A jégkorong braziljai hontalanok lesznek az olimpián

A hivatalos feljegyzések szerint a jégkorong története a kanadai William-erődből indult, ahol unatkozó katonák kapták azt a utasítást a szintén unatkozó parancsnoktól, hogy seperjék fel a laktanya felfagyott udvarát. Ők viszont a seprűkkel egy fagyott faágat (vagy követ) kezdtek ütögetni. Majd később elterjedtté vált hokis szokás szerint nyilván egymást is, de a lényeg, hogy ekkorra már feltalálták a jégkorongot.

Lárifári.

A valóság természetesen egészen más. A kanadai indián törzsek egyikének, a romantikus indiánregényekből sem túlzottan ismert naszkapiknak volt egy különös férfivá avatási szokásuk. Egy tó befagyott jegére küldték a férfivá válás előtt álló fiút, valamint a törzs hat-hat legjobb harcosát. Ők két csapatra oszlottak, majd meghajlított nyírfaágakkal ütögetni kezdtek egy darab jéggé fagyott bölényszart. A fiúnak pedig követnie kellett a szardarab (naszkapi nyelven: pa-akk) mozgását, és bármikor, ha a törzsfőnök megkérdezte, meg kellett mondania, éppen hol jár a szabad szemmel szinte láthatatlanul cikázó bölényszar. A szokásuk ismert volt szerte az észak-amerikai törzsek között, a naszkapikat számos indián nyelven ájsz-hóó-ki vagy ájsz-hookki néven ismerték, ami jellemzően valami olyasmit jelentett, hogy

Aztán, ahogyan a termőföldjeiket, asszonyaikat és más szokásaikat, ezt is átvették az európai gyarmatosítók, sőt, még az elnevezéseket is: a jégkorongot angol nyelven icehockey-nak hívják (ejtsd: ájszhoki), a korongot pucknak (ejtsd: pakk). Aztán ahogy az egységes állammá 1867-ben vált Kanada felismerte, hogy ebben a sportban bucira verheti az egész világot – beleértve a mocskos déli szomszédot, Amerikát is –, fontossá vált az, hogy legyen egy szebb és civilizált eredettörténete a sportágnak. Így jött a William-erőd és az unatkozó katonák legendája.

A naszkapik azóta eltűntek a történelem süllyesztőjében számos más indián törzzsel együtt – még ha nem is mindegyikről született egy Utolsó... regény, mint a mohikánokról –, a kanadaiak és a jégkorong azonban nem, és maradt a lényeg is, a láthatatlan sporteszköz önfeledt kergetése. Igaz, a mocskos déli szomszéd azóta már felzabálta a sportágat, még ha a maga módján is.

A jégkorong legismertebb ligájában, az NHL-ben (National Hockey League, ami a nevével ellentétben nem nemzeti, hanem észak-amerikai liga) idén 30 csapat szerepel, ebből már 23 USA-beli és csak 7 kanadai. De ami igazán fájdalmas lehet nekik: bár a legtöbbször, 24-szer, a Montreal Canadiens nyerte a sorozatot záró Stanley-kupát, 1993 óta nem győzött a sorozatban kanadai csapat, de még döntőbe is csak elvétve jutottak. Szóval olyan érzés lehet kanadai hokisnak lenni az NHL-ben – akikből egyébként egyre kevesebb is van: 1990 környékén még 70 százalék fölött volt, ma 50 százalék alatt van az arányuk –, mint DK-aktivistának valahol Csorna környékén.

Kanadának így maradhattak a világbajnokságok és a téli olimpiák, a nemzeti válogatottak versengéseiben ugyanis sosem volt túl jó az Egyesült Államok. Ez sokáig működött is. Az 1920-tól a második világháborúig megrendezett 13 világbajnokságból 11-et nyert Kanada, majd a háború utáni első hatból is kettőt (a másik kettőt a csehszlovákok).

