Etelka, Aletta
3 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Nem lehet akadály, hogy a csúszós halat megfogjam

DSC 7818
2019.11.29. 21:53
Végtaghiánnyal született, de a sportnak köszönhetően teljes életet él, halászlevelet főz, autót vezet. Háromszor nyert paralimpiát, szülei a második győzelme után keresték, miután korábban otthagyták a kórházban. Vereczkei Zsoltnak Bajánál kezdődik a mediterrán élet.

Nem volt könnyű elengedni a tokiói paralimpiát, de már másban szeretném kiélni magam. Csiklandozott a gondolat, hogy ott legyek nyolcadszor is, de már nem tudtam volna önmagamhoz méltón felkészülni.

Csak azért, hogy bejussak a döntőbe, már nem akartam megfeszülni. A fiatalok nagyon jönnek, egyre erősebbek, nem könnyű 42 évesen a lépést tartani. Hozzászoktam az aranyakhoz, később a bronzérmekhez, erre most már nem igazán lett volna esélyem.”

Így foglalta össze Vereczkei Zsolt, miért nem látjuk már minden reggel az uszodában. Élete legfontosabb helyszínén, a bajai uszodában találkoztunk.

Amikor a riói paralimpián kijött a vízből a bronzérem jóleső érzésével, elcsukló hangon beszélt, de megköszönte a városnak a felkészítését, a szurkolást, a törődést. Amíg beszélgettünk, Bajához legtöbbször a mediterrán jelzőt illesztette, és számára a világ egyik legszebb, legnyugalmasabb városa, amelyiktől rengeteget kapott.

15 évesen került oda.

1992-ben már világcsúccsal paralimpiai győztes volt, a bajai edző Pass Ferenc vette át a felkészítését, hogy még többet hozzanak ki együtt az erejéből. Pass két évvel korábban kezdett edzősködni, neki is tele volt újdonsággal az együttműködésük.

Addig a budapesti mozgásjavítóban sportolt, de úgy érezte, a további fejlődésért váltania kell, a nevelőszülei is ezt szerették volna. Ezért egy olyan csoporthoz került, amelyikben épek is úsztak. Klocker Edit például ki is jutott az atlantai olimpiára 100 pillangón, és a vegyes váltóban is helyet követelt magának.

1992-ben a hároméves Hosszú Katinka az első tempókat tempókat tette meg az uszodában – nagypapája, Bakos László felügyelete mellett -, később úsztak is együtt Vereczkeivel. Mindketten Baja díszpolgárai.

Volt félsz benne, milyen lesz neki a klubnál, a városban, még ha már le is tett valamit az asztalra. Sokkal keményebb terhelést kapott, mint addig. És hát az első arany után már nem lehetett más célja, minthogy jöjjön a többi, nem akarta alább adni. Az első perctől tudta, hogy nem lesz ideje a sebei nyalogatására, menni kell tovább minden edzés után.

„17 éven át az volt az én helyem, ott a bejárattól balra. Oda raktam le a ruháimat, a cuccaimat, olykor ott kapkodtam a levegő után. Minden este a négyes pálya volt az enyém, ott úsztam a hosszokat.

Most már bevallhatom, ennyi idő után, nem szerettem a hideg vizet. Valahogy nem volt jó beleugrani. Utána már szuper, de az első tempóknál még egyértelműen hideg.

Ahogy edzettem, sokszor már csak arra tudtam figyelni, ne émelyegjek. Nem is az úszás mennyisége volt a lényeg, inkább az intenzitás. Én pedig szívvel és lélekkel csináltam. Sokszor úgy kihajtottam magam, úgy toltam folyamatosan kifelé a határaimat, hogy néha hánytam. Az élsport már csak ilyen, nem akarom sajnáltatni magam. A sport nélkül nem tudtam volna ilyen teljes életet élni. Hatalmas tartást adott. Kezdetben biciklivel jártam, ha lefagyott a hídon a pára, el is taknyoltam. Most már hálistennek régóta autóval közlekedem. Nagy utat tettem meg eddig. Nagyon göröngyös volt ez az út, akik most indulnak rajta, ezt már szerencsére nem tudják. Az első aranyamért egy gyümölcscentrifugát kaptam.”

