Magyarul érez, de a románoknak és a németeknek nyert érmeket

Nagyon nem tetszett nekem a vívás. Mondtam is a maminak, hogy ez az ugrálás nem nekem való. Én szaladni szeretnék, ahogy addig.

Monika Weber emlékezett így vissza az első lépéseire a vívópáston. „Anyukám hitte is, meg nem is, aztán Haukler Jutka néni azt mondta, nekem nem kell fizetni az edzésért, csak menjek. Azt hiszem, ő látott először bennem valamit. Ha felnőtt fejjel visszagondolok, akkor sem tudom pontosan megmondani, mit látott, de igaza lett.”

Monika Weber ezután egy széles mosollyal utalt rá, hogy volt ideje megkedvelni a vívást.

első ezüstjét még Romániának nyerte, a másik három érmet (egy ezüst és két bronz) Németországnak. Csapatban kétszeres világbajnok.

A Haukler-iskola fogalom volt a 70-es vagy 80-as években. Szatmáron egy olyan vívóműhelyt építettek fel, ami előbb országos, később pedig világhírűvé vált. Mint a névadó, Haukler István nyilatkozta 1991-ben a Nemzeti Sportban: 51 szatmári embert számolt össze, akik akkor Németországban éltek, és közük volt a víváshoz. Úgy fogalmazott, többnyire elmagyarosodott svábokról van szó. A Weber család a háború után el akart menni Szatmárról, de a határt korábban zárták le, így maradniuk kellett.

Weber olyan jól vívott, hogy már 15 évesen, 1981-ben elvitték a junior-világbajnokságra, és ott második lett a három-négy évvel idősebbek közt. 17 évesen már benevezték az Universiadéra, és még abban az évben a felnőttválogatott keretének a tagja lett. Fájlalta is kicsit, amikor nem a junior-vb-re vitték ki, mert azt meg akarta nyerni. Belátta azonban, hogy neki már a felnőttek közt van a helye, ha a korosztályával vív, nem fejlődik.

Felidézett egy asszót, ami visszaadja versenyzői erényeit is. Csoportban vívtak, és 5-0-ra kellett nyernie a továbbjutáshoz, csak ez az egy eredmény jelentette összesítésben a sikerét. Adott egy tust, majd még egyet, de aztán kapott is egyet. Akkor viszont az volt a szabály, ha ütköznek a páston a riválisával, akkor levonnak tőle egy pontot. Mindent egy lapra tett fel, ment előre, kiprovokálta, hogy összeérjenek, ellenfele találatát így törölték, annyira tudta hozni a meccset, amivel megváltotta a helyét a legjobbak közt.

amelyikben már volt két szatmári: Zsák Magdolna és Orosz Rozália. Az olimpián nem gondoltak igazán nagy eredményre, mert már annak nagyon örültek, hogy egyáltalán kijutottak, elutazhattak. A román diktátor, Nicolae Ceaușescu ugyanis szembement a szocialista országokkal, és benevezte nemzetét az olimpiára. Nyertek is húsz aranyérmet, történetük legsikeresebb olimpiája volt.

Weber Los Angelesre szívesen emlékszik, mert egyik ámulatból a másikba esett, és még jól is vívott, az elődöntőben volt egy 5-1-es sikere a francia Meygret ellen. A döntőt később a németekkel szemben 9-5-re elveszítették.

Kaliforniában hosszú idő után találkozott Zita Funkenhauserrel, akit szintén Szatmárról ismert. A Funkenhauser család 1979-ben hagyta el Szatmárt, legálisan. Naivan azt gondolta, nem kelti fel a Securitate figyelmét, hogy ő kapcsolatba került egy nyugatnémettel. Órákon át kérdezősködtek tőle, miről beszélgettek.

Miről, miről. 18 éves voltam, Zita 20 éves, biztosan nem politizáltunk, egyszerűen csak örültem neki, és végigtárgyaltuk, mi van a régi ismerősökkel. Megtiltották, hogy még egyszer szóba álljak vele. Pláne, mert magyarul beszéltünk, hiszen mindketten magyar iskolába jártunk, úgy nőttünk fel.

Németül nem is tudtunk a németes hangzású nevünk ellenére. A magyart csak-csak tűrték Romániában, a némettel kihúztam volna a gyufát. Bár így is sokszor megkaptam: bozgor. Amikor Bukarestbe kerültem, akkor is a magyart használtam, mert románul csak néhány szót ismertem.”

Funkenhauser nagyon jól vívott az elődöntőben, a németek az olimpiáig rejtegették, akkor vették elő. A döntőben nyert két meccset, Webernek a fináléban nem jutott győztes asszó.