Ám a hatvanas évektől jöttek a jégkorong braziljai, ahogy a hokis körökben D. Gromov néven ismert Gazda Albert hívja a szovjet/orosz hokisokat. És jött a szovjet/orosz hokiaranykor: 1956-tól 1992-ig 10-ből 8 olimpiai arany (a másik kettőt az amcsik vitték, különösen az 1980-as győzelmüket értékelték heroikusnak), és közben olyan zsenik játszottak a CCCP-s mezben, mint minden idők valaha volt legjobb sora, a Krutov–Larionov–Makarov trió, vagy a valaha volt legjobb kapusok legjobb kapusa, Tretyak (na jó, talán holtversenyben Hasekkal). A szovjetek dominálták a vébéket is, 1962 és 1975 között 14-ből 13-szor övék lett az arany (a nagy sorozatot Csehszlovákia szakította meg 1972-ben, akkor ezüstérmesek lettek a szovjetek), majd 1987-től még ötször zsinórban.

1963-tól 1981-ig csak négy olyan év volt, amikor nem ez a három válogatott állt a vb-k dobogóján.

Kanada és az USA válogatottjaiban sokáig csak amatőrök játszottak, a profikat az NHL-ből nem engedték el a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) rendezvényeire, sem a téli olimpiákra. Az NHL-ből csak 1998-tól mehet játékos a téli olimpiákra, ami meg is látszik: bár akkor még cseh–orosz döntő volt, az azóta rendezett négyből hármat Kanada nyert – kétszer is az USA ellen –, és míg az oroszoknak és a cseheknek ebben az évezredben összesen csak két bronz jött össze, addig a finneknek egy ezüst és két bronz.

Finnország egyébként sokáig nem számított hokinagyhatalomnak, csak aki az utóbbi húsz-huszonöt évben követi a jégkorongot, az érzi természetesnek, hogy a sportágat velük együtt hat nemzet uralja. A finnek 1994 előtt nem szereztek téli olimpiai érmet (azóta hat tornán egy ezüstöt és négy bronzot), világbajnokságokon 1992-ig nem álltak dobogón, azóta tízszer jutottak a döntőbe (kétszer győztek, mindkétszer a svédek ellen), és sosem végeztek a 7. helynél hátrébb (miközben az oroszoknak 10. és 11. helyük is volt ebben az időszakban).

Jégkorongban tehát ma klubszinten az NHL dominál – bár az oroszok hatalmas pénzt öltek az európai ellenlábasának szánt KHL megteremtésébe és lélegeztetőgépen tartásába, egyelőre nem tűnik túl sikeresnek a törekvésük –, míg a nemzeti csapatok között hat meghatározó szereplő van: Kanada, Egyesült Államok, Oroszország, Csehország, Svédország és Finnország (a szlovákokat a 2000-es évek elejétől egy vb-arany és további három érem miatt kezdték hetedikként emlegetni, de az elmúlt öt vébén a negyeddöntőbe se jutottak, 2017-ben győztes meccs nélkül a 14. helyen zártak).

A phjongcshangi olimpia eredményére persze a múltból kiindulva nem lehet tippelni. Egyfelől azért nem, mert míg négy éve, a szocsi olimpia előtt azt írhattuk, hogy „kis túlzással minden idők egyik leglátványosabb hokitornája jöhet” a játékokon, miután „a mezőny fele a világ legjobb bajnokságából jön”, ennek most épp az ellenkezője igaz.

Az NHL ugyanis, húsz év után, most először nem tart szünetet februárban, vagyis

Az NHL és a téli olimpia szervezői között egyébként mindig nyögvenyelős volt az egyezkedés, Szocsi előtt is csak bő fél évvel sikerült megállapodni. Nem lesznek ott a svéd Sedin fivérek, Zetterberg, Forsberg, sem a finn Laine, Koivu, Jokinen, a kanadai Crosby, Staal, Stamkos, sem Plekanec vagy Jagr a csehektől, Kane, Kessel, Statsny az amerikaiaktól, és nem lesz Ovecskin, Kucserov, Namesztnyikov sem az oroszoknál.

