Izgalmasabb az edzői út, mint mikor versenyeztem

Ahogy távolodtam időben az úszástól, és hátrább léptem, úgy jöttem rá, hogy ez a világ egyik legszuperebb sportága, főleg, ha úgy tekintünk rá, mint egy alapsportra, és nem feltétlenül a versenysportban gondolkodunk. Nem úgy hagytam abba, hogy imádom, de leülepedett és a helyére került bennem azóta sok minden

– mondta a kétszeres paralimpiai bajnok Pásztory Dóra, aki néhány hónapja a London déli részén lévő Barnes Swimming Clubnál állt munkába, és jelenleg 10-12 éves gyerekekkel foglalkozik, külön csoportot kapott.

Számára az a legfontosabb, hogy egy olyan alaptechnikai tudást tanítson meg a gyerekeknek, amivel akár az élsportban is el tudnak indulni, de ha csak a fittségük megtartására vagy egy másik sportág kiegészítésére használják az úszást, akkor is legyen benne sikerélményük.

„Biztosan lesz köztük olyan, aki hozzám hasonlóan akár több évtized szünetet tart, de amikor 30-40 évesen újra medencébe ugrik, akkor is lesz egy olyan alapmozgása és koordinációja, amivel bármikor visszatérhet.”

Pásztory férje Londonban kapott munkát, értelemszerűen ő is elkísérte, és már négy éve él az angol fővárosban.

Miután a kisfia már iskolai előkészítőbe járt, feltette magának a kérdést, mit szeretne csinálni, mert a főállású anyaság és az újságírói munkák (a Wmn.hu és az Éva magazin állandó szerzője) egy darabig kielégítették, de egy idő után elkezdett arra vágyni, hogy Londonban is legyen valami, amire hosszú távon építhet.

Félt, mert ki kellett lépni a komfortzónájából, és mert nem tudta, a nyelvtudása mire elég egy speciális környezetben. Ki tudja-e olyan szinten fejezni magát, hogy az elég legyen ebben a szerepkörben. Abban sem volt biztos, hogy megfelelő lesz a pedagógiai érzéke.

Itthon a Testnevelési Egyetemen szerzett képesítést, de Angliában is meg kellett szereznie az ottani papírokat, és 12 nap alatt ezt meg is tette. Ha hihetetlenül is hangzik a 12 nap, sokan vannak olyanok, akik egy jobb élet reményében még úgy is belevágnak az úszás oktatásába, hogy alig tudnak úszni.

„Nem elég, hogy egy idegen nyelven kellett megtanulnom az úszás sajátos nyelvezetét, sokszor még magyarul sem tudtam helyesen, mit hogyan hívnak. Nekem otthon, Pécsen a lábbója neve egyszerűen csak bigyó volt, ami csak abban a mikrokörnyezetben volt érthető, sehol máshol, így azt itt nem igazán alkalmazhattam. A most bontakozó edzői identitásom alapja teljes egészében egykori edzőm, dr. Petrov Anatolij szakmai hátterére épül.

16 évesen – sok más 16 éveshez hasonlóan – nem érdekelt, mit csinálok, az meg pláne nem, hogy miért csinálom.

Nem kérdeztem, hogy szeptemberben miért úszunk 400-akat meg 800-akat, júniusban meg miért inkább sprinteket. Viszont annyi eszem legalább volt, hogy pár évig írtam edzésnaplót. Ezeket most megtaláltam anyukámék padlásán, előszedtem, és abból próbálok építkezni. Kezdő edzői szemmel nézve már egészen más minden, és most látom igazán, hogy mennyire jó kezekben voltam, és mi tette Tolja bácsit kiváló edzővé."

Ma már egészen más szemszögből néz és gondol vissza arra, amit akkor elvégzett.

„Akkor csak egyszerű sorok voltak a spirálfüzetben, el kellett telnie pár évnek, hogy megteljenek tartalommal. Még nem alakult ki az edzői énem, arra még várni kell nyilván, egyik napról a másikra nem megy. Várom, hogy fejlődök az úton, ez izgalmasabb, mint mikor úsztam. Mai fejjel már nagyon sajnálom, hogy nem írtam fel több mindent, mert akkor most lehet, még több minden lenne világos előttem.”

Pásztorynak az ukrán származású, Magyarországon letelepedő Petrov Anatolij volt az edzője. Petrov ikerfiai is úsztak abban a csoportban, amiben ő is, jelenleg edzők mindketten.

A londoni klubban sok különféle nemzetiségű szakember dolgozik együtt, a munka vezetője a romániai Roxana Roman. Ők is hasonló szellemiségben nevelkedtek, ahogy a magyarok – ha egyszóval kellene megfogalmazni: poroszosban. A sok úszás fiatalon inkább a térségünknek a sajátossága. Ezért is gondolkodnak ugyanúgy, hogy a klubjukban inkább a technikai képzést helyezik előtérbe.

