Érmet, talán aranyat loptak el atlétanőnktől a részrehajló versenybírák

Három hét múlva a vadonatúj nyíregyházi atlétikai csarnokban rendezik meg az 50. fedettpályás országos bajnokságot, amelynek 49 éven át budapesti létesítmények adtak otthont. Az ünnepélyes esemény díszvendégei között ott lesz Szabó Ildikó, a magyar atlétika és a házigazda város büszkesége is, akinek nemcsak a sportpályafutása, hanem az egész eddigi élete más fénybe került volna, ha az 1976. évi nyári olimpiáról szerencsés és elégedett atlétaként térhet haza. Az olimpiai álom beteljesülése egyetlen centiméteren múlott.

Világcsúcstartó is lehetett volna

A nyíregyházi Szabó Ildikó még csak 21 esztendős olimpiai újonc volt Montréalban, amikor a távolugrás döntőjében úgy lett ötödik, hogy a bronzérmestől csupán egy centiméterrel maradt el. A háromszor is az év magyar atlétanőjének megválasztott kétszeres fedettpályás-Eb-ezüstérmes 46 évvel az első, egyben az utolsó olimpiája után ma is indulatosan állítja, hogy a döntőben igazságtalanul vették el az utolsó ugrását. Ami olyan elképesztően nagyra sikerült, hogy azzal montréali aranyérmes, talán még világcsúcstartó is lehetett volna.

„Abba keserű szájízzel még csak belenyugodtam volna, hogy egy centiméteres különbségen úszott el az olimpiai bronzérmem, az elvett utolsó kísérletem bosszúsága viszont még mostanában is képes felkavarni. A délelőtti selejtezőben csak a harmadik, szóval az utolsó ugrásom segített be a 12-es döntőbe, ott viszont sikerült megközelítenem az egyéni csúcsomat, amivel nagyon közel kerültem a favoritokhoz. Meglepetést is okozhattam volna, ha ezt a versenybírók is így akarják. Nem rajtam múlt, hogy nem tudtam felborítani a papírformát, pedig az olimpiai bronzérem megszerzése bearanyozta volna az életemet. Ma sem tudom kimondani, hogy ez van, ezt kell szeretni, pedig régóta tudom, hogy hiába várok az igazság órájára” – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a 67. évében járó, 2006-ban megözvegyült Tamásné Szabó Ildikó.

A hetvenes években még nem álltak a versenybírók rendelkezésére azok a plusz-mínusz 3 milliméter pontosságú optikai, lézeres és digitális eszközök, amelyek hitelességét nem lehetett kétségbe vonni. A távol- és a hármasugrásban is acél mérőszalagot használtak a versenybírók, többnyire a szabálykönyvnek megfelelően és elfogulatlanul, olykor viszont szembetűnő, sőt, szemérmetlenül szándékos pontatlansággal. Ahogy azt egy olasz versenybíró tette az 1987-es római világbajnokságon, amikor a 8 métereres vonalat csak megközelítő honfitársának, Giovanni Evangelistinek szemrebbenés nélkül 838 centimétert „mért be”, amivel aligha akaratlanul a dobogóra is felsegítette.

Nem tiltakoztak és nem is óvtak

„Az én utolsó ugrásomat le sem mérték. A versenybíró szerint a szögesem hegye alig láthatóan érintette azt a gyurmaszerű csíkot, amin nyomot hagynak a belépések, én viszont nem fedeztem fel még egy aprócska horpadást sem.

A magyar csapat vezetői közül senki sem tiltakozott, így óvást sem nyújtottak be, én pedig csak nézhettem fel az égbe és csóválhattam a fejemet. Így jártam én Montréalban, az újonc olimpikon. Egy harmadik hely gyökeresen megváltoztatta volna az életemet. A pályafutásom mérlegét, az eredményeim megítélését, mi tagadás, még az anyagi elismerésem mértékét is. Ott a pályán még nem fogtam fel, hogy ennek a sportszerűtlenségnek mi lesz a következménye, bezzeg ma már tudom, de semmit sem érek vele. Szerintem még az is felmerült a versenybírókban, hogy mit keres itt ez a fiatal magyar lány, nehogy már ő győzzön az NDK, az USA és a Szovjetunió favoritjait megelőzve. Ha az olimpiára gondolok, örülni csak annak tudok, hogy ott szurkolhattam az olimpiai stadionban Németh Mikinek, aki a gerelyhajítás döntőjében már az első dobásával eldöntötte az aranyérem sorsát. A fantasztikus 94.58 méteres világcsúcsjavításával. ”