Sőt, maga Oroszország válogatottja sem lesz ott – a NOB decemberi döntése értelmében az orosz sportolók csak semlegesként lehetnek ott Pjongcsangban, győzelmük esetén nem is az orosz, hanem az olimpiai himnuszt játsszák el nekik. Ha százból egy ember ismeri, már sokat mondtunk.

Az olimpia honlapján jelenleg „Olimpikonok Oroszországból” néven szerepel az orosz hokiválogatott (is), amelyről egyelőre azt sem tudni, milyen kerettel utazik el Dél-Koreába: a NOB-döntés utáni első reakciók között szerepelt az is, hogy az NHL-hez hasonlóan a KHL is letiltja legjobbjait az olimpiáról.

Ami a sok bizonytalanság között biztos: a férfiak mezőnyben 12 csapatos, a nőknél 8 csapatos a torna. A női hokiban nem várhatók nagy izgalmak, az eddigi öt olimpiából egyet nyert az USA (Kanada előtt), négyet Kanada (háromszor az USA előtt), a legjobb négybe rajtuk kívül szinte mindig az egyszer döntőig is eljutó svédek és a finnek kerülnek be. A lebonyolítás némileg szokatlan: az A csoportban vannak a kanadaiak, amerikaiak, finnek és oroszok, a B-ben a svédek, svájciak, japánok és Dél-Korea.

Az A csoportból az első kettő automatikusan elődöntős (USA és Kanada, ha engem kérdeznek), a csoport harmadik helyezettje a B csoport másodikjával fut még egy kört az elődöntőért (finn–svájci meccs a legvalószínűbb), míg az A csoport utolsó helyezettje a B csoport győztesével játszik ugyanilyen meccset (papírforma szerint ez orosz–svéd lesz). És mivel az A csoport első két helyezettje az elődöntőben elkerüli egymást, nehéz elképzelni, hogy ne kanadai–amerikai döntő legyen most is.

A férfiaknál három négycsapatos csoport van. A „nagy hatosból” az aktuális világbajnok svédek a vb-negyedik finnekkel vannak egy csoportban, ide, a C csoportba került még két pótselejtezős csapat, Norvégia és Németország. A legutóbbi vb-n ezüstérmes Kanada kapta a cseheket és Svájcot (a tavalyi vb 7. és 6. helyezettjét, ebben a sorrendben), valamint a házigazda Dél-Koreát. A legérdekesebb az A csoport, ahol az oroszok és az amerikaiak kerültek össze – a 2017-es vb csoportkörét az USA nyerte az oroszok előtt egy ponttal, de később az oroszok lettek dobogósok, míg az amerikaiak csak ötödikek –, továbbá itt vannak a szlovákok és a szlovének. A csoportgyőztesek és a legjobb második helyezett negyeddöntősök, a maradék nyolc csapatból egyenes kieséssel kerül ki a másik négy negyeddöntős. Innen már különösebb kacskaringók nélkül megy a rájátszás.

Magyarok ismét nem lesznek a tornán. A férfiak a második selejtezőkörben szálltak be a kvalifikációba – az elsőben még olyan csapatok vettek részt, mint például Izrael vagy Mexikó –, és nyomban ki is szálltak: 2015 júliusában a budapesti selejtezőtornán a lengyelek mögött csak második helyen végeztek a csoportban (a lengyelek ezzel tulajdonképpen visszavágtak a 2015. áprilisi krakkói vb-tornáért, ahol mi előztük meg őket az ő hazai jegükön, és jutottunk fel ismét a világelitbe). A nők a négykörös selejtezősorozat harmadik körében, 2016 decemberében egy norvégiai négyes tornán estek ki a norvégok mögött, Kazahsztánt és Szlovákiát megelőzve.

A férfiak tornáján a csoportkör február 14-én szlovák–orosz és amerikai–szlovén meccsekkel kezdődik, az egyenes kieséses szakasz első meccseit 20-án, a negyeddöntőket másnap, a döntőt 25-én játsszák. A nőknél február 11–15. között lesznek a csoportmeccsek, február 22-én a döntő.