Jöhet a rezsibiztos és Kocsis Máté elszámoltatása

A riói olimpia nyolc aranyérmével a tizenkettedik helyen végzett Magyarország az éremtáblázaton. Vagyis csak két pozíciót rontott a 2012-eshez képest, megelőzte például a házigazda brazilokat is, és a londoni 18 éremnél csak hárommal szereztek kevesebbet a magyar sportolók,  ami első blikkre igen kiváló eredmény.

A pontszerzői helyezéseknél még nagyobb a visszaesés, ami azt mutatja meg, hogy a magyar sport nem áll biztos lábakon.

Ezek azok a részletek, amikkel a szakma és a döntéshozók is tisztába jöttek mára, a sportot nagyvonalúan és milliárdokkal támogató kormány például azzal reagált, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságot (MOB) gyakorlatilag kiherélte, és a sportfinanszírozást visszatette az Emberi Erőforrások Minisztériumához.

Következő lépcsőben az állam a sportszövetségek körmére nézne. Úgy tudjuk, a hatékonyabb sportirányítás reményében a Testnevelési Egyetem azt kezdeményezi, hogy valamennyi kiemelt sportághoz külön-külön teljesítményért felelős igazgatót rendeljenek ki. A szabályozás hátterét már készítik, és azzal számolnak, hogy 2018. január elsejétől az igazgatók munkába is állhatnak. Kivéve a futballt, a társasági adókedvezményből részesülő négy csapatsportág (kézi, kosár, vízilabda, hoki) is számottevő szakmai ellenőrzésre számíthat.

A koncepció szerint a szövetségeket ellenőrző igazgató komoly jogkörökkel rendelkezik majd, beleszólhat, ha szerinte megalapozatlan fejlesztési terveket készít a szövetség, és változtathat, hogy a hosszú távú fejlesztési koncepciók összhangban legyenek a valósággal.

Sterbenz Tamás rektorhelyettes azzal indokolta az ellenőrzés bevezetését, hogy a 16 szakszövetség túlnyomó többsége a londoni olimpia után olyan terveket adott le, amiket a MOB illetve a sportért felelős minisztérium hallani szeretett volna, semmint a valóságot.

„Szóvirágokkal volt tele a legtöbb, megvalósíthatatlan, de jól hangzó ígéretekkel. A kajak-kenu és az úszás vette legkomolyabban a szempontokat, talán ezért sem véletlen, hogy a versenyzőik szerepeltek a legsikeresebben az előző két olimpián. A legtöbb szövetség esetében hiányzott a nemzetközi környezet elemzése, a magyar valóság elhelyezése az ellenfelek fejlődéséhez viszonyítva.

A sportági vezetésnek tudnia kell, hogy pontosan mire számíthat, mekkora súlya van a világban, mekkora konkurenciával és milyen eredményekkel kell szembenéznie már a korosztályos világversenyeken, nemcsak az olimpián.

A jelenlegi élsportban így már nem lehet tervezni.

Nem csak számlákat kell bürokratikus módon ellenőrizni, sokkal inkább a mögötte lévő tartalmat, sportági felkészülést és versenystruktúrát. Sportszakmai elemzéssel kell vizsgálni, hogy értelmesen használják-e fel a meglévő forrásokat vagy homokra építenek.”

Arról az Index is írt már, hogy a megjelölt olimpiai pontok bemondásra születtek, nem tudatos és racionális tervezés alapján. Ilyen elvárások mellett ígérhetett be például az öttusa 14 olimpiai pontot, vagyis két aranyat (!) Rióra. Vagy a torna 10 pontot, azaz egy arany mellett még egy érmet. A valóság ezzel szemben az volt, még pontszerzésig sem jutottak a versenyzőik.

Az ökölvívás is a hagyományosan felültervező sportágak közé tartozik, és mivel a szövetségi sportvezetőknek nem kellett tartaniuk a konkrét számonkéréstől, simán megtehették, hogy irreális terveket prezentáljanak az olimpiai időszakra.

A Testnevelési Egyetem, az EMMI elöljárói és a Magyar Edzők Társasága ennek a káros gyakorlatnak szeretnének véget vetni. A „MOBopólium” megszűnésével erre minden jogkörük meg is van. (A szójáték onnan eredt, hogy a korábbi, még 2012-es struktúra szerint a MOB volt a magyar sport kizárólagos döntéshozója, parlamentje).