Ildikó nem adta fel, inkább arra törekedett, hogy eredményekkel bizonyítsa a tehetségét és a tudását. Egy évvel Montréal után a spanyolországi San Sebastianban a fedettpályás-Európa-bajnokságon ezüstérmet vehetett át, majd 1978-ban Milánóban még egy másodikat is. Szabadtéri egyéni csúcsa ekkor már 676 centiméter volt, amivel tavaly Tokióban a hatodik helyen végezhetett volna.

„Szerettem volna még egy olimpiai kihívásnak megfelelni, de Moszkvába már nem jutottam el – folytatta a hetvenes évek atlétanagysága, aki nemcsak távolban, hanem 200 síkon és a váltókban is országos bajnoki aranyakat nyert. – Egyre nagyobb terheket pakoltak a hátamra, én lettem a nyíregyházi klubom jolly jokere, akit még az ötpróbaversenyre is be lehet nevezni, hogy pontokat hozzon az egyesületének. Most már elmondhatom, hogy nem csak meg-, hanem ki is hajtottak. Meg is fizettem érte. Megsérültem, háromszor is műteni kellett az Achillesemet, harmadjára Finnországban úgy-ahogy összedrótoztak, de közben elgyengült a lábam, már nem voltam az a magában bízó versenyző, aki nem ismer lehetetlent. Ráadásul még egy fegyelmit is a nyakamba sóztak, mondván, hogy nem megfelelő a hozzáállásom, azért mondtam le a kudarcot sejtető moszkvai olimpiát. Nem ilyen befejezésről álmodtam, de nem is ezt érdemeltem.”

Már nincs jó „formában”

Ahogy Ildikó fogalmaz, egyedül maradva remeteként éli az életét Nyíregyházán, ahová 1991-ben Miskolcról tért vissza. Férjének elvesztése után sok munkakörben próbálta ki magát. Mivel nincs szakedzői végzettsége, jelentősebb feladatokat nem bíztak rá, de így is sok atlétapalánta útját egyengette. Harminckilenc esztendős lánya és a 33 éves fia is Budapesten dolgozik, elfoglaltságuktól függ, hogy mikor látogathatnak haza. Ildikó már beletörődött abba, hogy nem lett atléta belőlük, pedig Ádámnak meglett volna a tehetsége és a gyorsasága is a sprintszámokhoz, de a tanára ennek ellenére a hosszútávfutásra próbálta rávenni. Hátraarc lett a vége.

„Amióta 2020 februárjában 39 fokos lázzal ágynak döntött egy veszélyesnek tűnő betegség, ami éppenséggel Covid–19 is lehetett, nem vagyok jó formában, az emlékezetem is kihagy olykor. Nagy-nagy bánatomra le kellett mondanom a 3-4 kilométeres karbantartó futásokról és az uszodába járásról, ráadásul van egy kisebb szívritmuszavarom is. Olykor a negyedik emeletre is csak fújtatva tudok felkapaszkodni. Igyekszem talpon maradni, emlékeztetni magamat arra, hogy élsportoló voltam, akinek csodálták a tehetségét és a szívósságát, de hol a térdemet, hol a csípőmet fájlalom. Az élsport és a betegségem ilyen nyomokat is hagyott bennem. Lesz, ami lesz, a február végi fedettpályás országos bajnokságra mindenképpen el fogok látogatni, már csak azért is, mert ezt a szívemhez közel álló versenyt most először az új nyíregyházi atlétikai csarnokban rendezik meg” – mondta befejezésül az olimpiai ötödik helyezett atlétanő, akire sokkal többen gondolnak szeretettel és tisztelettel, mint azt hinné.

 (Borítókép: Szabó Ildikó / Facebook)