Vereczkei története 1977-ben kezdődött, Nyírbátorban született. Amikor a vér szerinti szülei látták a végtaghiányát, otthagyták a kórházban. Az akkori szokásoknak megfelelően a fővárosba került, állami gondozásba, és három érsekcsanádi testvér a már említett mozgásjavítóban lett rá figyelmes. A mozgásjavítóban tanult meg úszni is. A három testvér a mozgásjavító valamennyi gyerekét a téli és nyári szünetekben vendégül látta.

Őt pedig közel 4 éves korában örökbe fogadták. Az egyik fontos pontja volt ez az életének, mert onnantól nagyon sokat kapott a sorstól.

A három nővér: Júlia, Zsófia, Ilona. Júlia a kertért volt felelős, az állatokkal szeretett bánni. Zsófia a virágokat szerette, azokkal törődött, míg Ilona a konyhában érezte a legjobban magát.

„A karjaimat elvette tőlem az élet, cserében adott nekem három csodálatos anyukát. Nem úgy tekintek magamra, mintha ne lennének kezeim. Amikor tükörbe nézek, egészséges embert látok. Szinte mindent meg tudok csinálni. Mondják nekem, miért nem csináltatok protézist, ma már nagyon jók vannak. Elégedett vagyok így, nincs szükségem művégtagra, mert szinte mindent meg tudok csinálni. Általában elcsodálkoznak, mennyi mindenre vagyok képes a kezeimmel. Az anyukáim sajnos már nincsenek velem, meghaltak. 2008-ban, 2013-ban és 2016-ban. Mindegyik anyukámat a paralimpiák környékén veszítettem el. Hát persze, hogy nyerni akartam értük, nekik egy érmet. És szerencsére valamennyiszer sikerült is.”

38 másodperc. Nagyjából ennyiről szólt a versenye.

A 92-es barcelonai paralimpián az S5-ös kategóriában az 50 méteres hátúszásban világcsúccsal aranyérmes, akkor még nem tudott a bűvös 40 másodperces határ alá bekerülni. A lengyel Sleczka és a francia Pinard jött be mögötte a dobogóra. 1996-ban is ő csapott elsőként a célba. A mesterhármast Sydney-ben érte el, ha visszatekint, az volt a csúcs. Paraszthajszálnak nevezte az előnyét a kínai He és a nagy rivális lengyel előtt.

Ausztráliában a helyi emberek szeretete, a helyi magyarok szeretete fogta meg, akik már a reptéren is várták, és szurkoltak neki az uszodában, maradandó élmény. Az országban egészen másként figyelnek a parasportolókra, a fogyatékossággal élőkre. Úgy érzi, Magyarországon is nagyon sokat javult a megítélés.

„Nem szeretem rangsorolni a győzelmeket, de minden interjúmban előjön ez a kérdés. És a sydneyi siker valahogy mindig az első helyre kerül. Akkor már volt egy nagy kihívóm is, és a helyszín is csodálatos. Összejött, megnyertem.

A versenyek előtt mindig összeszorult a gyomrom, a stressztől, izgalomtól. A verseny után már minden jobban esik. A verseny előtt amúgy sem szabad összevissza enni, mert nem azért dolgoztunk éveket, hogy egy rosszullét tönkretegye. A siker után két napnak kellett eltelnie, amikor az adrenalint legyőzte az étvágyam. Akkor átadtam magam a kaja élvezetének is.”

A versenyzése sokat fejlődött az évek alatt, pontosan tudta, hogy a legapróbb kizökkenés a koncentrációból végzetes lehet. Megesett vele, hogy odakapta a tekintetét valamelyik közvetlen mellette lévő pályára, az ellenfelére, és onnantól még nagyobb erővel kellett küzdeni, mert kiesett a tempóból, elveszítette a ritmust. Tanult belőle, csak magára figyelt, és senki másra.

