Miklós
-4 °C
-2 °C
Index - In English In English Eng

Puskás Ferenc Aréna: szeretünk majd ide meccsre járni?

HUSZ9528
2019.11.16. 08:47
Felavattuk az új nemzeti stadiont. A Puskás Ferenc Aréna tényleg impozáns (190 milliárd forintért legyen is az), az infrastruktúra legtöbb eleme jól vizsgázott. Az aréna hangulata most nem közelítette meg a Groupamában megszokott atmoszférát, de egyetlen, alkalmibb közönség előtt lejátszott, ráadásul barátságos meccs alapján ezt még korai lenne a stadion számlájára írni.

Felavatjuk az új stadiont. Milyen lesz? Annak, aki rendszeresen jár a magyar válogatott meccseire, komoly téttel bírt ez az első találkozás a stadionnal.

Vannak országok, ahol a nemzeti csapat meccseit rendre más és más városban és stadionban rendezik, mi is próbálkoztunk vidéki helyszínekkel, de azért a magyar válogatottnak mindig volt otthona. Régen a Népstadion, aztán leginkább az Üllői út (újabban Groupama Aréna néven), mostantól megint a régi helyszín, vagyis a Népstadion, vagyis a Puskás Ferenc Aréna.

Úgy emlékszünk, hogy szerettük

A régi stadion nem volt az igazi. Nyilván mindenki nosztalgiával emlékezik a Népstadionra, a sok nagy meccsre, a kettős rangadókra (emlékszem általános iskolásként milyen döbbenettel figyeltem, hogy csak a második meccsre érkezik meg a tömeg fele, fel nem foghattam, hogyha benne van a jegy árában az első, a nem-fradis meccs, azt miért hagyja ki valaki).

Az emlékek tehát szépek, de

valójában az atlétikai pálya miatt nagyon messze voltak a meccsek,

és a B-közép (ami emlékeim szerint valójában 27-28-as szektor volt) különösen messze volt, mert az olcsó állóhelyeket preferáló keménymagnak hosszasan kellett felfelé baktatni, ahol legalább az jó volt, hogy mivel az volt a legolcsóbb jegytípus, sokáig nem volt újabb jegyellenőrzés, oda mindenki át tudott jönni, ha intenzívebb szurkolásra vágyott. Mindenesetre a címben feltett kérdés tényleg sokszor eszembe jutott, ahogy kóstolgattam az új stadiont.

Kapuk és kapusok

A stadionavató Magyarország-Uruguay-mérkőzés legkellemetlenebb és legpozitívabb élményeit szinte már a meccs előtt összeszedtem. Életemben nem mentem úgy a Népstadionba meccsre, hogy ne a Népstadion, később Stadionok megállónál szálltam volna le a metróról. Most azonban komolyan vettem a jegyem figyelmeztetéseit, vagyis azt, hogy a C kapu csak a Keletitől közelíthető meg.

Hát, ez nem volt világszínvonalú érkezés. Az első csalódásom az volt, hogy a Keletitől mindenféle tájékoztatás nélkül, a vonatpótló buszokra várakozó embereken átfurakodva, a sötét Verseny utcán keresztül vezetett az út a stadionhoz.

Attól persze nem féltem, hogy ne találnánk meg a hömpölygő tömeggel a stadiont, de a kapubeosztást még nem ismerhettük, és mint kiderült, a C kapu jó messze volt a D kaputól, ahová a legtöbben siettek, és akikkel sodródtunk.

A beléptetéstől féltem, szurkolónak annál rosszabb élménye aligha lehet (és ezt régen üzemszerűen hozta a Népstadion), amikor félórákat vár egy kapunál, és a meccs közben elkezdődik (egykoron ilyenkor még az okos telefon sem segített).

Na de itt jött a jó élmény. A beléptetésnél egyáltalán nem volt tömeg, sőt, amikor rádöbbentem, hogy rossz kapunál vagyok, és vélhetően nagyon bizonytalan ábrázattal egy térképet nézegettem, odalépett hozzám egy éppen belépő vendég nélkül árválkodó sárgaruhás biztonsági ember, hogy segíthet-e.

