Sífutás, amit még a háborúban is alkalmaztak a finnek

A háborúban is előny volt, ha tudott síléccel a lábán futni.

A sífutás az egyik legősibb téli sportág. Úgy is mondhatnánk, hogy a téli sportok alapja. Már amennyiben a téli sportokat azzal azonosítjuk, hogy emberek valamit a lábukra csatolnak, és azzal csúsznak, siklanak satöbbi. De hogy is került az a bizonyos léc a lábra?

Az egész azzal kezdődött, hogy az emberek meg akarták akadályozni, hogy belesüppedjenek a hóba, és a lábfejükre, bakancsukra erősítettek talpakat. Időszámításunk előtt 6300-ból már származnak ilyen leletek Európa északi részéről. Az északi emberek ekkoriban még nem sportolásra és versenyzésre használták a lábukra szerelt talpakat, léceket, hanem közlekedéshez, vadászathoz.

Ebből a közlekedési formából nőtt ki a túrasízés, ami már bevett gyakorlat volt az Északi-sark és a Déli-sark felfedezésekor is. Az első sífutó versenyt a XVIII. században rendezték meg Európában, de a versenyzés csak a következő században terjedt el. Magyarországon 1892-ben sífutottak először, állítólag előbb, mint ahogy az alpesi sízést próbálták volna. Hogy pontosan hol történt mindez, arról eltérő beszámolókat találni: vagy a Normafán, vagy a Kissvábhegyen, de annyi biztosnak tűnik, hogy Budán.

A sífutva közlekedés a versenyszerű sport mellett ma is népszerű közlekedési forma Európai északi részén vagy például Alaszkában. Hadászati technológiaként is megjelent a XX. században: az orosz–finn háború során a finnek bevetettek sítalppal közlekedő gyalogságot is, amely komoly előnyre tett szert az orosz alakulatokkal szemben.

A versenyszerű sífutásnak kétfajta technikája van: a klasszikus és a szabad-korcsolyázó stílus. A klasszikus kötött pályán, nyomvonalon (nyomban) halad, akár egy villamos a síneken. Ez a régebbi technika, a korcsolyázó stílust csak néhány évtizede kezdték alkalmazni.

Pauli Siitonen találta ki, aki olimpiát soha nem nyert, a nagy skandináv versenyt, a Vasaloppetet viszont behúzta 1973-ban.

Nézői szempontból nagyjából mindegy, milyen technikával zajló versenyt követünk, ugyanannyira érdekes vagy érdektelen, attól függ, honnan nézzük.

Pár éve sífutásban is van sprint, ami csak valamivel több mint egy kilométer, míg a nőknél 20-30 kilométeres maratoni távok mellett a férfiak 50 kilométeres versenyszáma a leghosszabb. Utóbbiak nemcsak a sportolók, hanem a nézők számára is igazán embertpróbáló feladatot jelentenek, valószínűleg csak az igazán elkötelezettek szánják rá magukat, hogy végignézzenek egy többórás, mérsékelten eseménydús versenyt.

Ugyanakkor akár egy futóversenyen, egy sífutóversenyen is vannak olyan pillanatok (főleg a végén), amelyek nemcsak a sportág és a taktikázás szerelmeseinek jelentenek csemegét. Itt van mindjárt például Petter Northug parádés befutója a 2013-as világbajnokságról. Őt sajnos nem látjuk, nem került be a csapatba, mert nincs olyan állapotban.

Az alábbi videón egy percnél kezdődik a férfiak sprintszámának döntője a 2017-es világbajnokságon:

Végül pedig egy 50 km-es verseny a sífutás őshazájából, Norvégiából:

Borítókép: finn csapat gyakorlatozik 1940 körül. Fotó: Three Lions / Getty Images Hungary.