Magyarul idézi Aranyt a német vívás nagy legendája

Ha 1979-ben Funkenhauser László nem kel útra Szatmárról, könnyen lehet, hogy a német sport szegényebb egy vagy két olimpiai aranyéremmel. Az édesapa már a lányai születése után elhatározta, hogy semmiképp sem marad a városban. Mondogatta is a feleségének, Vári Évának, valamint gyerekeinek, Zitának és Hedvignek, hogy a jobb élet reményében mindenáron elmennek onnan, ahol kisebbségben vannak, és nem szeretik őket. Az volt a vágya, hogy a gyerekei boldogan nőhessenek fel.

Tegyünk egy röpke történelmi kitérőt, amivel érthetőbb lesz a romániai németek helyzete. A Német Szövetségi Köztársaság 1967-ben vette fel a kapcsolatot Romániával, akkor kezdődtek az egyeztetések a két állam közt, hogy a nyugatnémetek érdemben segíthessenek a Romániában maradt német kisebbségnek , vagyis kimenekíthessék őket. Az alapvető emberi jogokat akarták megadni azoknak, akik a háború után a keleti blokk egyik legrosszabb részén maradtak.

Az volt a szokás, hogy minden egyes ember után fizetnie kellett Ceaușescu diktátornak, valamint a hírhedt titkosszolgálatnak, a Securitaténak néhány ezer márkát. Hosszú listát vezettek, azok voltak előnyben, akiknek rokonai éltek kint, mert ők megbízhatóan utaltak a családegyesítésért.

A mentőakció úgy zajlott, hogy először az édesapa mehetett, utána csatlakozott hozzá a családja. Funkenhauserék 1979-ben töltötték együtt az első karácsonyt Németországban. Az akkor 13 éves lányban nem hagyott túl mély nyomokat az ünnep, borongós idő volt. Csak részben fogta fel, hogy új élet kezdődik.

Minden vagy, és sehol sem vagy, sehová sem tartozol teljesen. Az akkori Romániában talán nekünk lehetett a legrosszabb, mert német volt a nevünk, és magyarul beszéltünk. Megérkeztünk Németországba, ahol románoknak gondoltak bennünket, miközben mi magyarul beszéltünk, mert igazából nem is tudtunk románul. Nem is értették a németek, hogy lehet ez, mi mindent művelt a történelem

– emlékezett vissza a múltra Zita Funkenhauser, aki négy olimpiai érmet nyert vívásban Németországnak.

Úgy kezdődött, hogy a család a szatmári vívóteremmel szemben lakott, csak át kellett menni a zebrán, ezért kézenfekvő volt, hogy a mozgékony és eleven Zita a vívást választja. Csipler Ferenc és Haukler István a városban edzősködött, Haukler Judit szúrta ki a kis Zita ruganyosságát, gyorsaságát.

Már 13 évesen, Romániában kiderült a tehetsége, de igazán nagy vívó az NSZK-ban lett. A tekintélyes német edző, Emil Beck még román színekben látta, és üdvözölte a döntést, hogy áttelepül Németországba. Funkenhauserrel később két tekintélyes vívóműhely is a csúcsra ért az 1984-es Los Angeles-i olimpián. 

az első világbajnok Stahl Katalin volt, az utolsó Simona Pop, aki a románokkal nyert csapatban a riói olimpián, és magyarul imádkozott a pást mellett.

A család a kitelepülés után először a rokonokhoz ment, Laupheimbe, onnan költöztek át a 14 ezres Tauberbischofsheimbe, a tőrvívás akkori fellegvárába, ez a másik tekintélyes műhely. A család a költözéskor már Zita szempontjait is figyelembe vették, hogy milyen jó lesz neki.

1981-ben, már német színekben indult versenyeken, addigra már megkapták a német állampolgárságot, fogadalmat tettek, hogy a német szellemnek megfelelően fognak élni. A szülők mindketten a mai napig magyarul is beszélnek az unokákkal.

A magyar kultúrához vonzódom, már csak a nyelv miatt is

Zita Funkenhausert mindenki ismeri a városban. Amikor a szállodában, ahol találkoztunk, meglátták, mindenki felismerte, és azt hitték, a betege vagyok. Nem igazán értették, milyen nyelven fogunk beszélni, természetesen magyarul.

„Fogorvos vagyok, elég jól tudom, mit jelentenek a gyökerek. Az oviban beszéltünk románul, de az iskolában már csak magyarul. Németországban azt mondtuk, Erdélyből jöttünk, nem volt jó hangzása Romániának. A magyar kultúrához vonzódom, már csak a nyelv miatt is, a Svájcban élő testvérem mindig magyar bébiszittert vesz fel, hogy a gyerekeivel gyakoroltassa a nyelvet.