Majd elmondta, hogy itt is bejöhetünk nyugodtan, bent is körbe lehet menni. Sem ennél a kapunál, sem a motozásnál, sem a jegyeket leolvasó kapunál egyetlen ember nem volt előttünk. Mindez 45 perccel a kezdés előtt. Most talán jobban eloszlott az ünnepség miatt a szurkolók érkezése, de ez a mennyiségű kapu alighanem jó lesz később is.

Szép

A stadion nekem tetszett. Megmaradt valami a Népstadionból, mint bent elmondták, például a kezdőkör pontos helye, ez persze csak jelkép, de ennél feltűnőbb maga a jellegzetes kifelé dőlő oszlopokból álló alapszerkezet. Viszont belül minden trendinek (most még) csillogónak tűnt.

A beruházási költség hatalmas volt, ennek ellenére nem szolgálja a szurkolók kényelmét olyan mozgólépcsőrendszer, mint például az Ajax amszterdami stadionjában (a holland – magyar 8-1 helyszínén), vagy nincs annyi lift, mint az óriási lyoni stadionban (magyar – portugál 3 - 3), illetve az orosz focivébé szinte valamennyi stadionjában, viszont a lépcsők nagyon kulturáltak.

Mitől kulturált egy lépcső? Ez jelent például, a rosszul látóknak fontos csíkozást, de jelent, laposabb kivitelezést, kisebb emelkedést is, ami fontos lehet egy idősebb szurkolónak. A lépcsők és a sorok kialakítása nagyon idézi a Groupama hangulatát, nincs az embernek olyan rémes szakadékérzése, mint akár a Nou Campban (FC Barcelona), ami a tériszonyosoknak élvezhetetlenné teszi a meccset.

Sok vécé, kevés büfé

Tapasztalatom szerint a Puskásban a vécék nagyon jól bírták a rohamot, a büfék megdöbbentően rosszul. Az élményeim a második szintről (216-os szektor környéke) származnak. A szektor bejárata mellett mindkét oldalról elegendő és kulturált mosdó volt, érdemi sor sem alakult ki, kint legalábbis egyáltalán nem.

A szektor bejárata mellett egy 3-4 pénztársoros büfé is elérhető volt, elvileg, de a gyakorlatban teljes esélytelenséggel.

A büfé neuralgikus pont minden stadionban, hogyan lehet egy olyan fogyasztásra kapacitásokat optimalizálni, ami alapvetően egyszer 30 és egyszer 15 percről szól? A stadionbüfé ugyanis egyszer a meccs előtt izgalmas, majd a szünetben is, és bár a meccs végén is nyitva van, de akkor már senki nem vesz semmit. Akkor sem, ha korábban akár a 70ik percben még a meccset is otthagyta, hogy sörhöz jusson.

Európában tudják

A működőképes büfé problematikájához egyáltalán nem értek, de a világ nagyon sok stadionjában van valamilyen megoldás. A Liverpool FC stadionjához vezet egy út, ahol minden ház kocsma. Nem jöttem rá, hogy ezek az intézmények hogy működnek, csak meccsnapokon üzemelnek, vagy valamiből máskor is megélnek, de mindenki iszik és mindenkinek jut hely.

Több stadionban láttam, hogy a szabadban, vagyis a stadion kertjében vannak egyprofilú bódék. Nálam hot-dog van, ott popcorn, nála sör. Talán ez a specializáció is segít abban, hogy a lassú „kajások”, amire persze sokkal kisebb igény van, mint a sörre, ne lassítsák be a csapolást.

Talán még ügyesebb az a nyugati stadionokban bevezetett terelős vezetés, ahol a ketrecekben kanyarogtatott sor rálát a terméklistára, kigondolja, hogy mit fog kérni, az összeget előkészíti, és ha valaki sorra kerül a felszabaduló pénztárnál, akkor más irányba távozhat. Nincs ütközés az árukkal megpakolt és kifelé tartó ember és a sor között.

Ez itthon nem megoldott, ahol mi voltunk, ott minden esélytelen volt, nem fogyasztottunk semmit, feladtuk. Amúgy a kisfiaim számára a meccsnézés része a büfé, „megvesznek” a hot-dogért, a popcornért, az ice tea-ért, én a sörért, képesek vagyunk egy-egy körben ezekből a „semmikből” 3-4 ezer forintért vásárolni.

