Arnold, Levente
17 °C
27 °C

Nő vagyok, nem lehetek ellenfél, aztán mégis

IMG 2561
2018.05.31. 12:49

Két magyar került be eddig az amerikai Röplabdázó Hírességek Csarnokába, egyikük sem volt kimagasló játékos, de mindketten jelentős hatással voltak a sportágra. A két éve elhunyt Holvay Endre sportdiplomataként futott be nagy karriert, Kotsis Attiláné mesteredző pedig május 31-én lett 90 éves.

A magyar sport előző századbeli nagy korszakának egyik utolsó nagy edzője, Kotsisné saját sportágát még mindig árgus szemekkel figyeli.

A Vasas korosztályos csapatainak edzésein rendszeres vendég,

aktívan közreműködik, el is mondja az észrevételeit az edzőknek, gyerekeknek. Tevékenységét május elején Bay Béla-díjjal honorálta a magyar sport napján az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Vegyük is végig gyorsan az eredményeit:

  • kétszeres olimpiai 4. (1976,1980), olimpiai 5. (1972);
  • vb-4. (1970), vb-6. (1974);
  • Eb-2. (1975) és kétszeres Eb-3. (1981, 1983).

Azt kérdeztem tőle először, hogy amikor 1959-ben az ifjúsági válogatott élére került, megfordult-e a fejében, hogy egyszer akár majd a nagy ellenfél szovjeteket is legyőzheti. Egyáltalán, hogy a sportág hazai fejlesztése eljuthat-e arra a szintre, hogy a magyar röplabda lesz a sokkal nagyobb múlttal rendelkező Szovjetunió kihívója.

„Dehogy gondoltam én arra, csak a holnapra. Mert ha az egyik nap alkottunk valamit, a következő nap sem veszhetett kárba. Ez a sportág itthon sokáig ismeretlen volt, a szovjetek befolyása miatt nyert teret. Magam nem is röplabdáztam, atlétikában, kosárlabdában voltam jobb, aztán egyszer csak megjelentek az iskolákban a röplabdahálók, és az volt a parancs, hogy márpedig ezt a játékot űzni kell.

Amikor nekem először azt mondták, hogy próbáljam ki, azon tanakodtam magamban, mégis, mit csinálok én. Pattogott köröttem a labda, azt se tudtam, hová álljak a pályán, merre mozogjak. Ahogy telt az idő, egyre inkább megszerettem, meg akartam érteni, mi miért történik.

Bajnok lettem, huszonhatszoros válogatott. Amikor edzővé váltam, az volt előttem, hogyan fejlődhetnek napról napra a gyerekek. A cél kezdetben csak annyi volt, hogy folyamatosan fejlődjenek. Az sem kevés. Végül eljutottunk három olimpiára, Európa-bajnokságon pedig döntőt játszhattunk a szovjetekkel. Nem voltunk azonos súlycsoportban, magasabbak voltak, a blokkjaink felett is át tudták ütni a labdát, de nem akartuk magunkat eleve megadni” – vágott bele széles gesztusokkal, a szenvedély manapság is felfedezhető a beszédében.

Honnan a név?

Kotsisné Kincsesy Gabriella 1928. május 31-én született.

1948-ban látta utoljára édesapját, Debrecenbe vitték igazoltatásra, az internálótáborból már nem tért vissza. Férjével a rendőrségnél ismerkedett össze, őt is bedarálta a kommunista gépezet, Kistarcsára, majd Recskre vitték mondvacsinált vádak alapján. Faludy Györggyel együtt tartották fogva. Kotsis Attila szabadulása után ismét összeházasodtak.

Nem árulunk el nagy titkot, a szovjeteket nem sikerült sokadik próbálkozásra sem legyőzni, de most is kiemelte, hogy játszmát azért legalább nyertek egyet. A szovjeteknél volt több 190 centis játékos, eleve lényegesen nagyobb merítési lehetőségekkel kalkuláltak, nálunk Bardi Gyöngyi 168 centije nem tudta ellensúlyozni a fölényt.