Az olimpia előtt nem volt kedve megcsinálni az érettségit, mert sokat volt távol, keveset tanult, és nem bízott abban, hogy átmegy. Az édesanyja azonban határozott volt, nem engedte, hogy ellógja.

„Áldom a mamit, hogy akkor erőszakos volt, és rám parancsolt. Biztatott, jó irányba terelt, mintha megérezte volna, ha szükség lesz rá, kapok egy kis jóindulatú segítséget a tanároktól, mert az eredményeimet akkor már ismerték a városban. Országosan talán még nem annyira, de Szatmáron mindenki látta. Az a papír nagyon jól jött, amikor két év múlva megszöktem. Mert a németek elfogadták a továbbtanulásomhoz.”

És akkor a krimibe illő szökés

Megviselte, amikor az olimpia után nem hagyták versenyekre utazni, mert egyszer rosszul szerepelt, amikor új elemekkel akarta színesíteni a vívását. Átnéztek rajta. Azt javasolták neki, menjen férjhez egy román sportolóhoz, mert akkor könnyebb lesz utaznia. Azt erőltették, hogy legyen a Dinamo vagy a Steaua sportolója, mert akkor megint csak könnyebben tud eljutni a versenyekre.

Édesanyja elé állt, és elmondta neki, ő akkor tudja megvalósítani önmagát, ha elmegy. Édesanyját nem lepte meg különösebben a vallomása, a szomszéd néni folyamatosan azt mondta neki már korábban, nem fog ő ott maradni, mert sokkal híresebb, rátermettebb annál, hogy Szatmáron öregedjen meg.

„Szegény fiú, kihasználtam, amikor azt mondtam neki, össze akarok vele jönni. Nem vagyok büszke a hitegetésre, de nem kötöttünk névházasságot, elég volt csak a látszatot megteremteni. Így jutottam hozzá a pasaporthoz, amit nem úgy kell elképzelni, hogy a kezembe vehettem, hanem

egy kartonra volt felírva a nevem a többiekével együtt, ez a papír pedig a küldöttség vezetőjénél volt.

1986 nyarán jött a comói világkupaverseny, akkorra tervezte meg, hogy nem megy haza. Magával vitte az olimpiai akkreditációs kártyáját, hogy igazolni tudja magát, de azt is elrejtve, nehogy az ügynökök gyanút fogjanak. Szabadon beszélgetni csak a vécében tudott a társaival, és az olaszok segítettek neki. Mivel pénze nem volt, az ékszereit ajánlotta fel, annak az árából vásároltak neki vonatjegyet, amivel Comóból Rómába ment, ott volt ugyanis a menekülttábor, ott kellett jelentkeznie.

De még előtte valahogy ott kellett hagyni a verseny színhelyét, különben semmit nem ér a vonatjegy. Kiesett az első fordulóban, amilyen gyorsan csak lehetett, az olaszok titokban hívtak egy taxit, a román vívókra mindig figyelő őrnek elterelték a figyelmét, ő pedig bepattant az autóba, amely az állomásra vitte.

A vonatot elérte, és a lelépése után húsz perccel már a főváros fel zötykölődött. Útban Róma felé csak arra gondolt, nem szabad visszafordulni, azt mondogatta magának, hogy nem szabad meghátrálnia, mert akkor semmit nem ért a bátorsága. Azt a gondolatot elhessegette magától, hogy nem sikerülhet.

„Bámultam ki a vonat ablakán, akkor még erős voltam. De jött az este. Egy percet sem aludtam. De nem akartam feladni. Miközben tudtam, azoknak a nehezebb, akik otthon maradtak az én bátorságom miatt.

Bejelentkeztem a táborba, felvették az adataimat. Még egy váltásnyi ruhám sem volt, a bőröndömet nem vihettem magammal, mert akkor gyanút fogtak volna. Bőgtem vagy két órát, amikor már lefeküdtem. Majd még kettőt. És még kettőt.

Eközben abban reménykedtem, hogy van három hónapom, és majd jóra fordul minden. Nyugtattam magam, a helyes úton vagyok. Egy nagy teremben helyeztek el. Ilyenkor az ember nem gondol arra, hogy ki ő. Olimpiai érmes voltam, de sok más értékes ember is volt ott. És sokan olyanok, akik egyszerűen csak jobb életre vágytak, akik szabadon akarnak dönteni, hogy ne mondják meg örökösen, hogy mit kell csinálni. Nem azt, hogy mit lehet csinálni, hanem azt, hogy mit kell. Hogy miről nem szabad beszélni, és miről nem. Trianont például ki sem ejthettük.”