Itt nem kerültünk sorra, és ebből is érezhető, hogy ez még nem oké. Természetesen a büfének hely kell, a kiszolgáláshoz ember kell, de azt tippelem, hogy egy pótember az általa könnyedén teljesíthető, de nélküle elmaradt vásárlások töredékéből felvehető lenne.

Atmoszféra

A Puskás Ferenc Aréna avatása összességében jó esemény volt. Van, aki Gera Zoltán búcsúztatására érzékenyült el, más a határon túli szereplőknek örült, megint más annak, hogy ott ugrált előtte Luis Suárez, vagy Edinson Cavani, de a rengeteg szelfizgetésből az is látszott, hogy sokaknak tényleg az is fontos volt, hogy ott legyenek az avatáson, hogy lássák az új stadion első meccsét, vagy ugráljanak az első itt lőtt magyar gól után.

A hangulat azonban valahogy még nem volt az igazi. Ennek sok oka lehet, teljesen igazságtalan lenne a stadionra, annak méreteire, akusztikájára, távolságaira fogni mindezt.

A barátságos meccs sosem közelíthet meg semmit, aminek tétje van. Ha a világ legjobbjai gáláznak egy meccsen, az definíciószerűen érdektelenebb, mint a Vas megyei másodosztály feljutási rangadója. Amatőrként fél életünkben „barátságos” focimeccseken haltunk meg, sértődtünk meg, hajtottuk magunkat halálra, de a „nézős” fociba tét kell.

Az már a mi drámánk, hogy mi a barátságos meccseinkre vagyunk a legbüszkébbek, mint az angol–magyar 3-6, vagy az én életemben egy 1986-os magyar – brazil 3-0. Aminek pedig igazán nagy tétje volt, egy-egy vb-n, Bernben, vagy Irapuatóban, na onnan vannak a legfeketébb emlékeink.

Ge-ra Zo-li

Szóval ez egy barátságos meccs volt, ráadásul a közönség óhatatlanul más volt. Több volt a meghívott vendég, kevesebb a sál és a zászló. Természetesen ez a stadion nagy, nem lehet olyan, mint a világ leghangulatosabb brit pályái, ahol két méterre ül az első sor a focistáktól és ahol reális esélye van Eric Cantonának fejbe rúgnia egy nézőt. Itt kicsit nagyobbak a távolságok, hiába sok embernek kell beférnie, majd meglátjuk.

A hangulatfelelősök amúgy mindent megtettek, egy valamiben kellene minden hoppmesternek fejlődnie, a spontán megérzésekben. Szerencsére a kelet-európai szurkolás még nem olyan, mint az amerikai sztárligák színházai, ahol mindig szól valami fanfár.

De ha Gera Zoltán befejezi a pályafutását, és a nevének kimondása után 60 ezer ember üvöltené, hogy Ge-ra-Zo-li, Ge-ra-Zo-li, akkor spontán módon változtatni kell az előre megírt szövegen. Akkor el kell hallgatni és nem kell a mikrofon segítségével túlharsogni a tömeget.

Mert akkor ott Gera Zoli van és a szurkolók vannak, és az ünnepeltnek annál úgysincs nagyobb ajándék, ha az a pár másodperc zavartalanul szólhat.

Szóval az atmoszféra még nem bizonyított a stadionban, de várjuk meg azt a meccset, amikor majd Horvátország, Wales, vagy neadjisten Szlovákia, esetleg Románia ellen a 89. percben 2-1-re vezetünk, és akkor eldönthetjük, hogy van-e hangulata a stadionnak. Reméljük, hogy lesz, mert ha már megépült így, ezekkel a közreműködőkkel és ennyiért, akkor itt van és biztosan ide fogunk járni. Majd, amikor kikap a magyar válogatott, 50 ezer ember fogja elmondani, hogy ő soha a büdös életbe ki nem jön egy válogatott meccsre. Eltelik egy hét, és ugyanazok az arcok fehér arccal ülnek majd a gépük előtt, mert mindjárt kezdődik a következő meccsre a netes jegyértékesítés.

(Borítókép: Huszti István / Index)