Kotsisné stílust próbált teremteni, amihez meg is volt az elképzelése. Bezárkózni sohasem akart – németül anyanyelvi szinten beszélt –, inkább nyitott szemmel és nagy figyelemmel járt a világban. Tanulmányozta a dél-amerikaiakat, a japánokat, csehszlovákokat és lengyeleket, mert ők előrébb jártak, és próbált ellesni dolgokat tőlük.

A teljes, ész nélküli adoptációt értelmetlennek tartotta,

ezért nyilván a leghasznosabb dolgokat válogatta ki.

Büszkén mesélte, milyen dicséretet kapott egyszer az NDK-ban. Válogatottjának kiismerhetetlen játékát a bolondos jelzővel illették. Úgy gondolja, ennél alig van nagyobb dicséret. Az NDK-t egyébként a hendikep ellenére sikerült lehagynia.

Úgy véli, kicsit lekezelően is néztek rá szerte a világban, mert ahogy most sem, akkor sem volt általános, hogy egy nő készít fel válogatottat. Ugyanakkor neki könnyebben elárultak titkokat, hiszen mégiscsak nő, és úgysem tudja majd jól felhasználni az információkat, nem jelent majd konkurenciát.

Kotsisné 1970-ben került a felnőtt válogatott élére, rögtön egy negyedik hellyel mutatkozott be a világbajnokságon, amivel azonnal kivívta a hazai sportirányítás nagyra becsülését, hiszen előtte megközelítően jó eredményeink sem voltak. Az a generáció, amelyiket gyerekként elkezdett oktatni és formálni, egyre inkább berobbant a felnőtt mezőnybe. Úgy taktikázott, racionálisan jelöli meg a célokat, így rendre gratulálhattak neki a sporthivatal vezetői, ha sikerült túlteljesíteni. És általában így volt.

Az üldözött bronz

1970-ben a csehszlovákok ellen öldöklő küzdelemben nyert csapata 3-2-re, ám mivel Észak-Korea ellen ugyanilyen arányban veszített, nem lehetett meg a történelmi bronzérem. Ezt az érmet üldözte onnantól kezdve, két olimpián (1976, 1980) maradt le róla. (Ma már nemhogy az elődöntő elérhetetlen, a részvételre sincs esélyünk.)

Európa-bajnokságon összejöttek az érmek, a legnagyobb sikernek egyértelműen az 1975-ös második helyet tartja. Kialakított egy megfelelő alapjátékot, stabil alakzatokat, ahonnan egy-két ember mindig mozgásban volt, ha át kellett váltani kombinatív támadásra. Megvoltak csapatának automatizmusai, a biztonsági játékok, de azon felül is mutattak váratlant, amivel meccseket lehetett nyerni.

Úgy gondolja, 1976-ban voltak közelebb olimpián a harmadik helyhez, mert az teljes egészében az ő csapata volt, míg a moszkvai olimpia előtt fél évvel hívták vissza, mert egyedül benne bíztak, de akkor már érdemben nem tudott segíteni. Ráadásul 80-ban távol maradt néhány nemzet, míg négy évvel korábban mindenki ott volt, aki a számított, és úgy sikerült a negyedik helyre befutni. A Dél-Korea elleni bronzmeccs jól indult, az első szettet sikerült 15-12-re megnyerni, utána viszont az ázsiaiak átvették az irányítást.

1976 után egyébként nem voltak teljesen elégedettek vele, ezért is kellett távoznia. Pontosabban egy különös eset zavarta meg a csapat felkészülését.

OTSH-döntésre be kellett állítania Biszku Béla mindkét lányát a csapatba.

Az egyiknek képességei alapján ott lett volna a helye, a másikat ellenben nem akarta kivinni. Szakmailag nem tudta volna indokolni, ezért meghagyta a pártkatonáknak a közlést. Az olimpia után elment a Spartacusba, onnan hívták vissza, amikor az eredmények nem jöttek. A 80-as olimpia után nyugdíjazásáig kapitány volt.

Rég volt, mindenki függött valakitől, el kellett fogadni ezt a helyzetet. Amikor már lehetett erről beszélni, mondták nekem, álljak bosszút. Mégis kin?

