A bőrömön érzem, mit veszítettem, hogy nem Magyarországnak nyertem

Műkorcsolyázónak indult, mert csodálta az olimpiai ötödik és hatodik helyig jutó, világbajnoki bronzérmes Almássy Zsuzsa mozgását a korabeli közvetítésekben, és egy barátnője is korcsolyázott.

Az iskolában jó kezekben volt, olimpiai bajnokok vették körül, Köteles Erzsébet volt a tanárnője, egy másik tornász, Kertész Aliz oktatta neki a tornát. Édesanyja egyik legjobb barátnője a vívó Dömölky Lídia volt.

A gyorskorcsolya felé egy szaktekintély, Terták Elemér terelte, aki a nemzetközi szövetségben fontos szerepet töltött be, és műkorcsolyában maga is olimpikon volt. A döntés helyességét igazolta, hogy már 14 évesen felnőtt magyar bajnok lett, és 1985-ig, amíg el nem hagyta az országot, nem is tudta senki sem legyőzni itthon.

Még gimnazista volt, amikor kijutott a téli olimpiára, osztálytársai a hideg ellenére is kikísérték a reggel ötkor Szarajevóba induló buszhoz. Akkor még nem fedett pályán rendezték az olimpiai versenyeket, a nagy hidegben kellett edzenie, megfázott, betegen állt rajthoz, nem jó emlék élete első olimpiája.

A másodikon, 1988-ban már osztrák színekben vett részt, mert férjhez ment az akkor már osztrák állampolgár Németh Tamáshoz. Édesapja nem támogatta a névházasságot, Hunyady viszont úgy érezte, itthon nem lehet jövője. Calgaryban még Kutas Bálint volt az edzője, ahogy az előző években is. Jó formában érkezett, és ha képzettebb, valamint alaposabb felkészítést kap, érzése szerint már akkor többre juthatott volna.

„A Volánban megszűnt a szakosztály. Nem vettek fel a TF szakedzői szakára, egy céljait megvalósító fiatal ezekből a jelekből nem tud más következtetést levonni, mint hogy ő nem fontos. Céljaim ugyanakkor nagyon is voltak, és azt is éreztem, képes lehetek arra, hogy a világ legjobbja legyek. Bécsben sem vártak kimagasló körülmények, munka mellett korcsolyáztam. Edzeni viszont legalább tudtam, nem voltak pályagondok, ami sokat jelentett. A nyolcvanas években, ha elmentél, nem lehetett csak úgy visszajönni.

Nem lett volna korrekt, ha azt mondom az értem mindent megtevő klubomnak, bocs, meggondoltam magam, mégis magyar lennék én. Nem akartam hülyét csinálni magamból.

Nem lett volna értelme önmagamat lejáratni azzal, hogy ide-oda dobálom magam.”

1992-ben az albertville-i olimpia előtt már a legjobbak közé sorolják, mert érmes világkupákon. Az olimpián bronzérmes lett, választott országának nagy siker volt ez, mert ebben a szakágban nem jeleskedtek. Ő mégsem volt elégedett.

„Már ott voltam a küszöbön, de olyan melegben még életemben nem versenyeztem. Aki megfelelő időben, vagyis a felújítás után volt a jégen, jobb időket futott, mert neki nem kellett az olvadással küszködnie. A bronz jutott, aminek örültem is, meg nem is, de inkább csalódott voltam. Kapóra jött viszont, hogy csak két évet kellett várni a következő olimpiára. Akkor már megvolt a rutinom, a felkészültségem, minden adott volt, hogy nyerjek, akkor már az NDK-módszerek is háttérbe szorulni, és a szép férfias NDK-s lányok is.”

Ausztriának akkor hat aranya volt, két évre rá, Lillehammerben viszont már csak kettő. Az utolsó napokban Stangassinger megnyerte a szlalomot.

Az addigi fanyalgást kizárólag Hunyady tudta tompítani, és egy csapásra nemzeti hős is lett.

Lillehammerben – pontosabban Hamarban – már csarnokban zajlott a verseny, tökéletes körülmények között, minden ideális volt: a páratartalom, a formaidőzítés is.

Már abszolút favoritként érkezett, és meg is valósította az álmát. Szó szerint, mert egy nappal a verseny előtt megálmodta, hogy ott lesz a dobogó tetején, boldogan integet, nem tudja senki legyőzni őt. Ettől még másnap meg kellett futnia élete nagy versenyét.

2:02,19-es időt ért el, a bronzérmes német Gunda Niemann-nál több mint egy másodperccel gyorsabban, és az orosz Fedotkina is kapott tőle kereken fél másodpercet.

Jöhetett a valcer, amit az osztrákok transzparenseken kértek tőle. Nagy fájdalma, sem ez, sem maga a verseny nincs meg a világhálón, pedig kíváncsi lenne a mozgására, szívesen értékelné, visszanézné. Fent vannak más futásai olimpiákról, világbajnokságokról, a legfontosabb viszont nincs.

„Gyorskorcsolyával nem túl gyakori, hogy valaki táncol. De én nagyon szerettem a műkorit, hiszen azzal kezdtem, és szerintem anélkül nem is lehettem volna bajnok.