Weber eltűnésének gyorsan híre ment, a titkosrendőrség megjelent a szülői házban, az anyját megbüntették, elveszítette a munkáját nemcsak ő, hanem az idősebb testvére is. Romániában akkor már nagy szegénység volt, és az anyját valahogy támogatni akarta. Nekik, sportolóknak jól ment a soruk, sok kedvezményt kaptak, amikor kenyérjegy volt egy hétre, ők akkor sem éheztek, a rendszer a tenyerén hordozta a sikereseket.

Pár hét elteltével Emil Beck, a nyugatnémet vívás nagy hatalmú irányítója bejelentkezett érte, levelet írt a menekülttáborba. Ígérte, segíteni fog. A helyzet azonban ezzel nem volt megoldva, mert valahogy át kellett jutni a németekhez Olaszországból. A három hónapos határidő pedig a végéhez közeledett. Ha a táborban marad, akkor a szabályoknak megfelelően Ausztrália vagy Kanada felé irányítják, amit ő egyáltalán nem szeretett volna, mert nem akarta otthagyni az álmát, hogy tovább vív, és még sok olimpiára kijut. Felhívta az édesanyja szomszédját, a román néni éjjel szólt a maminak, menjen, mert a lánya van a vonalban, akiről rég hallott. Édesanyjának voltak ismerősei, akik elvállalták, hogy átviszik előbb az olasz–osztrák, majd a német–osztrák a határon is.

„Hálás vagyok a mai napig nekik, hogy ezt az áldozatot, ezt a hatalmas kockázatot vállalták értem. Nem is láttam őket azóta. Tisztelték a mamit, és megcsinálták érte és persze értem. Ötven kiló lehettem akkor, összehúztam magam a bőröndök között, majd rám húzták a kalaptartót.

Megmukkanni tilos volt, igazából megmoccanni is. Csak megfulladni nem szabadott. Majd kiugrott a szívem a helyéről, de végül nem vettek észre a határon, pedig bevilágítottak a kocsiba. Szerencsém volt.

Offenbachba vezetett az első útja Németországban, mert ugyan megtisztelő volt neki Beck figyelme, őt egy zsarnoknak tartotta, akivel nem akar együttműködni, mert az utasítgatásokból már elege volt. Offenbachban viszont ott volt régi mestere, a már feljebb idézett Haukler István, aki 1985-ben hagyta ott Szatmárt és Romániát. Haukler a román tőrválogatott kapitánya volt, elismert és tekintélyes szakember, aki ugyancsak a nulláról kezdte Németországban.

Volt egy őrangyala is, egy német versenybíró, aki felajánlotta neki a segítségét, hogy a beilleszkedésben segíteni fogja. Werner Heilnek hívták, ma is él, kapcsolatban vannak. Eleinte nem bízott benne, Hauklertől – Pityu bácsiként említette – kért tanácsot, mit tegyen. Heil önzetlenül pártfogolta: ha kellett pénzzel, ha kellett tolmácsolásban, vagy ha meg kellett szerelni valamit, akkor is őt hívta.

„Mindenáron akartam pénzt küldeni haza, mert mégiscsak én hoztam bajba szegény mamit, aki akkor még nem is sejtette, hogy a nővérem is megpattan két év múlva, 1988-ban. Ők a férjével Magyarországra mentek,

én pedig a német klubomtól, a Bonntól kapott busszal a határon vártam őket, és imádkoztam, hogy le ne lőjék őket, miközben átvágnak rajta. Fizettünk az őröknek, két év után láttam őket újra.

Budapesten telepedtek le, egy szép házban élnek, és sokkal szebben is beszél Éva magyarul, mint én, mert én sajnos sokat felejtettem, már nincs kivel gyakorolni a mami halála óta ezt a különleges nyelvet. A mai napig magyarul érzek, a német hidegség, ridegség nem ínyemre való.”

Webernek az 1988-as olimpiát ki kellett hagynia, mert eltiltották, a 1992-es olimpia előtt csatlakozott a német csapathoz. Az olimpiai csapatban viszont Beck azt szerette volna, ha minél több tauberi van, ezért neki a legjobb három között kellett lennie, különben kihagyják. Az első napoktól úgy érezte, tőle több kell, mint másoktól, olykor kétszer annyi, de ezt is vállalta. Még az iskolát is szüneteltette az olimpiáért, mert a kettőre nem tudott egyszerre koncentrálni. Az eredményei egy csapásra javultak, és bekerült az olimpiai keretbe. Meggyőződése, az első adandó alkalommal kilökték volna, ezért nem akarta megadni ezt a lehetőséget.

Kóstolgatták a német edzők, egyikük azt mondta, miért nem melegít be, mint a többi rendes német. Erre úgy válaszolt, hogy már a versenyen 5-0-ra verte meg Bauert, hogy bebizonyítsa, nem csak úgy lehet, ahogy a merev németek megkövetelik, elvárják tőle.