A TE elkészítette a saját kalkulációit a sportági folyamatok és a finanszírozás összefüggéseiről, és kiderült, hogy most az asztaliteniszben kellene a legnagyobb ráfordítás a olimpiai sikerességhez (már korosztályos versenyekről sincsenek magyar érmek). A korosztályos érmeket figyelembe venni persze csalóka, hiszen az ökölvívást csak fél éve elkezdő női versenyző győztes meccs nélkül is vb-bronzzal térhetett haza.

De Sterbenz szerint a jó sportirányítás legfőbb elve a következetesség, ezért

Abszurd, hogy maga a MOB is ezt jelentette be a londoni olimpián, aztán kis túlzással, mire véget értek a játékok, még öten – asztalitenisz, tenisz, evezés, kerékpár, röplabda – belobbizták magukat a legjobbak, a támogatásra legérdemesebbek közé.

Nem volt világos, hogy miért szélesítették ki a kört olyan sportágakkal, amelyeknél középtávon sem volt várható komoly előrelépés. Ezek elé a sportágak elé reális, nem olimpiai érmekben mért célokat kell kitűzni.

A terv szerint a teljesítménymérés után ösztönözőket kell kitalálni, aztán jöhet a finanszírozás. A kormányzat ehelyett finanszírozással kezelte volna a helyzetet, miközben megfeledkezett a megfelelő teljesítménymérésről és ösztönzésről.

„Azért is teljesített jól az úszás és a kajak, mert az óra nem hazudik, a teljesítmény jól mérhető, nem lehet magyarázkodni. De még talán ennél is hatékonyabb a szakadékelv. Ha egy úszó 1-2 másodperccel elmarad a világtól, már nem tud megélni. Világbajnok kajakosunk mondta, 1-2 másodperces hátrány esetén már mehet kapálni. Ezért megfeszül, és mindig arra törekszik, mindent kiadjon magából. Vagyis kifejezetten ösztönző, ha nagy a szakadék a már jól fizető helyek és a második vonal mögött. Ennek pont az ellentétét látjuk

a csapatsportokban, ahol a középszert is bőségesen megfizetik, ezért nincs meg a kényszer,

hogy még többet hozzanak ki magukból. Sok egyéni sportág is van, ahol nincs vagy kisebb szakadék, és a második vonal is megfelelő megélhetést biztosít, ami óhatatlanul az elkényelmesedéshez vezethet.”

A rektorhelyettes úgy véli, nem kell feltétlenül hazai szakembert találni az igazgatói pozíciókba, pályázatot kell kiírni, és kitárni a kaput. Sterbenz szerint a finanszírozásnak el kell bírnia egy ilyen igazgató fizetését, és nem tart attól, hogy ne lenne elég alkalmas szereplő az ellenőrzésre. 

Fontos, hogy az új igazgatóban munkálkodjon a menedzserszemlélet is – csak előny, ha valakinek a sportos diplomája mellett gazdasági ismeretei is vannak –, de legalább annyira lényeges a rendszerben való gondolkodás. Mert ebben a jól megfizetett pozícióban olykor konfliktusokat kell majd bevállalni nagy tekintélyű szövetségi vezetőkkel.

Nem példa nélküli, amit terveznek, a mintát a rendkívül sikeres angol rendszerből importálnák, ahol az elnevezés a performance director kifejezésből adódik. Nagy-Britanniában ez az igazgató belenyúlhat a rendszerbe, visszaküldhet egy nem megfelelő tervet. Ezért is hasonlítottuk össze a grafikánkon a magyar helyzetet az angollal.

Az igazgató feladata az állami források hatékony felhasználásának ellenőrzése és a sportági struktúrák nemzetközi versenyképességének kialakítása. A jövőben meg kell akadályozni, hogy a szövetségi érdekviszonyok miatt a magyar közepes szintű teljesítmény legyen az értékmérő, és az erőforrásokat egyszerűen elnyelő lyukas sportági piramisok alakuljanak ki

Az angol modell azért jó példa, mert a 2012-es, éppen náluk rendezett olimpiára, felépítettek úgy sportágakat (néha a semmiből), hogy 57 érmet nyertek, és hogy nemcsak egynyári volt a sikerességük, azt a riói eredmények támasztják alá: ott a hazai pálya nélkül még újabb 3 érmet nyertek, és hatvannal mehettek haza, Kínát is megelőzve másodikok lettek a rangsorban. Sokszor emlegetett példa, hogy 1996-ban a britek mindössze egy aranyat nyertek, ahhoz képest óriási az ugrás, és mára megkérdőjelezhetetlen a helyük a világ élsportjában.

