is jutott rájuk.

A stadiont nem lehet nem észrevenni, jó nagy üres placc meg egy értelmezhetetlen torony áll előtte. Még közel sem kell hozzá menni, és már látható, hogy csak idő kérdése, mikor omlik össze az egész. A vakolat, ahol még van, hullik, és lassan a rozsda is megesz mindent. Önkéntelenül elszomorodik, aki ezt látja, és ezen hangulaton az ufókat idéző lámpák sem sokat javítanak.

A stadion aljában néhány vállalkozás próbálkozik a sportvonalon maradva életben maradni, de a kopott üveg- és fémfelület láttán nem hiszem, hogy sokaknak van kedvük ellátogatni egy kívülről a hatvanas éveket idéző konditerembe. Szombat délután van, és nincs nagy mozgás. Nem ide járnak sportolni az emberek. Hiába van tavaszias idő, a stadionban sem játszik senki a gyepen.

A lelátókat már csak a klubház előtt használják, a többi részen győzött az enyészet.

Van, ahol feladták a harcot, és visszabontották a széksorokat, máshol a természet talált utat magának. Karvastagságú fák törtek utat maguknak a betonban. Néhány helyen lóg is egy cetli, hogy tilos megmászni a tribünöket, angolul is figyelmeztetnek. Számítanak az olyasfajta stadionturistákra, mint amilyen én vagyok.

Egyetlen indokot találtam arra, hogy miért áll még mindig a gigastadion. A kulisszák ugyan használhatatlanok, de egy dombos vidéken mindenki örül 63 ezer négyzetméternyi sík területnek, ahol lehet focizni. A széltől meg valamennyire még a rohadó falak is védenek. Amikor két évvel ezelőtt ikerpályák után kutattam, több olvasó is a Strahovval jött, ilyet is írtak: „Ott aztán ember legyen a talpán, aki kirúgja a lasztit a stadionból!”

Hát igen, a játéktér nem egy, hanem nyolc pályát jelent, azért csak ennyit, mert egyet elfoglalt az ide mobilépületeket beállító Spart Praha. A smaragdzölden csillogó műfű az egyetlen a stadionban, ami arra utal, hogy nem állt meg az idő valamikor 1985-ben. A méretekből adódóan a Strahov nem is alkalmas arra, hogy bármilyen futballmeccset odavigyenek. Kinek okozna az örömet, ha 150-200 méter messzeségből láthat egy gólt?

A stadion nemcsak a sportba vonult be, hanem a rocktörténelem része is lett,

a vasfüggöny lebontása után a Rolling Stones itt játszott először Közép-Európában. Nem meglepő, hogy 1990 augusztusában többen mentek ki Keith Richardékra, mint egy meccsre, százezren látták őket.

A Strahovot pont a mérete nyírta ki, miután megszűntek a Sokol-találkozók, majd a szocialista változataik, a szintén tízezreket megmozgató Szpartakiádok, nem volt már szükség ekkora stadionra. Főleg úgy, hogy közvetlenül mellette áll egy másik aréna, a szintén nem túl jó állapotban lévő Evžena Rošického Stadion.

Bár használhatatlan és fenntarthatatlan, és sokan a legszívesebben a földig rombolnák a nem igazán a profi sportra megalkotott stadiont – az értékes, jó kilátással is bíró területre sokan szemet vetettek már – , éppen a múltja miatt menekülhet meg. Az aréna több szerkezeti eleme építészetileg nagyon értékes, a stadion UNESCO-védelmet is élvez. Hosszas egyeztetések után tavaly került teljesen a prágai önkormányzat kezelésébe az épület, és azt állították, megőrzik az utókornak. Korábban is készültek már tervek a megmentésére, bevásárlóközpontot éppúgy láttak volna a helyén, mint olimpiai központot és falut, a Puskáshoz és Lipcséhez hasonlóan stadion a stadionban terv is született már, de a legvalószínűbb, hogy ha hozzányúlnak, akkor szabadidősport-központ lesz.

Ha tovább rohad, még akkor is elmondhatják magukról a csehek, hogy övék a világ legnagyobb stadionja. És amúgy is, már az is jó kis edzés, ha valaki megkerüli a sportkomplexum-szörnyet.