Az én rendelőmben Marika dolgozik, vele magyarul beszélünk, az ikerlányaim is tudnak magyarul. A mai napig emlékszem a nagyszülők falujára Erdélyben. Már nem élnek, de Erdélybe elmentünk néhányszor. Valamit viszel a szívedben, amíg élsz. A szülőfölded benned marad. A lányaim mindent megértenek magyarul, a beszéddel is boldogulnak.”

És még egyszer kanyarodjunk vissza a múltba: Funkenhauser valósággal berobbant a német vívásba, miután 1984-ben, 18 évesen olimpiai bajnok lett a német tőrcsapat tagjaként.

Az olimpiai elődöntőben az olaszok ellen mind a négy csörtéjét megnyerte, és mivel 8-8 lett összesítésben, túlzás nélkül mondhatjuk, ennél többet nem tehetett a csapat győzelméért. A döntetlent a jobb találatarány döntötte el, ez 63-62 lett, vagyis a létező legkisebb különbség, egy találat. A négyből az egyik asszóját fölényesen nyerte meg, 5-1-re verte Dorina Vacharronit. Az utolsó párban Lucia Traversát győzte le.

Zita fordította meg, a kritikus helyzetekben helyén volt az esze

– értékelt az akkor szakkommentátorként dolgozó, jelenleg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, Thomas Bach.

Zita ehhez most annyit tett hozzá, azért a többiek is ott voltak a csapatban, kellett még az a másik négy győzelem a sajátjai mellett. Az NSZK háromszor egymás után lett ezüstérmes, Funkenhauser fiatalos lendülete, hogy semmitől sem félt, a siker egyik fontos eleme volt. Azt írták róla, minden testhelyzetből képes találatot adni, még fekve is. Ahogy az olaszokon túljutottak, Emil Beck azt nyilatkozta, biztos volt az aranyban,

A döntőben épp a románokkal találkoztak, és Zsák Marcella, Orosz Rozália, valamint Monika Weber Szatmárról, a már említett iskolából került be a csapatba. 

„Ilyen fiatalon akkoriban nem volt szokás bekerülni az érett vívók közé tapasztalat nélkül. Emil Beck megadta a lehetőséget, ő látott bennem valamit. A rangidős, Kornelia Hanisch is azt favorizálta, hogy engem tegyenek be a csapatba, az elszántságom valószínűleg őt is meggyőzte. Ajándék és álom, ez jut eszembe arról az olimpiáról. A megnyitó előtt pár hónappal álmodni sem mertem volna arról, hogy ott lehetek a páston. Arról meg pláne nem, hogy aranyéremmel a nyakamban megyek haza. Minden olyan hihetetlen volt. Féltem is attól egy kicsit, ha másnap felébredek, majd nevetnek rajtam, hogy ez csak álom volt. De nem. Ez a valóság volt. Nekem sikerült kinyitni a kaput, és megmutatni, hogy egyáltalán nem lehetetlen éppen csak nagykorúvá válva elérni a legnagyobb sikert ebben a sportágban. Utánam már jöttek más fiatalok is. Úttörő voltam, jól használom a szót, ugye?”

Önfeledt öröméről sokat írtak akkoriban, hiszen a kimértségéről ismert sportágban nem volt gyakori, hogy valaki táncolva, fülig érő szájjal megy az eredményhirdetésre. Az olimpia után arról cikkeztek, hogy minden edző olyan tanítványról álmodik, amilyen ő, mert alázatos, akaratos, és nagyratörő terveiből nem enged. 

„A dobogón azt érzed, hogy rengeteg fáradság után ott vagy a célban. Az a te pillanatod, amennyire tudtam, kiélveztem. Nem jutott eszembe, honnan indultam, mennyi mindenen kellett átmennünk, egyszerűen csak örültem. Egy átlagos gimnazista lány voltam, hatalmas örömmel.

Akkor már beszéltem németül. Később tudatosult bennem, valami nagy dolgot érhettünk el, mert fogadott a kancellár, megkaptam az akkor adható legmagasabb állami kitüntetést.”

Rá egy évre világbajnoki aranyat is nyert a németekkel, Barcelonában. Akkor az idősebbek helyét már elfoglalták a fiatalok. Volt egy lábtörése, de a karrierjét az sem tudta megtörni. Jött a következő olimpia és a németek 1988-ban Szöulban is a legjobbak lettek. Akkor már csak ő maradt meg a négy évvel korábbi csapatból. Egyéniben három német állt a dobogón, neki a harmadik foka jutott.