– kérdeztem vissza a riporternél. Nem azon múlt a harmadik hely, hogy nem az általam legjobbnak gondolt csapattal mentem ki, és tizenkettő helyett csak tizenegy játszott. Maguk a lányok, 1980-ban voltak mérgesebbek, szememre is vetették, hogy cserélnem kellett volna. Én pedig csak halkan kérdeztem: mondjátok meg, mégis, kit kellett volna beállítanom.”

Kapitánysága alatt Kotsisné elvégezte az ELTE pszichológia szakát (1977), mert még képzettebb akart lenni. Doktori disszertációját olvasta Székely Norbert, a kosarasok jelenlegi kapitánya is, és megfontolandó gondolatokat talált benne.

Neki egyszerűbb volt megértenie a nőket, jó viszonyban van manapság a tanítványaival, akik meglepetéspartit szerveztek neki.

Nem volt könnyű ugyanakkor azzal szembesülnie, hogy a magyar válogatott a nyolcvanas évek végére elveszítette európai meghatározó helyét, később pedig esély sem volt arra, hogy egyáltalán Eb-re kijusson, holott valaha a vb-n is számolni kellett a mieinkkel.

Amikor ő kapitány volt, a klubedzők a kérésének megfelelően a keze alá dolgoztak, elfogadták, hogy mindennél fontosabb a nemzeti csapat jó szereplése. Ha nem is vallottak ugyanolyan nézeteket a játékról, ezt az alapvetést elfogadták. Így az ő külön kérésére végeztek pluszmunkát, egyénre szabott feladatokat kaptak a játékosok.

A 80-as évek végén az edzőképzés nagy lejtmenetbe került, a szürkeállomány kezdett kifogyni a sportágból, és most sem ideális a helyzet. Nem érti, miért kiabálnak az edzők a pálya mellett, amikor csak azt kérhetik számon, amit hét közben leoktatnak. Észre kellene venni, hogy nem teszik jól a dolgukat, ehhez azonban megfelelő intelligencia is kellene.

A hazai szövetséggel hullámzó volt a viszonya az elmúlt években, nem értette, miért nem voltak büszkék az állami kitüntetésére, froclizták is edzőkollégái, miért nincs ott senki a díjátadón. Reméli, hogy a születésnapja talán eszükbe jut.  

Ahogy a gyerekeknél látja, a kosárérintés rendben van, arra jól megtanítják őket, az alkarral való érintésnél már nagyobb baj. Szembetűnően látszik a technikai képzetlenség.

Az ugrásoknál is azt látja, hogy az alapok nincsenek rendben, ezért kerülnek sokszor közel a hálóhoz. A külföldiek többsége olyan, akitől nem lehet tanulni, nem a csúcson lévő játékosokat igazolják le, hanem a közepest.

Egyszerű pedig ez, egy magasugró sem jut azzal előrébb, ha előre ugrik. Megfelelő emelkedés nélkül nincs siker. 

És a megfelelő talajfogásról még nem is beszéltem, ami ugyanolyan fontos. Egyetértek a kapitánnyal, Jan de Brandttal, amikor arról beszél, hogy kevés az ideje a felkészülésre. Az pedig nem az ő dolga, hogy az alapokat rendbe rakja. Jövőre mindenesetre Európa-bajnokság lesz, szeretnék még ott lenni, és a magyar pontok után jó sokszor tapsolni.”

Amikor csodát láttak

„Emlékszem, volt olyan, hogy Holvay Endre milyen nagy szenvedéllyel gratulált nekem, mert legyőztük az 1974-es vb-n Mexikóban azt a Kubát, akit addig nem sikerült. Nem mertem mondani, hogy szép-szép ez az eredmény, de nekünk nem sok közünk van hozzá, mert méteres outokat ütöttek, mert megzavarta őket a magaslati átállás. Inkább hagytam, hadd kezeljék csodaként az eredményt.”

1975-ben, amikor a magyaroknak már mindegy volt, milyen eredmény születik a bolgárok ellen, az Eb-ezüst mindenképp megvolt, próbálták rávenni, hogy adja oda a meccset az ellenfélnek. A végeredmény 3-1 lett ide.