Kíváncsiak voltunk, hogyan fogadják a sportszövetségek a föléjük emelt kontrollt, ezért néhány, a vártnál rosszabbul teljesítő szövetséget megkerestünk. A Kocsis Máté polgármester vezette kézisekhez már eljutott, hogy átalakítanák a mostani rendszert.

„A performance director intézményének bevezetési tervéről természetesen tudunk, ezzel kapcsolatban nyilvánvalóan a közeljövőben egyeztetések kezdődnek" - írták nekünk.

A Magyar Birkózó Szövetség arról tájékoztatott - ott Németh Szilárd rezsibiztos az elnök -, eddig sem volt félnivalójuk, mind a pénzügyi, mind a szakmai programjaik megfeleltek. Bíznak abban, hogy a döntéshozók olyan rendszert alkotnak, ami a magyar sport fejlődését szolgálja.

Sterbenz szerint egyáltalán nem kevés a 15 olimpiai érem, legalábbis ha az ország gazdasági erejét, oktatási színvonalát vesszük. Három intézet is végzett az olimpia előtt számításokat, az egyik hárommal (RWI), a másik (Gracenote) néggyel lőtt fölé, a harmadik (PWC) viszont kettővel kevesebbet várt tőlünk. A teljesítménymérés modernebb eszközével, a piaci részesedéssel kifejezve az érmek két százalékát szerezték meg a magyar sportolók Rióban, ami a korábbi tendencia folytatásaként értelmezhető.

Az ellenben elgondolkodtató, hogy aranyból több volt, mint a másik két fajtából. Argentína mondhatta el ugyanazt magáról, de ott az arányok változtak, mert nekik 3 aranyuk és egy ezüstjük lett.

És mivel az aranyak nagy részét két házaspár hozta – Hosszú Katinka és Shane Tusup, valamint Kozák Danuta és Somogyi Béla –, nem látható a hosszú távú sikeresség. Kozák Danuta edzője, Somogyi Béla informatikus, volt külföldön krupié is, a magyar képzési rendszerben nem vett részt. Ugyanez igaz Shane Tusupra, Kulcsár Győző pedig még a régi TF-ről jött ki, amelyiken világszínvonalú volt a képzés (a 75 éves Kulcsár Szász Emesét készítette fel).

Ez volt az első olimpia, amikor mindössze egy férfi aranyérmes volt, ennek az okait is kutatja a TE. A nőknél kisebb konkurencia, szülni mehetnek, ha egy nő családot alapít 28 évesen, már nem tér vissza, míg a férfiaknál egy 28 éves versenyző a legjobb korban van.

Sterbenz szerint azonban a tehetség hatékony ösztönzés nélkül nem ér el a világ élvonalába.

Bár egy érem megfelelő szakmai segítség nélkül természetesen nem jöhet össze. Ezért sem üdvözítő a helyzet, hogy az érmesek edzőinek kevés kapcsolatuk van a TE-vel.

Sterbenz a kézenfekvő megoldás első lépését a szakedzői képzés újraindításában látja. Eddig is sejtette, hogy rossz a helyzet, de amikor azzal szembesült, hogy a nyolcvanas évek elején adták ki a sportágak szakkönyveit, azokon az ismereteken már rég túllépett a világ. Az utolsó, vízilabdázásról szóló könyvet például Gallov Rezső írta 1984-ben. Mindez szimbolizálja, hogy a nagy edzők nem írták le, nem osztották meg ilyen formában a tapasztalataikat egy sikersportágban. A vívást is ide lehet sorolni, de kajak-kenuban is az 1970-es években készült az utolsó könyv.

Amikor a Semmelweis Egyetem égisze alatt működött a TE,  nem volt igazán a rangjára emelve az edzőképzés, ezért generációk hiányoznak. Amikor anyagilag nem volt vonzó az edzősködés, az is elterelhette a tehetségeseket attól, hogy gyerekekkel, felnőtt versenyzőkkel foglalkozzanak.

Az edzők most már nincsenek alulfizetve, a tao annyira megemelte nemcsak a futballedzők, hanem a kosár- vagy pólóedzők fizetését is, hogy egyetemi tanárok irigykedve nézhetik, mennyire megéri pillanatnyilag a sportban dolgozni. Az is előfordulhat, hogy felsőfokú edzői diploma nélkül is lehet klubnál dolgozni több százezres fizetésért, olykor a helyettes államtitkári bértáblát apportálják.

„Óriási a lemaradásunk, 15 elveszett évet kellene valahogy pótolni, miközben a világ élsportja iszonyú erővel halad előre.”

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)