A hollandok annyira megszerették tőlem ezeket a műkoris mozdulatokat, hogy összesen 44 kislány kapta meg a csodaszép Emese nevet eddig, miattam.

Így nyilvánították ki a tiszteletüket, ami, ha jobban belegondolok hátborzongató, pedig nem vagyok egy érzelgős típus. A kosaras Emese Hoffal például rendszeresen tartom is a kapcsolatot a Facebookon.”

Természetesen megfordult a fejében a verseny után, hogy akár a magyar himnuszt is hallhatná, de az élet nem így hozta. Az osztrákot nem ismerte, de tisztelte az országot, ugyanúgy szereti mindkettőt, de mivel Svájcban él második férjével, Timo Järvinennel és gyerekével, olykor honvágya van. Zürich mellett tanít ovisokat korcsolyázni, és emellett napközis tanár is egyben. A többség tudja, ki volt ő, de a múltjával nem kérkedik, a hivalkodás sohasem volt jellemző rá.

1998-ra ugyancsak favoritként utazott, erősebb volt, mint korábban. Az edzőjével azonban már nem volt meg a tökéletes összhang, ezért nemhogy újabb aranyat, még érmet sem sikerült nyernie Japánban.

„A naganói melegítésnél úgy siklottam, mint még soha. Tartottak is tőlem, és ha nem is volt jellemző rám az önbizalom túltengése, akkor úgy éreztem, minden klappol körülöttem.

Ahogy teltek a napok, az edzőmmel azonban egyre rosszabbul jöttem ki, feszélyezett, idegesített, de már az utolsó pillanatokban nem mertem meghozni a döntést, hogy inkább kerüljük egymást, azzal többre megyünk.

Ennyin múlott. Másfél másodpercre maradtam el a győztestől, a negyedik helyhez volt elég. 32 éves voltam, nyernem kellett volna. A holland Marianne Timmeré lett az az arany, aki még később, 2006-ban, Torinóban is nyert.”

Egy év múlva, 1999-ben volt utoljára világbajnok, ami vigaszt jelentett az olimpiai kisiklás után, és akkor már Jarvinen volt mellette. A hollandok szívébe akkor lopta be magát ismét. Utána viszont meg kellett műtenie a térdét. 2002-ben már az is nagy szó volt, hogy eljutott a Salt Lake City-i olimpiára. A 2006-os részvétel kivívása átmenetileg foglalkoztatta, de letett róla.

Szívesen hazajönne, a férje mögött másodedző lehetne, puhatolózó beszélgetések már voltak is, de konkrétum soha.

A korcsolya fejlődésének, az állami invesztíciónak nagyon örül, reméli, hogy a 2021-ben átadandó központban 400 méteres nagypálya is épül, és hosszú pályán is lesznek magyar klasszisok, akiknek szurkolhat.

Amikor csak itthon van, kimegy a Városligeti Műjégpályára, kicsit nosztalgiázik is. Legutóbb január elején volt ott, mert ott nőtt fel, és nem akar elszakadni tőle. Meglátogatta a short trackesek edzéseit is, látta az elhivatottságukat és a szorgalmukat. Az edzőjükkel, Bánhidi Ákossal még együtt kezdett korizni. Sok szerencsét kívánt neki Phjoncshangra.

Elérzékenyülök, amikor meghívnak az olimpiai bajnokok klubjába. Hogy azt gondolják, helyem van közöttük.

A hagyományok ápolása nagy kincs Magyarországon, Ausztriába nincs ilyen. Celeb lehetnék, de az nem az én világom, inkább nemet mondok. Ausztria példát vehetne a magyarokról, kint sajnos ilyesmire nincs lehetőség. Próbáltam volna egyszer összehívni a kinti bajnokokat, de összeegyeztethetetlen.”

Magyarország ebből a szempontból szerencsés, mert nagyon sokan Pesten vagy a főváros környékén élnek, míg Ausztriában sokkal inkább megvan a földrajzi tagoltság.

„És hát emellett ott az olimpiai járadék. Ilyenről én csak álmodhatok. Nem élek rossz körülmények között, de ez egy fantasztikus gesztus, egy kitüntetés. Én kaptam annak idején 120 ezer schillinget, ennyi volt az anyagi megbecsültségem. Nem is tudják a magyar bajnokok, érmesek, milyen kivételes helyzetben vannak, hogy így megbecsüli őket a társadalom. Ez egy kegyelmi állapot. Az osztrák bajnokok nem kapnak semmit, így én pontosan tudom, mit veszítettem. Belegondolok, hogy ez nekem is járhatott volna, de mégsem mondom azt, hogy bárcsak a magyaroknak nyertem volna.

Elsősorban magamnak nyertem, mert a sportoló önző is. Egy sportoló azt nézi, hogyan tudja kihozni önmagából a legtöbbet. Nem akartam én mindenáron országot váltani, csak kihozni magamból a maximumot.

Másként nem ment. Pénz nélkül és megfelelő jég és megfelelő háttér nélkül nem ment. Ha már addig nagyon sokat beletettem, nem veszhetett el az a rengeteg munka. A 94-es állapotokat már nem lehet rekonstruálni, ha később születek, minden más. Nekem akkoriban nem volt más út.”