Funkenhauserrel már együtt vívott a barcelonai olimpián, és a románokat legyőzve jutottak a fináléba, a döntőben viszont az olaszok voltak a jobbak. Ennek az ezüstnek is nagyon örült, mert egy jó visszaigazolás volt, nem hiába távozott Romániából, nem hiába vállalta a kockázatot.

Atlanta nagyon fájt. Fizikailag is, a lelkemnek is.

A feszültséggel teli szökéséről nyugodtan és kimérten, de erősen gesztikulálva beszélt, ekkor azonban elcsuklott a hangja, elérzékenyült. Akkor volt ugyanis a legnagyobb esélye annak, hogy egyéniben a négy közé kerüljön, vagyis közvetlen éremközelbe. A lengyel Felusiakot egy tussal verte, az izraeli Czukermannon is átlépett, a francia Modaine ellen már az elődöntő volt a tét.

„És akkor leestem a pástról. Kifordult a bokám. Addig szinte mindig megvertem őt. Fél lábon bicegtem. Egy tus lett oda. Látod, ez nagyon bennem van.”

Legyőzője végül negyedik lett, neki csak pár nap jutott, hogy összeszedje magát a csapatversenyre, nem igazán bízott benne. Akkor már csak háromfős volt a csapat, a tartalék (Gesine Schiel) nem lakhatott az olimpiai faluban, nagyon körülményes lett volna cserélni, azon túl, hogy a másik két csapattársa benne bízott a legjobban. Mindent megkapott, hogy felépüljön, valósággal kényeztették, pár nap alatt rendbe jött valamennyire a lába, így segíteni tudta a csapatot.

A románoktól kikaptak az elődöntőben (abban a csapatban szatmári már nem volt, csak a brassói Szabó-Lázár Réka), a harmadik helyért viszont legyőzték 45-42-re a magyarokat. Jánosi Zsuzsa, Lantos Gabriella és Mohamed Aida volt a csapatban.

„Lelkileg elképzelni sem lehet rosszabbat, hogy előbb a románokkal, majd a magyarokkal vívtunk. Mindkét csapathoz kötődtem. A magyarok rendszerint jöttek szurkolni nekem, ha egyéniben vívtam. A románok is mindig ott voltak a pást mellett, ha meccsem volt. De akkor az volt a cél, hogy éremmel menjünk haza, és ezt megtettük. Úgy emlékszem, jól ment a vívás azon a napon. Mohamed Aidát és Jánosit is legyőztem, előbbit három tussal. Nem szeretem a nagy szavakat, akkor keresztbe tettem nekik, de egy sportoló nyerni akar.”

2000-ben is összejött neki egy bronzérem, ami egy kicsit csalódás volt, mert egy évvel korábban megnyerték a világbajnokságot. Még egy szatmári vívó csatlakozott a német csapathoz: Rita König. Úgy érezte, hogy akkor Sydney-ben már ő volt a lelki támasza, egy kicsit a mentora is. Szidorovát legyőzve búcsúzott az olimpiáktól, és persze az olimpiai dobogón állva.

Az athéni olimpiára még ki akart jutni, bele is vágott a kvalifikációba, de 2002-ben, vagyis féltávnál feladta, 36 évesen nem bírta tovább a teste a terhelést, noha 2001-ben még német bajnok volt egyéniben.

„Bennem annyi volt. Beszélhetünk arról, hogy egy arannyal most teljesebb lenne az életem, persze. Ennél fontosabb volt, hogy a fordulópontoknál erős és kitartó voltam. Hogy nem hagytam magam. Minden nem jöhetett össze. Négy olimpia után mosolygósan hazamenni, most látom, mit jelent igazán, amióta a német vívás már nincs olyan jó állapotban. És az sem kis dolog, hogy velem szerettek vívni, akárki is jött a csapatba.”

Nemcsak megfordult a fejében, hogy magyar legyen, hanem Beliczay Sándor edző, a tőrözők kapitánya annak idején tett is lépéseket azért, hogy magyar színekben folytassa,

A tőröző világbajnok Uli Schreck lett a férje, akitől elvált, ahogy a vívással is szakított pár éve, már nem edzősködik, de figyeli egykori tanítványai jelenlegi eredményeit. Rendszeresen kap autogramkártyákat, amiket örömmel ír alá.

Magyarországról még nem kapott egyet se, amin nem lepődik meg, mert már élete több mint felét Németországban élte. A történelem úgy hozta, hogy őt abban az országban alig ismerik, amelyiknek a nyelvét beszéli.

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)