„Jánosi Zsuzsával sok nagy csatát vívtunk, az olimpia előtt fej fej mellett haladtunk a világkupákon, amit ő nyert meg az utolsó versenyen. Én voltam a legjobb német a rangsorban, de kikaptam az elődöntőben Sabine Bautól. Általában megvertem, a fontos pillanatokban azonban ő volt a jobb és a gyorsabb abban az elődöntőben. A bronzért Zsuzsát vertem, és elszedtem tőle egy érmet.

A csapattal az olimpia előtt egy évvel kikaptunk a magyaroktól a világbajnokságon, az olimpián nekünk jött ki jobban a lépés. Nagy pillanat volt az is, nehéz különbséget tenni, melyik a nagyobb. Mert addigra már elvárták, hogy legyünk a legjobbak.”

Büszke a két aranyérmére, és nem foglalkozik azzal, hogy lehetett volna több is, nem telhetetlen. Élete harmadik olimpiáján, Barcelonában dobogós lett, akkor a csapatban az ezüst jutott nekik. Az olasz női tőrcsapat akkor kezdte nagy sorozatát.

Mondta is a férjének, Matthias Behrnek – 1976 olimpiai bajnoka volt a már említett NOB-elnök Thomas Bachhal együtt – nemrég egy spanyol nyaraláson, annyira a versennyel volt elfoglalva, hogy most fedezi fel, milyen szép helyen vívott egykor. Illetve magát a várost is, mert akkor csak kutyafuttában néztek körül. Akkor a verseny miatt az idő és a tér összeszűkült, csak a pást és az ellenfél létezett.

Ember lenni mindég minden körülményben

Funkenhauser a magyar Somodi Lajos vívómestertől kapott új impulzusokat, ötleteket a felkészülés alatt, van tehát még egy magyar szál az ő sikerében. Világbajnokságot egyéniben nem nyert soha, egy ezüst mellett két bronza van. A másodikat hazai pályán, 1993-ban Essenben szerezte. A még jelenleg is aktív Mohamed Aida győzte le az elődöntőben.

Bevallotta, hogy akkor már untatta kicsit a vívás, mert megszerezte a fogorvosi diplomáját, és tudta, készülnie kell a további életére, a sport a háttérbe szorult. Egy rendelőben dolgozott, nem volt mintaszerű a felkészülése.

„Ahogy véget ért a karrierem, és egyre távolodok tőle, annál szebb színekben látom. Olyan momentumokat is felfedezek benne, amiken akkor átsiklottam, nem találtam fontosnak. Azt hiszem, ez természetes is. A vívás bajnokot csinált belőlem, de ha jól akarok dolgozni a szakmámban, ahhoz a vívásnak már kevés köze van.

A kézügyességem persze jól jön a rendelőben, de már a doktor nénit látják bennem. A barcelonai olimpia után én már sokszor úgy menedzseltem a gondolataimat, hogy az orvoslásban teljesedjek ki. Az atlantai olimpia foglalkoztatott, de nem teljes lélekkel, és közben várandós lettem. Az élet azt mutatta, arrafelé terelt, hogy most már anyaként kell helytállnom.

Nem sokan lettek volna olyanok a vívásban, akik mindkét amerikai olimpián ott lehetnek, de egyáltalán nem bántam, hogy így alakult. Belőlem az éhség már hiányzott 30 felett, meg is elégedtem. Amikor az olimpiáról azt gondolod, hogy csak egy verseny, már nem éri meg tovább csinálni. Leandrának biztosan nem könnyű, hogy a szülei bajnokok, de a másik lányunk, miután már nem érezte a varázst kilépett, és abbahagyta. Leandrán sincs kényszer, a boldogsága a fontos, nem a sportkarrier.”

– ez a mottója a rendelőjének. „Minden jó lesz, igen. A vívásban pedig minden jó volt. Csak a szépre emlékezem, van egy ilyen magyar mondás. De nem is ez volt rám nagy hatással, hanem az, amit Arany János írt. Meg is kerestem ezt a verset pár napja.

Ember lenni mindég minden körülményben. Ez egy nagyszerű sor. Nehéz ennél szebben, tömörebben kifejezni, hogy mit gondolok a világról, magamról. Jó ember van, és rossz, a származás nem számít. Ameddig tudjuk, őrizzük a magyar nyelvet, épp az ilyen találó versek miatt is. Mert a magyar gondolatok sokszor előjönnek egy nap alatt.”

(Borítókép: Christiane Weber, Cornelia Hanisch, Sabine Bischoff, Ute Kircheis-Wessel és Zita-Eva Funkenhauser a női csapatverseny elnyerése után a XXIII. Olimpiai Játékokon 1984. augusztus 6-án a Long Beach Kongresszusi Központban, az Egyesült Államokban / Fotó: David Cannon/Allsport/Getty Images)