A magashegyi búvárkodás nem tréfadolog

A magashegyi búvárkodás úttörője Jacques Cousteau volt, aki 1967-ben lemerült a 3812 méter magasan fekvő Titicaca-tóba, hogy fiziológiai, biológiai, geológiai és archeológiai vizsgálatokat végezzen. A kutatásról filmet is készített.

A különleges sportág következő nagy alakja Johan Reinhard, aki 1981-82-ben a chilei-bolíviai határon húzódó Licancabur vulkán kráterében levő tóba merült 5913 méter magasságban (a NASA 2006-os adatai szerint). Az ő merülését tartják azóta is a hivatalos magashegyi merülési világrekordnak.

A rekordot sokan megismételték, többek között a bolíviai hadsereg, 2006-ban pedig a NASA búvárai merültek többször. A Licancabur-tó sekély, mélysége mindig más a környéken lehulló hómennyiség és az olvadás intenzitásának változása miatt, a NASA felmérései idején valamivel több, mint 4,5 métert mértek. 

Hogy a magashegyi merülés mennyire veszélyes, mutatja az is, hogy a NASA beszámolója szerint a két egymást követő napon végrehajtott merülés első napján még csak két méter mélyre merészkedtek le, csak a második nap ereszkedtek a közel öt méter mélyen húzódó fenékig.

Azóta több rekordkísérletről lehetett olvasni a világsajtóban, érdemi eredményről azonban sehol nem írtak. Ilyen magasságban merülni ugyanis rendkívül veszélyes.

Veszélyek:

A búvárok tengerszinten általában sűrített levegővel merülnek. Mivel a merülés közben változik a környezeti nyomás, változik a vérben elnyelődő nitrogén szintje is, ami könnyen nitrogénnarkózishoz vezet. Ezért minden merülésnél pontosan ki kell számítani, milyen mélyen és mennyi ideig tartózkodhat a búvár a mélyben, valamint ki kell számolni azt is, mennyi az a legrövidebb idő, ami alatt a felszínre emelkedhet.

6000 méter körüli magasságban rendkívül megbonyolítja a helyzetet az, hogy eleve jóval kisebb a légnyomás. Az emelkedési sebesség a harmadára csökken (nagyjából 10 méter/percről 3-4 méter/percre a biztonsági tartalék függvényében). Ilyen kritikusan lassú emelkedésnél nehéz szabályozottan emelkedni a felszín felé. Ráadásul nincsenek megbízható orvosi vizsgálati eredmények arra, hogy hogyan viselkedik a vérben levő nitrogén.

Ahhoz, hogy ezeket a hatásokat kiküszöböljék, sokan sokféle módszert kipróbáltak, de talán legmegbízhatóbbak a NASA Licancabur-tavi eredményei. Ők 100%-os oxigénnel merültek, a nitrogén-problémát nagyjából lenullázva ezzel. A 100%-os oxigénnek viszont szintén van veszélye: tengerszinten 6 méternél mélyebben a megváltozó parciális nyomás miatt már rövid időn belül is jelentkezhetnek az oxigénmérgezés tünetei, a búvár akár uralmát is elveszítheti izmai felett.

Rendkívüli nehézségek:

A magashegyi búvárkodás nemcsak veszélyes, hanem rendkívüli nehézségeket rejteget az extrém külső körülmények miatt. A magyar rekordkísérlet helyszínére, a chilei Ojos de Saladón levő tó 6380 méteres magasságába közel 100 kilogramm felszerelést kellett felcipelni, amiből csak a búvárfelszerelés 40-50 kilogrammot nyomott (ólomsúly, két palack, fémházas műszerek, fém háttámla, búvárruha, uszony).

Ilyen nehéz cuccot a Mátrában sem könnyű vinni, 6000 méter felett viszont kifejezetten nehezíti a dolgot az alacsony oxigénszint (mérések szerint a tengerszinti oxigéntartalom 46-48%-a), és a csökkenő légnyomás miatti akklimatizációs kényszer. Konkrétan ilyen magasságban minden súlyt, minden lépést nehezebbnek érez a hegymászó, mint a lenti szférában.

Az Atacama-fennsíkon levő Ojos del Salado a világ egyik legszárazabb területe, a 2% alatti páratartalom kiszárítja a légjáratokat, nehézségek elé állítja a tüdőt, kialakulhat az úgynevezett Khumbu-köhögés. A fennsíkon mérték a Föld legerősebb UV-sugárzását, a leégett bőrfelületek egy napon belül felhólyagosodhatnak. A hőmérséklet éjszaka elérheti a mínusz 15-20 fokot, nappal viszont 40-45 fokosnak érezhető a hőség a kíméletlen napsütés miatt (ami elől nem lehet menekülni, nincs árnyék). Ez a hőingadozás egy idő után kikészíti a szervezetet.

Az éjszakai-hajnali hidegérzetet ugrásszerűen megnövelheti a gyakran erősen fújó szél. Gyakori a 80-100 kilométeres, nem ritka a 200-300 km/óra erősségű légmozgás. Az Atacama-fennsík argentin oldalán egy bányanyitás előtt másfél éves szélmérést végeztek, a mért rekordsebesség 443,2 km/óra volt.

A hatezer méter feletti táborozást nehezíti, hogy ilyen magasságban nincs semmilyen regeneráció, kipihentségről nem lehet beszélni. Az étvágy lecsökken, a testsúly gyorsan fogy: Tósoki Ernő három hét alatt 22 kilót veszített a hegyen.