Az olimpia nagy nyomás, mert nemcsak önmagáért küzd, hanem az edzőjét, a városát és az országát is képviselte. "Rám tört sokszor, de el tudtam viselni. Hallom én is magam mögött, hogy legendának hívnak. Hét éremmel vívtam ezt ki.

Leírhatatlan pillanat, amikor a dobogó tetején állsz, soha vissza nem térő. Maga a mámor. Előjöttek bennem a múlt képei, milyen sokat dolgoztam egy-egy sikerért.

Eszem ágában sincs Katinkához hasonlítani magam, aki szintén ott van az uszodai dicsőségtábla képein. Megmaradtam Zsoltinak, aki szeret együtt lenni a barátaival, haverjaival, szeret viccelődni, és szeret másokon segíteni. Most a főzésben kellene segíteni, gyere velem. Meg kell cukrozni a halakat" - kacagott fel.

A Sobri Halászcsárdában Petike Norbert már várta, és nekiláttak főzni, a kedvünkért mi mást, mint bajai halászlevet. A pontyot már felszeletelték, a hagymát is, de a többi műveletből, a fűszerezésből kiveszi a részét Vereczkei.

„Megfogom a szárnyát, jó? Vagy melyikkel kezdjem, a combjával?” - kérdezte hatalmas mosollyal. Jöhetett a só és a paprika, majd a bográcsba víz került, aztán tüzet gyújtott, és a halászlé nemsokára rotyogásnak indult. Mi pedig beszélgethettünk tovább.

„Szoktak rám nézni hitetlenül, hogy el tudok-e végezni mindent magam körül. El hát. Nem lehet akadály, hogy a csúszós halat megfogjam. Nehogy kiszúrjon már velem egy halászlé. Azt azonban nem szeretem, ha valaki nagyon sajnálkozva kérdezi meg tőlem, hogy mi történt velem. Itt, Baján, szinte mindenki ismer, de máshol van, hogy megnéznek.

Ha udvariasan, kellő empátiával, de nem szánakozva kérdezik meg, mi történt velem, akkor elmesélem, hogy valószínűleg egy fertőzésre szedett gyógyszer volt a hibás. Ha valakin azt látom, hogy túlsajnál, inkább csak annyit mondok, hosszú.”

Nem vette udvariatlanságnak, amikor a gyerekkoráról kérdeztem. Nem kereste a szüleit, nem kutatott utánuk. 1996-ban felhívta valaki, és azt mondta neki a telefonban, hogy ő szülője. Válaszul letette.

„Nem volt düh bennem, nem volt bennem semmi. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, amióta én ide kerültem. Nekem a három anyukám volt a családom. Amikor megöregedtek, már én segítettem nekik, amiben tudtam, és mindent megtettem értük. Olyan szerencsém volt, hogy nekem három anyukám is lehetett.”

Vereczkei életét mostantól az tölti ki, hogy sorstársainak igyekszik segíteni az ország egész területén. Lugos Rolanddal létrehozta az Impulzus a Parasport Jövőjéért Alapítványt. Viszi mind a hét érmét, amikor meglátogatja a családokat, fel akarja ébreszteni a mindenkiben ott lévő motivációt.

„Hitet szeretnék adni azoknak, akik hozzám hasonlóan fogyatékkal élnek. Hogy mozduljanak ki, ne szégyelljék problémájukat, teljes lehet az életük.

Ne féljenek attól, hogy olykor megbámulnak minket az emberek az utcán. Ha szégyelltem volna a kinézetem, nem lehettem volna sikeres.

Nem kell mindenkinek a dobogó tetején állnia, de ha az élet bármelyik területén sikeres emberek lesznek az én minimális segítségemmel, akkor már megérte.”

(Borítókép: Bődey János / Index)