Nehéz az ökölvívás történetének a kezdeteit meghatározni, hiszen nem tudhatjuk, hogy mikor született meg az első pusztakezes ökölharc. Ugyanakkor az ökölvívás tartalmazza az emberi mozgáskultúra legalapvetőbb elemeit, ezért vélhetően a boksz első és kezdetleges formái már nagyon korán kialakultak. Az ökölvívás már a legelső ókori olimpiák meghatározó sportága volt, és olyan legendás bajnokai voltak, mint Onomasztusz vagy Theogenész, aki több mint 1000 díjjal az ókor leghíresebb ökölvívója volt.
A modern kori ökölvívás a 17. században született újjá Angliában. Akkor kezdték el a sokszor botrányba fulladó, olykor halálos áldozattal járó ökölpárbajokat szabályok közé terelni. Így jött létre John G. Chambers paragrafusgyűjteménye, amely már megkülönbözteti egymástól a súlycsoportokat, meghatározza a küzdőtér méretét és a menetek hosszát, előírja a kesztyűk használatát, valamint kijelöli a vezetőbíró feladatait.
Az ökölvívás modern olimpián már 1904-ben, St. Louis-ban is szerepelt, majd folyamatosan tört felfelé népszerűségben, és 1920-ban megalakult az ökölvívók világszövetsége (FIBA), amelyet 1946-ban a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó Szövetség (AIBA) váltott fel, később pedig jöttek a profi szervezetek is, mint a WBA (1962) vagy a WBC (1963).
Fontos tudni, hogy az ökölvívásban igaz, hogy folyamatosan vékonyodik a határvonal, de még megkülönböztetjük egymástól az amatőr és a profi bokszot. Olimpiákon mindig is az amatőr ökölvívás szerepelt, amely a szabályait tekintve néhány elemben tér el a profi változattól – egészen a 2016-os riói olimpiáig egyáltalán nem vehettek részt profik a játékokon.
A mérkőzéseket a négyzet alakú szorítóban rendezik, amelyet egy kötélsor határol. Ennek a területnek 4,9x4,9 méternél nagyobbnak, de 6,1x6,1 méternél kisebbnek kell lennie. A ring talaja nem lehet túl kemény, éppen ezért nemezlappal és arra helyezett ponyvával fedik be. A kesztyűk méretét az uncia határozza meg, és a méretük súlycsoportonként változik.
Kötelező a mélyütés ellen védő szuszpenzor használata, valamint a fogvédőé. A fejvédő eddig az amatőr ökölvívás legalapvetőbb kelléke volt, de Rióban eltörölték a használatát, hogy ezzel is fokozzák az amatőr bunyó iránti mérsékelt érdeklődést.
Minden mérkőzést mérlegelés előz meg, amely alapján eldől, hogy a bokszoló milyen súlycsoportban indulhat – a férfiaknál nyolc, a nőknél öt súlycsoport van az olimpián –, a három menet pedig három perces.
A bokszolók célja, hogy a lehető legtöbb tiszta találatot vigyék be az ellenfelüknek, hiszen tiszta találat után kapnak pontot. Ha az egyik fél túlzott fölénybe kerül a vezetőbíró leléptetheti a másikat, ezzel is megóvva a nagyobb veréstől. Ha a küzdelem kiegyenlített és le- vagy kiütésre nem kerül sor, akkor a pontozóbírók hirdetnek győztest.
Bár Magyarország Kovács Istvánnak, Erdei Zsoltnak vagy Balzsay Károlynak köszönhetően a profi bunyónak is adott világbajnokokat, Papp László a sorozatban megszerzett három olimpiai aranyérmével (1948, 1952, 1956) minden idők egyik legjobb, legeredményesebb amatőr ökölvívója.
A magyarok egyébként eddig 10 arany-, két ezüst- és nyolc bronzérmet szereztek, amellyel az éremtáblázat 7. helyén állnak. Papp Lászlón kívül Csík Tibor (1948), Énekes István (1932), Gedó György (1972), Harangi Imre (1936), Kocsis Antal (1928), Kovács István (1996) és Török Gyula (1960) szerzett aranyat.
A legtöbb olimpiai bajnoki címet az Egyesült Államok szerezte eddig, 50-et, míg a második helyen Kuba áll 37 aranyéremmel.
Tokióban Gálos Roland képviseli Magyarországot pehelysúlyban.
Ökölvívás Tokióban
Időpont: július 24.–augusztus 8.
Helyszín: Rjogoku Kokugikan (Tokió)
Résztvevők száma: 76 ország, 288 sportoló
Versenyek száma: 13
Magyar résztvevők Tokióban
Gálos Roland – 57 kg
(Borítókép: Gálos Roland. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