„A csoportomban 8–12 éves gyerekek vannak, akikkel nagyon jó együtt dolgozni. Figyelnek rám, és még nem kamaszok, szerencsés vagyok ezzel a csoporttal. Tudjuk, hogy az úszni kezdő gyerekek mindössze két százalékából lesz élsportoló. Az a legfontosabb, hogy a többieknek is pozitív élmény maradjon a sport.

Hogy ne traumaként tekintsenek az edzéssel eltöltött időre, a korai kelésre, a monotonitásra, amikor abbahagyják.”

Nem könnyű mosolyt csalni az arcokra, miközben terhelni is kell őket, különben nem fejlődnek.

„Ők már nagyobbak, nem kell tutujgatni őket, azzal nem segítem őket, ha a legjobb haverjuk vagyok, de azzal sem, ha kíméletlen hajcsár leszek. A középutat keresem. Itt sokkal nyíltabb a kommunikáció, sőt, van kommunikáció, míg az én időmben teljesen más volt. Nem is igényeltük, a kor szelleme már mást kíván. Sokszor magyarázom el nekik, hogy mit és miért csinálunk, mert talán úgy szívesebben hajtják végre, miközben nem akarom aprólékosan túlmagyarázni, mert az sem célravezető.”

Pásztoryról tudják, hogy nyert a paralimpián – a bokájára tetovált karikák kellően figyelemfelkeltőek is –, be is vitte már az aranyérmeit, és fel kellett már elevenítenie a döntőit, nagyon tisztelik az eredményét.

Fussunk is végig rajtuk:

• húsz éve, 1999-ben, már 15 évesen Európa-bajnok lett 200 vegyesen;
• egy évre rá olimpiai bajnok;
• 2001-ben Eb-második.

Egy újságírói kérdés is közrejátszott abban, hogy folytassa, mert az tudakolták tőle, melyik volt az igazi arca. Amikor nyert, vagy amikor második.

• 2004-ben lett ismét a világ legjobbja, akkor is 200 vegyesen.

Csodálja Hosszú Katinkát és Cseh László, mert már ők is ott voltak Athénban, Cseh érmes is lett, és még mindig látja rajtuk az örömöt, a motivációt, hogy még meg akarják mutatni, képesek versenyre kelni a fiatalokkal. Ő úgy hagyta abba, mennyire jó, hogy másnap nincs uszoda, és nem kell figyelni a részidőkre, és ez azóta se igazán változott.

„Ma már békatalppal sem biztos, hogy le tudnám úszni a távot, mégis kellemes rá visszagondolni, elönti a testem a boldogság.

De az a múlt magas polcon van, szép a vitrin, de akkor is vitrin, múltba révedő nem voltam soha.”

Jól érzi magát Londonban, szereti azt a sokszínűséget, ami körülveszi, és az ebből fakadó toleranciát is tapasztalja a saját bőrén. Nagyon érződik a városon, hogy nem olyan régen, 2012-ben otthont adott egy paralimpiának, így fel sem merült, hogy itt bárki furcsán nézne rá, vagy az uszodában a gyerekek elkapnák a tekintetét a kezéről.

„Az az érdekes, amikor bemutatom a gyakorlatot a gyerekeknek, eszembe se jut, hogy az én karjaim mások, mint az övék.

Általában a jobb kezemmel mutatom meg nekik a gyakorlatot, amin csak annyi a végtaghiányom, hogy az öt helyett 3 ujjam van, és csak annyit mondok nekik, hogy ti ugyanezt csináljátok, csak mindkettővel.

Mivel ismerik az eredményeimet, így ők sokkal inkább a bajnokot látják belőlem, nem pedig a fogyatékosságomra fókuszálnak. Mivel én jóban vagyok saját magammal, szeretem a kezeimet úgy, ahogy vannak, így ők is ezt a kisugárzást érzékelik. Abban hiszek, hogy a komplexusain sokkal jobban a környezeti hatásokból, a neveltetésből, a visszajelzésekből alakulnak ki, nem pedig attól függ, hogy kinek milyenek az adottságai. Így lehet egy szupermodell vagy egy olimpiai bajnok is komplexusos, és lehet egy végtaghiányos vagy mások számára hátrányos helyzetűnek titulált ember is kibékülve saját magával.

A 2004-ben szerzett aranyérme után kapott lovagkereszttől 2016-ban megvált, amikor ugyanazt a kitüntetést Bayer Zsolt publicista is megkapta.

Úgy gondolja, a sportoló adta vissza a kitüntetést, hiszen anno a sportolót is tüntették ki vele – más sportoló nem választotta ezt az utat –, ám a döntésében szerepe volt annak, hogy a médiában is dolgozik, és az erkölcsi értékrendjében nem tud helyet szorítani az uszításnak, nem szerepelhet benne a gyűlölet legitimációja.

Volt indulat bennem, úgyhogy vártam néhány napot, hogy az lecsengjen, és higgadtan tudjam megfogalmazni az érveimet, amik a visszaadás mellett szóltak. A döntésemmel ma is tudok azonosulni, mert egyszerűen összeegyeztethetetlen az a gondolatiság és értékrend a sajátommal.

(Borítókép: Pásztory Dóra. Fotó: Kövesdi Réka)